história 1988-023 - tankonyvtar.hu · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1988-023...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1988-023

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1988-023

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Magyarország és az európai rend. I. rész. Magyarország külpolitikája. ................................ 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3

2. ........................................................................................................................................................ 8 1. A nemzetközi élet krónikája, 19201938 ............................................................................. 8

3. ...................................................................................................................................................... 14 1. A Népszövetség ................................................................................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 15

4. ...................................................................................................................................................... 18 1. Franciaország és Európa, 19171940 ................................................................................. 18 2. Képek .................................................................................................................................. 23

5. ...................................................................................................................................................... 25 1. Gazdasági problémák és a jóvátétel .................................................................................... 25 2. Képek .................................................................................................................................. 27

6. ...................................................................................................................................................... 28 1. A legyõzött ellenáll. Törökország 1918 után ...................................................................... 28 2. Képek .................................................................................................................................. 30

7. ...................................................................................................................................................... 34 1. Olaszország külpolitikája 19181940 ................................................................................ 34 2. Képek .................................................................................................................................. 36

8. ...................................................................................................................................................... 38 1. Viva Franco. Hogyan mûködik a diplomácia? .............................................................. 38 2. Képek .................................................................................................................................. 40

9. ...................................................................................................................................................... 44 1. Fehér foltok, homályos pontok. A szovjet külpolitika 1917 után ....................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 47

10. .................................................................................................................................................... 51 1. Orosz orientáció 1920 után? Jungerth-Arnóty Mihály magyar diplomata feljegyzései, 1945 51

11. .................................................................................................................................................... 55 1. Brit biztonság és európai béke. Lloyd George-tól Chamberlainig ...................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 58

12. .................................................................................................................................................... 63 1. Az USA és Európa, 19171938 ......................................................................................... 63 2. Képek .................................................................................................................................. 66

13. .................................................................................................................................................... 68 1. Teljesítési politika és a revízió. A weimari Németország külpolitikája .............................. 68 2. Képek .................................................................................................................................. 71

14. .................................................................................................................................................... 73 1. Tervek és rögtönzések. Az Anschluss ................................................................................. 73

15. .................................................................................................................................................... 77 1. Nemzetébresztés nemzetvesztés. Az osztrák nemzet kérdései és az Anschluss ........ 77 2. Képek .................................................................................................................................. 80

16. .................................................................................................................................................... 81 1. Revíziós emlékmûvek ......................................................................................................... 81 2. Képek .................................................................................................................................. 83

17. .................................................................................................................................................... 89 1. Diplomácia a történelem mérlegén. Tanulmányvázlat ........................................................ 89 2. Képek .................................................................................................................................. 90

18. .................................................................................................................................................... 93 1. Erdély sorsa, 1946. Sebestyén Pál bukaresti jelentései ....................................................... 93 2. Képek .................................................................................................................................. 98

19. .................................................................................................................................................. 102 1. Mónus Illés (18881944) ................................................................................................. 102

20. .................................................................................................................................................. 107 1. Forradalomról új szempontok. Az MTV 1987. novemberi beszélgetése 1917-rõl ....... 107

21. .................................................................................................................................................. 112

História 1988-023

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Minisztertanács, Arad, 1849. augusztus 10. A világosi fegyverletétel elõtörténetéhez .... 112 22. .................................................................................................................................................. 115

1. A fõváros államosítása. A bürokrácia autonómiája Budapest példáján ...................... 115 2. Képek ................................................................................................................................ 117

23. .................................................................................................................................................. 118 1. Fõváros, élelmezés, Rákosi. Interjú Nezvál Ferenccel ...................................................... 118 2. Képek ................................................................................................................................ 121

24. .................................................................................................................................................. 125 1. Bolhából elefántot. Válasz Tokaji Andrásnak. .................................................................. 125

25. .................................................................................................................................................. 127 1. Egyháztörténeti konferenciák, 198588. .......................................................................... 127

26. .................................................................................................................................................. 130 1. Élet a Zsidógimnáziumban ................................................................................................ 130

27. .................................................................................................................................................. 133 1. Felekezet és társadalom ..................................................................................................... 133 2. Képek ................................................................................................................................ 136

28. .................................................................................................................................................. 138 1. Közöny, szeretetlenség, gyûlölet? Katolikusok a zsidóságért ........................................... 138

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Magyarország és az európai rend. I. rész. Magyarország külpolitikája.

JUHÁSZ Gyula

Magyarország és az európai rend

A független Magyarország 1918 őszén a Monarchia romjain jött létre. A győztes hatalmak de facto ugyan

tudomásul vették ezt a tényt, ahhoz azonban, hogy ez de jure is megtörténjen, még egy teljes évet várni kellett.

Közben két forradalom és egy ellenforradalom zajlott le Magyarországon, az ország területe pedig a

békekonferencia döntései (1920. június 4.) következtében egyharmadára csökkent. Ez alatt az idő alatt a győztes

hatalmak úgy tekintettek Magyarországra, mint amelyet rendszabályozni, büntetni kell háborús felelőssége

miatt. A szomszédos, újonnan létrejött (Csehszlovákia, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság), vagy

megnagyobbodott (Románia) országok átmenetileg a nekik ítélt területeknél jóval nagyobb térséget tartottak

megszállva. Így pl. a Tanácsköztársaság bukása után a román királyi haderő az ország nagy részét és a fővárost

birtokolta, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság csapatai pedig Pécs városát és környékét szállták meg. Az antant

által elismert első kormány megalakítására volt szükség ahhoz, hogy a román haderő a fővárosból kivonuljon, s

a békeszerződés aláírására, hogy visszavonuljon a trianoni határra. A délszláv hadsereg még ekkor sem hagyta

el az általa megszállt területet, s csak 1922-ben, miután a burgenlandi kérdés rendeződött a soproni

népszavazással, vált teljessé az ország területi integritása. Ez azonban még mindig nem jelentette a szuverenitás

teljességét” hiszen a békeszerződés a később megállapítandó összegű jóvátétel fizetése fejében lefoglalta

Magyarország állami vagyonát, állandó pénzügyi ellenőrzést vezettek be, s az évtized második feléig a katonai

szankciók betartása érdekében állandó katonai ellenőrzést gyakoroltak.

Nemzetközi meghatározottság

Az a rendszer, amelyik 1919 augusztusától fokozatosan kiépült és berendezkedett az országban, belpolitikailag

tekintve ellenforradalomban született. De olyan nemzetközi viszonyok között, amelyben a győztes hatalmaknak

nyílt és közvetlen beleszólása volt a belpolitikai élet alakulásába: a békeszerződés várható szankcióin túl is

meghatározta mozgásterét. A békekonferencia hatalmai már 1919 augusztusában kimondták: a Habsburg-

restaurációt sem el nem ismerik, sem el nem tűrhetik. Ugyanez év novemberében a román megszállás

felszámolásáért és az első koalíciós kormány létrehozásáért folytatott tárgyalások eredményeként a hatalmak a

Huszár-kormány elismerését az alábbi feltételekhez kötötték: „az ideiglenes kormány kötelezi magát arra, hogy

a választásokat haladéktalanul megtartja; hogy a törvényt és a rendet az országban fenntartja; nem követ el

agresszív akciót; tiszteletben tartja Magyarország ideiglenes határait, amíg a békekonferencián azokat

véglegesen meg nem határozzák; hogy minden magyar részére biztosítja az összes polgárjogokat, beleértve a

szabad sajtót, a gyülekezési, a politikai véleménynyilvánítás szabadságát és az általános választójogon nyugvó

szabad, titkos, pártatlan és demokratikus választásokat.”

Mindezek a kötelezettségek az erősödő ellenforradalmi közhangulatban, a terror légkörében (Somogyi–Bacsó-

gyilkosság) torzult formában érvényesültek ugyan, de tény, hogy a parlament működését nem lehetett kiiktatni,

hogy a választásokkal egy időben felmerült államfő-kérdést nem lehetett a Habsburg-ház javára „törvényes

keretek” között megoldani. A legitimisták számára maradt a puccs, az erőszakos megoldás kísérlete.

De a békerendezés nemcsak a legitimisták számára volt elfogadhatatlan, hanem komoly politikai erők voltak

főleg a fiatalabb, az „ellenforradalmat” bizonyos értelemben szó szerint kigondoló katonatiszti, államhivatalnoki

rétegekből – akik még ideiglenesen sem kívántak belenyugodni abba, ami történt az országgal. Álláspontjukat,

indulataikat hatékonyan támasztotta alá az elcsatolt területekről – különösen Erdélyből – elmenekült volt állami

tisztviselők, alkalmazottak, pedagógusok több tízezres tömege, akik egzisztenciájukat, otthonukat vesztve óriási

feszítő erőt jelentettek a bele nem nyugvás, a gyors változtatni akarás irányában. Azonban valós nemzetközi

támaszt ezekhez a törekvésekhez jó ideig nem lehetett találni, csak olyan, a háborút követő években még

periférikus revansista erőket Németországban, vagy royalista csoportosulásokat Franciaországban, amelyek

viszont a tényleges európai nemzetközi erőviszonyokban nem játszottak lényeges szerepet.

A türelmetlen, egymással alapvető ellentétben is lévő politikai csoportosulásokat ez nem nagyon befolyásolta.

Az apró jeleket komoly nemzetközi tendenciákká fölnagyítva vette kezdetét 1921-ben a két királypuccs, amely

IV. Károly trónfosztásával, a legitimista erők döntő vereségével végződött. A legitimizmussal szemben álló

radikális ellenforradalmi (inkább „nemzeti radikális”-nak nevezném) irányzatok is keresték a kapcsolatokat, s

próbálták a szomszédos országok szeparatista erőit támogatni minden lehetséges eszközzel, abban a reményben,


hogy ezek a szeparatista törekvések bomlást eredményeznek a szomszédos országok politikai létében, s ez pedig

változásokhoz vezethet Magyarország javára.

A győztesek „jogán”

A kor azonban nem kínált igazi alternatívát a beilleszkedés követelményeivel szemben, sőt minden berzenkedés

(hisz komoly akcióról a húszas évek elején nem lehetett szó) a status quo és a szankciók elfogadása ellen csak

erősítette a Magyarországgal szembeni nemzetközi hangulatot. (Ez még olyan területeken is megmutatkozott,

mint a sport: Magyarországtól nemcsak elvették az olimpiai játékok rendezésének jogát, de az 1920. évi

antwerpeni olimpiára meg sem hívták.) Abba a nemzetközi rendbe kellett beilleszkedni, amely az első

világháborút lezáró békeszerződésekkel jött létre. Abba a nemzetközi rendbe, amelyben a nemzetközi élet

színtere a Népszövetség volt, amelynek egyezségokmányát, minden békeszerződés, így a trianoni is tartalmazta.

A beilleszkedéstől nemcsak az függött, hogy az ország nemzetközi kapcsolatai normalizálódhatnak, hanem az

is, hogy mekkora lesz a jóvátétel összege, hogy kaphat-e kölcsönöket rohamosan romló gazdasági helyzetének

talpra állítására. Vagyis nemcsak a nemzetközi, hanem belső helyzetének konszolidálása is függvénye volt a

beilleszkedésnek.

Az 1921 áprilisában kormányt alakító gróf Bethlen István volt az, aki ezt elődeinél jobban megértette, s

realizálásához megtette a szükséges lépéseket. 1921. május 23-án a kormány kérte Magyarország felvételét a

Népszövetségbe, ami a Burgenland átadása körüli huzavona miatt akkor nem realizálódott, csak majd másfél

évvel később, 1922. szeptember 18-án. A kormány remélte, hogy a Népszövetség segítségével könnyebben

elérheti a kötelezettségek némi enyhítését, s az egyezségokmányt egyben jogforrásnak tekintette abban az

értelemben, hogy hivatkozhatnak rá a leszerelés (vagy a vesztes országok értelmezésében a fegyverkezési

egyenjogúság), valamint a kisebbségek ügyében. Mint miden revansvágyó állam, Magyarország sem tekinthette

azonban a Népszövetséget érdekei tényleges pártfogójának, hiszen a Népszövetség fő feladata az adott

békerendszer fenntartása volt. Ezért már a húszas években világos volt, hogy a magyar külpolitikának –

amelynek alapvető célja a trianoni békeszerződés területi döntéseinek revíziója volt és maradt – előbb-utóbb

nyíltan el kell majd válnia a Népszövetség szellemétől, de addig kitűnően tudta hasznosítani támogatását.

A húszas évek közepére konszolidálódott Európa kereteibe való beilleszkedés, a nemzetközi kapcsolatok

normalizálódása alapvetően azonban nem jelentette azt, hogy Magyarország külpolitikai elszigeteltsége egy

aktívabb, a revízió irányába, ható külpolitika lehetőségei szempontjából megszűnt volna. A szomszédos, ún.

kisantant országok egymással kötött – alapvetően Magyarország ellen, pontosabban a megszerzett területek

megtartása érdekében létrehozott szerződései az évtized közepétől kiegészültek a Franciaországgal kötött

szerződésekkel: 1924-ben, létrejött a francia–csehszlovák szövetségi és barátsági szerződés, amely Locarno után

garanciális szerződéssel egészült ki 1926-ban francia–román, majd 1927 novemberében francia–jugoszláv

barátsági szerződést írtak alá. Franciaország kelet-közép-európai szövetségi rendszerének kiépítése a kisantant

egységének a szilárdság látszatát kölcsönözte. Úgy tűnt, hogy a kisantant államok jelentős szerepet tölthetnek be

a status quo fenntartásában…

Kitörési kísérletek

Ebben a helyzetben Magyarország számára fontossá vált, hogy a külpolitikai elszigeteltség áttörésére

partnereket találjon. 1924-ben, főleg gazdasági indíttatásból, tárgyalások kezdődtek a Szovjetunióval a

diplomáciai kapcsolatok felvételéről, s egy ehhez kapcsolódó komoly kereskedelmi szerződésről. A

megállapodás azonban megbukott, amelynek okait Horthyn és a kapcsolatok felvételének más ellenzőin túl

elsősorban abban kell keresni, hogy Nagy-Britanniában az angol konzervatívok agresszívebb szovjetellenes

vonala kezdett érvényesülni 1924 őszén, a Baldwin–Austen–Chamberlain-kormány hatalomra jutásával, s az ez

időben érezhetően brit orientációjú magyar külpolitika ehhez azonnal kapcsolódott.

1924-től a magyar külpolitika megpróbált – egy már 1919-ben kidolgozott koncepció alapján – közeledni

Jugoszláviához, abból kiindulva, hogy területi vonatkozásban a legkisebb ellentéte Magyarországnak a délszláv

állammal van, s ezeket ideiglenesen félretéve egy jugoszláv–magyar barátsági szerződéssel a kisantantot fel

lehetne lazítani. Hosszas tárgyalások után a megállapodás nem látszott kilátástalannak annyira, hogy Horthy

1926 augusztusában, a mohácsi csata 400. évfordulóján mondott beszédében állást foglalt a jugoszláv–magyar

közeledés mellett. (15 évvel később Teleki miniszterelnök öngyilkossága előtt Horthynak írt levelében erre utalt,

amikor ezt írta: „… szószegők lettünk gyávaságból a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel

szemben.”)


A jugoszláv–magyar szerződésből 1926-ban nem lett semmi, mert az az Olaszország jelentkezett partnernek,

amely egy nagyhatalom státusával bírt, s amelynek miniszterelnöke, Mussolini éppen ebben az esztendőben

látott hozzá aktív fasiszta bel- és külpolitikája megvalósításához. Birodalmi álmaihoz pedig balkáni

befolyásának megteremtése (többek között a délszláv állam rovására) is hozzátartozott.

Amikor Bethlen 1927. április 4-én Rómába érkezett, hogy megkezdje gondosan előkészített tárgyalásait az olasz

kormányfővel, napokkal korábban már megszűnt Magyarország állandó katonai ellenőrzése és életbe lépett az

alkalmi ellenőrző vizsgálatok rendszere, sőt az előző év nyarán, amikor a frankhamisítási botrány elült,

megszűnt a Népszövetség állandó pénzügyi ellenőrzése is. Mindez az állami szuverenitás formai jegyeinek

helyreállítását jelentette, s ez utóbbi megalapozta a belső feltételeit annak, hogy aktív külpolitikába kezdhessen.

Mussolini és Bethlen tárgyalásai a két állam közötti „állandó békét és örök barátságot” kimondó szerződéssel

zárultak, s egy olyan titkos megállapodással, hogy a jövőben minden olyan kérdésről, amely a köztük fennálló

szívélyes viszonyt befolyásolná, tanácskozni fognak egymással. Ettől az időtől kezdve a magyar külpolitikában

jelentős szerepet kapott az olasz orientáció mindaddig, amíg a harmincas évek végén ki nem derült, hogy

Olaszország csak a világháború utáni európai erőviszonyok torztükrében látszott komoly hatalmi tényezőnek.

Bizonyos, hogy gróf Bethlen az olasz–magyar barátság kezdetétől tisztában volt azzal, hogy a magyar revíziós

követelések megvalósításának reményét nem lehet csak Olaszországra támaszkodva építeni. Egy másik

nagyhatalom, a versailles-i békével sújtott Németország támogatására is szüksége lenne Magyarországnak. Ezért

ebben az időben egyre inkább szorgalmazni kezdte a szorosabb külpolitikai együttműködést a németekkel, igaz

nem sok sikerrel, mert a weimari Németország külpolitikája még más utakat járt.

Mindez persze nem jelentette azt a húszas évek vége felé, hogy a Bethlen-kormány szakított volna a

külpolitikájában megmutatkozó angol vonallal, vagy szembefordult volna Franciaországgal. Ennek elsősorban

gazdasági okai voltak, de a külpolitika taktikai szempontjai is indokolttá tették a kapcsolatok fenntartását, sőt

erősítését, hiszen hamarosan kiderült, hogy Olaszország anyagi támogatására Mussolini hangzatos ígéretei

ellenére sem lehet komolyan számítani. A status quo kérdésében gyökeres változást remélni angol–francia

segítséggel reménytelen dolog volt, még perspektivikusan is, s ezzel a magyar külpolitika irányítói tisztában

voltak. De nem látszott hiábavaló erőfeszítésnek az sem, hogy a nyugati világ nyugtalan lelkiismeretét

felhasználják a magyar revízió ügyének népszerűsítésére s a nemzetközi közvélemény érdeklődésének

fenntartására.

A revízióért

Az olasz–magyar szerződés után Magyarországon megindult a nyílt revíziós propaganda, amely az állami élet

minden területére kiterjedt. Megalakult a Revíziós Liga Herczeg Ferenc elnökletével. A propagandát

nagymértékben elősegítette, hogy az angol konzervatív sajtómágnás, Harold Sidney Rothermere Mussolinivel

megegyezve a Daily Mailben kampányt indított a trianoni békeszerződés revíziójának érdekében. A revíziót

Mussolini maga is követelte beszédeiben.

Ettől kezdve a hivatalos kormánypolitika is nyíltan követelni kezdte a határok megváltoztatását. „A Duna-

medence azon pontján, amelyen a magyarok állnak – mondta Bethlen 1928 tavaszán egy beszédében –, a béke a

mai békeszerződések által nincs véglegesen biztosítva… Nekünk nem békerevízióra van szükségünk, nekünk

más határokra van szükségünk.” Arról is beszélt, hogy a „határkérdések nemcsak igazság és jog kérdései, hanem

hatalmi kérdések is szoktak lenni”. E kijelentés mögött óvatos célzás is állt: a felfegyverkezésre történtek

előkészületek. (Részben a hazai gyártás, részben pedig Olaszországból való első világháborús fegyverek

szállítása révén. Nemzetközi botrány lett belőle kétszer is.)

A nagy igyekezetbe robban bele 1929-ben a gazdasági világválság. S amikor néhány év múlva a gazdasági

világválság fullasztó füstköde szakadozni kezdett, a ködből előbukkanó Európa amúgy is beteg politikai

arculatán láthatóvá váltak a krízis okozta mély torzulások. A húszas években kialakult nemzetközi erőviszonyok

és a versailles-i békemű védőgátjai omlásnak indultak a nemzetközi gazdasági és politikai élet hullámverései

következtében. Ennek következményeit Közép- és Délkelet-Európa államaira, beleértve Magyarországot, a

következő számban fogjuk megvizsgálni.

2. Képek


1. A nemzetközi élet krónikája, 19201938

PÓK Attila

A nemzetközi élet krónikája, 1920–1938

1920

augusztus 14. A Csehszlovák Köztársaság és a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királysága (SHS, 1929. október

3-tól Jugoszlávia) szerződést kötnek Belgrádban: „1. cikk. Abban az esetben, ha a Magas Szerződő Felek

egyikét Magyarország részéről nem provokált támadás érné, a másik fél kötelezi magát, hogy a jelen Szerződés

2. cikkében foglalt megállapodás által meghatározott módon a megtámadott Fél védelmére kel. 2. cikk. A

Csehszlovák Köztársaságnak és a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságának illetékes szakszervei a jelen

Szerződés végrehajtásához szükséges rendelkezéseket közös egyetértéssel fogják meghatározni. 3. cikk. Egyik

Magas Szerződő Fél sem köthet szövetséget harmadik hatalommal anélkül, hogy erről a másik Felet előzetesen

ne tájékoztatta volna.” Ez a megállapodás a csehszlovák–jugoszláv–román kisantant szövetség alapja.

november 12. Rapallóban megállapodást köt Olaszország és a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királysága.

Olaszország elismeri a SHS fennhatóságát Dalmáciában, Jugoszlávia az olasz uralmat Isztria területén. Fiume

szabad város.

1921

március 18. Szovjet–lengyel békeszerződést írnak alá Rigában. Lengyelország nagy területhez jut

Belorussziában és Ukrajnában.

április 23. A Csehszlovák Köztársaság és a Román Királyság védelmi szövetségi szerződést köt Bukarestben.

Szövegezése lényegében megegyezik az 1920. augusztus 14-i SHS–Csehszlovákia megállapodással.

június 7. Védelmi szövetségi szerződés aláírása Románia és a SHS között Belgrádban: „1. cikk. Abban az

esetben, ha a Magas Szerződő Felek egyikét Magyarország vagy Bulgária, vagy e két hatalom részéről

együttesen nem provokált támadás érné, azzal a célzattal, hogy a trianoni vagy a Neuilly sur Seine-i béke által

megteremtett rendet megdöntsék, a másik fél kötelezi magát, hogy a …megtámadott fél védelmére kel.”

november 12.-1922. február 6. Konferencia Washingtonban Anglia, Franciaország, Japán, Olaszország,

Belgium, Portugália és megfigyelőként Kína részvételével. Az 1922. február 6-án aláírt szerződés az Amerikai

Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán között szabályozza a tengeri

fegyverkezést. A szerződő országok flottáinak tonnatartalmai közötti arány (a szerződők fenti sorrendjében): 5-

5-1,75-1,75-3. Ugyanezen a napon szerződést írnak alá az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, a Brit

Birodalom, Kína, Franciaország, Olaszország, Japán, Hollandia és Portugália képviselői a Kínával szemben

követendő elvekről és politikáról. „III. cikk: Abból acélból, hogy Kínában valamennyi nemzet kereskedelme és

ipara számára a nyitott kapu vagy az egyenlő előnyök elvei hatékonyabban kerüljenek alkalmazásra, a Szerződő

Felek, Kína kivételével megegyeznek abban, hogy sem nem fognak arra törekedni, sem állampolgáraikat ez

irányú törekvéseikben támogatni, hogy a) olyan megállapodásokat kössenek, amelyek a kereskedelem vagy a

gazdaság fejlesztése terén Kína meghatározott területén javukra a többiekkel szemben általános előjogok

biztosítására irányulnak, b) olyan monopóliumokat vagy kedvezményes elbánást biztosítsanak a maguk

számára, amelyek más hatalmak állampolgárait megfoszthatnák attól a joguktól, hogy Kínában bárminő

törvényes kereskedelmet vagy ipart folytassanak.”

1922

április 16. Megállapodás születik Rapallóban az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság és a

Német Birodalom kormányai között: „…kölcsönösen lemondanak háborús kiadásaiknak, valamint a háborús

károknak, azaz azoknak a károknak a megtérítéséről, amelyeket maguk és állampolgáraik a háború által…

elszenvedtek… A Német Birodalom és az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság között a

diplomáciai és konzuli kapcsolatokat azonnal ismét felveszik... egyik Fél állampolgárainak a másik Fél területén

élvezett általános jogi helyzetére, valamint a kétoldalú kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok általános

szabályozására vonatkozóan a legnagyobb kedvezmény elve érvényesüljön.”

október 31. Olaszországban megalakul Mussolini első fasiszta kormánya.

1923


január 11. A német jóvátétel fizetésének elmulasztása miatt belga és francia csapatok szállják meg a Ruhr-

vidéket.

1924

január 23–november 4. James Ramsay MacDonald vezetésével az első – kisebbségi – munkáspárti kormány

Angliában.

január 25. Párizsban szövetségi és barátsági szerződést köt Franciaország és Csehszlovákia.

augusztus 24. A pénzügyi szakértők londoni nemzetközi konferenciája elfogadja az amerikai Morgan bankház

megbízottja, Charles Dawes vezetésével kidolgozott tervet a német jóvátétel és általában a szanálás

lebonyolítására. Megállapítják a jóvátétel évenkénti összegét, a márka stabilizálására nagy összegű nemzetközi

eredetű kölcsönt biztosítanak.

november 30. Az utolsó francia és belga csapatok is elhagyják a Ruhr-vidéket.

1925

október 5–16. A belga, brit, csehszlovák, francia, lengyel, német, olasz kormányok képviselői locarnói

konferenciájukon jóváhagyják az őket érintő megállapodások tervezetét: A) Kölcsönös garanciális szerződés

Németország, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország között. „A Magas Szerződő Felek …

egyenként és együttesen garantálják a Németország és Belgium, valamint a Németország és Franciaország

közötti határokon alapuló területi status quo fenntartását és ezeknek a határoknak a sérthetetlenségét. […] B)

Választott bírósági egyezmény Németország és Belgium között… A Németország és Belgium között felmerülő,

bármilyen természetű olyan vitás kérdést, amelyben a Felek valamely jog fennállása tekintetében vitában állnak

egymással és amelyek rendes diplomáciai eljárás útján barátságos egyetértéssel nem volnának rendezhetők…

választott bíróság, vagy az Állandó Nemzetközi Bíróság döntése alá bocsátják. […] C) Választott bírósági

egyezmény Németország és Franciaország között […] D) Választott bírósági szerződés Németország és

Lengyelország között […] E) Választott bírósági szerződés Németország és Csehszlovákia között. […]

Egyidejűleg Franciaország kétoldalú kölcsönös garanciális szerződéseket köt Lengyelországgal és

Csehszlovákiával. Ezek értelmében a szerződő felek: „azonnal segítséget és támogatást nyújtanak egymásnak,

amennyiben a [béke fenntartására vállalt] kötelezettségek meg nem tartása nem provokált fegyveres erőszakkal

párosul”.

1926

március 26. Garanciális szerződés Lengyelország és Románia között. „Lengyelország és Románia kötelezik

magukat, hogy kölcsönösen tiszteletben tartják és minden külső támadással szemben megőrzik jelenlegi területi

épségüket és politikai függetlenségüket.”

április 24. Barátsági szerződést ír alá Berlinben Németország és a Szovjetunió. „A német kormány és a Szovjet

Szocialista Köztársaságok Szövetségének kormánya barátságos érintkezésben maradnak egymással avégből,

hogy országaikat közösen érintő minden politikai és gazdasági természetű kérdésben egyetértésre jussanak… Ha

a Szerződő Felek valamelyikét békés magatartása ellenére harmadik Hatalom vagy több harmadik Hatalom

részéről támadás érné, a másik Szerződő Fél a viszály egész tartama alatt semleges marad.”

június 10. Barátsági szerződést írnak alá Párizsban Franciaország és Románia között. „...kötelezik magukat,

hogy békés úton... rendeznek minden olyan kérdést..., amely nézeteltérést okozhatna közöttük és rendes

diplomáciai eljárás útján nem volna megoldható...”

szeptember 8. Németország csatlakozik a Népszövetséghez.

1927

május 26–27. A brit konzervatív kormány megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval és

felmondja a két ország közötti kereskedelmi egyezményt.

1928

augusztus 27. A létrehozóikra utalva Briand [francia külügyminiszter] – Kellogg [amerikai külügyminiszter]

paktumnak nevezett nemzetközi szerződés aláírása Párizsban (Németország, USA, Belgium, Nagy-Britannia,


Olaszország, Japán, Lengyelország, Csehszlovákia). Az aláírók vállalják, hogy a háborút nem választják

nemzetközi konfliktusaik megoldási eszközéül. A szerződéshez később összesen 59 állam csatlakozik a világ

akkori 63 független országa közül. „II. cikk. A Magas Szerződő Felek elismerik, hogy a közöttük esetleg

felmerülő bármely természetű vagy eredetű vitáknak vagy nézeteltérésnek megoldását vagy elrendezését

mindenkor csak békés úton szabad keresni.”

1929

február 2.

Moszkvában Észtország, Lettország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió képviselői jegyzőkönyvet írnak

alá a Briand-Kellogg paktum azonnali hatályba lépéséről. A jegyzőkönyvhöz 1929. április 1-jén Törökország,

április 5-én Litvánia csatlakozik.

február 11.

Az olasz állam és a Vatikán közötti lateráni szerződés aláírása. Olaszország elismeri a pápa szuverén hatalmát a

Róma Vatikán kerületében létrehozott államban és kártérítést fizet. Szabályozza az egyház helyzetét

Olaszországban.

augusztus 30.

Anglia, Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Görögország, Japán, Jugoszlávia, Lengyelország, Németország,

Olaszország, Portugália, Románia képviselői Hágában tartott konferenciájukon elfogadják az ún. Young-tervet,

amely meghatározza a német jóvátétel teljes összegét. Az 1924 augusztusi Dawes-tervhez képes 20%-kal

csökkenti az évi fizetési kötelezettséget. A terv megvalósítására a gazdasági világválság miatt nem kerül sor.

október 3. A június 5-e óta hatalmon lévő angol munkáspárti kormány az 1924. évi után újra felveszi a

Szovjetunióval a diplomácia kapcsolatokat.

október 24. A New York-i tőzsde „fekete csütörtök”-e: hatalmas mennyiségű részvényt bocsátanak eladásra,

ezzel kirobban az 1929–33. évi gazdasági világválság.

1930

január 21–április 22. A londoni tengeri lefegyverzési konferencián az USA, Nagy-Britannia, Japán,

Franciaország és Olaszország megállapodik cirkáló, torpedóromboló és tengeralattjáró parkjuk nagyságáról.

1931

január 30. Hoover amerikai elnök egy évre felfüggeszti a háborúból eredő összes államközi tartozások fizetési

kötelezettségét.

március 21. A német–osztrák vámszövetség tervének bejelentése. A tervet visszavonják az Anschluss veszélye

miatti nemzetközi felháborodás nyomására.

augusztus 24. Angliában lemond az 1929. június 5-e óta hatalmon lévő munkáspárti kormány. MacDonald volt

munkáspárti miniszterelnök új pártot hoz létre (Nemzeti Munkáspárt) és konzervatív többségű koalíciós

kormányt alakít.

szeptember 18. Japán támadás Kína ellen Mandzsúria megszerzéséért. 1932. január 3-ára a japánok elfoglalják

Mandzsúriát, és önálló Mandzsu Császárság alapítását proklamálják.

1932

január 21. Szovjet–finn megnemtámadási szerződés aláírása.

január 25. Szovjet–lengyel megnemtámadási szerződés aláírása.

június 16. július 9. Belgium, Franciaország, Japán, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország

kezdeményezésére a jóvátétel problémáiról nemzetközi konferencia Lausanne-ban. A meghívókon kívül

Ausztrália, Kanada, Görögország, India, Új-Zéland, Lengyelország, Portugália, Románia, Csehszlovákia, a Dél-

Afrikai Unió, Jugoszlávia, Bulgária és Magyarország is részt vesz. A konferencia határozata szerint


Németország 3 milliárd márkával véglegesen megválthatja tartozásait, a többi jóvátétel fizetésére kötelezett

állam a térítés alól december 15-ig felmentést kap.

július 31. A német Reichstag-választásokon a nácik szerzik meg a legtöbb mandátumot.

november 29. Francia–szovjet megnemtámadási szerződés aláírása.

1933

január 30. Németországban Hindenburg elnök Hitlert nevezi ki kancellárrá.

február 16. A kisantant külügyminisztereinek konferenciája „arra törekedve, hogy a békét minden körülmények

között megőrizzék, a fejlődést a közép-európai viszonyok végleges megszilárdítása irányában biztosítsák”,

felállítja a kisantant Állandó Tanácsát és a Gazdasági Tanácsot.

március 4. Hivatalba lép az 1932 novemberében megválasztott F. D. Roosevelt amerikai elnök. Meghirdeti a

New Deal politikáját, amely állami beavatkozással kívánja leküzdeni a gazdasági válságot.

március 23. Németországban a Reichstag megszavazza a felhatalmazási törvényt. Ez lehetővé teszi a parlament

és az alkotmány nélküli kormányzást. A kormány ellenőrzés nélkül tevékenykedhet. Megkezdődik a totális

állam kiépítése.

március 27. Japán kilép a Népszövetségből. A hivatalos indoklás szerint „áthidalhatatlan ellentétek választják el

Japánt és a Népszövetség békepolitikáját, különösen a Távol-Kelet békéjének alapfeltételeiben”, vagyis Japán

nem fogadja el a távol-keleti status quót.

október 19. Németország kilép a Népszövetségből. A hivatalos indoklás szerint nincs értelme Németország

tagságának: nem egyenjogú fél.

november 16. Diplomáciai kapcsolat létesül a Szovjetunió és az USA között.

1934

január 26. Berlinben nyilatkozatot írnak alá a Németország és Lengyelország közötti politikai kapcsolatokról.

„Semmilyen körülmények között nem fognak… viták eldöntése céljából erőszakhoz folyamodni, …politikai,

gazdasági és kulturális problémáik elintézésére mindkét Fél érdekeinek igazságos és méltányos

összeegyeztetésén nyugvó” megoldást találnak.

február 9. Athénben Görögország, Románia, Törökország és Jugoszlávia aláírja a Balkán Szövetségi Paktumot,

melyben „balkáni határaik biztonságát kölcsönösen szavatolják… A… Paktum nem irányul egyetlen más

Hatalom ellen sem. Célja a balkáni határok biztonságának szavatolása, valamely balkáni állam részéről

bekövetkező bárminő támadással szemben.”

március 17. Rómában a magyar miniszterelnök, az olasz kormányfő és az osztrák kancellár jegyzőkönyveket

írnak alá politikai és gazdasági együttműködésről.

július 25. Fasiszta puccs Bécsben. Dollfuss kancellárt meggyilkolják.

október 9. Marseille-ben a Jugoszlávia egysége ellen fellépő horvát szeparatisták, az usztasák meggyilkolják I.

Sándor jugoszláv királyt és Barthou francia külügyminisztert.

október 18. A Szovjetunió belép a Népszövetségbe.

1935

január 7. és 9. A francia és az olasz kormány nyilatkozatokat tesz közzé Rómában. Megállapodnak az afrikai

francia és olasz gyarmatbirtokokkal kapcsolatos kérdések rendezésében és az általános politikai

együttműködésben. Egyezmény megkötését javasolják a közép-európai status quo, különösen „Ausztria épsége

és függetlensége” megőrzése érdekében.

január 13. A Saar-vidéki népszavazás a terület Németországhoz csatlakozása mellett dönt.


március 16. Németországban visszaállítják a versailles-i békeszerződés által betiltott általános

hadkötelezettséget.

április 11–14. Anglia, Franciaország és Olaszország képviselőinek konferenciája Stresában. A közös nyilatkozat

többek között leszögezi, hogy „eszmecserét fognak folytatni azokra az intézkedésekre vonatkozóan, amelyeket

Ausztria területi épségének és függetlenségének veszélyeztetése esetében foganatosítani kell”, továbbá, hogy „a

német kormány által alkalmazott egyoldalú hatálytalanítás módszere egy olyan időpontban, amikor lépések

voltak folyamatban a fegyverkezés kérdése szabad tárgyalások útján való rendezésének előmozdítására,

súlyosan megingatta a közvéleménynek egy békés rend szilárdságába vetett bizalmát.” Ellenintézkedéseket nem

hoznak.

május 2. Franciaország és a Szovjetunió kölcsönös segélynyújtási szerződést köt Párizsban. „ … ha egyiküket…

mindkét állam őszintén békés szándékai ellenére valamely európai állam részéről nem provokált támadás érné…

haladéktalanul támogatást és segítséget nyújtanak egymásnak.

május 16. Csehszlovákia és a Szovjetunió kölcsönös segítségnyújtási szerződést köt Prágában.

június 18. Jegyzékváltás a német és a brit kormány között a tengeri fegyverkezés korlátozásáról. Az angol

kormány „kifejezetten elfogadta a német kormánynak… azt a javaslatát, hogy a német hadiflotta ereje a Brit

Nemzetközösség tagjai összes haditengerészeti erejéhez viszonyítva a jövőben a 35:100 aránynak feleljen meg.”

július 24–augusztus 20. A Komintern VII. kongresszusa megtárgyalja a fasizmus elleni harc módszereit, állást

foglal a fasizmus ellenes erőket egységbe tömörítő népfrontpolitika mellett.

október 3. Olaszország megtámadja Etiópiát. Célja az ország teljes gyarmatosítása. 1936 májusában – a Fasiszta

Nagytanács Etiópia egész területét olasz szuverenitás alá helyezi – Olaszország királya felveszi az Etiópia

császára címet.

december 24. Életbe lép az Egyesült Államok semlegességi törvénye. Az Egyesült Államok egyetlen hadviselő

államnak sem adhat el fegyvert.

1936

március 7. Németország felmondja a locarnói egyezményt és bejelenti a rajnai demilitarizált övezet

megszállását.

április 26–május 3. A franciaországi parlamenti választásokon a Népfront (kommunista párt, szociáldemokrata

párt, radikális párt, nagy szakszervezetek) győz.

július 18. Felkelés tör ki a Spanyol Köztársaság ellen – megkezdődik a spanyol polgárháború.

október 25. Ciano olasz külügyminiszter németországi látogatása során megegyezés születik a két állam

külpolitikájának összehangolásáról. Mussolini november 1-jén jelenti be a Berlin–Róma „tengely”

megalakulását.

november 25. Németország és Japán megállapodást köt Berlinben a Kommunista Internacionálé ellen

(antikomintern paktum): „…attól az óhajtól indíttatva, hogy a kommunista bomlasztó munka elleni

védekezésben együttműködjenek… egymást kölcsönösen tájékoztatni fogják a Kommunista Internacionálé

tevékenységéről, tanácskozni fognak a szükséges védekező rendszabályok felől és ezeket szoros

együttműködésben fogják végrehajtani… olyan harmadik államokat, amelyeknek belső békéjét a Kommunista

Internacionálé bomlasztó munkája fenyegeti, közösen fel fogják kérni, hogy ennek a Megállapodásnak

szellemében védekező rendszabályokat foganatosítsanak, vagy hogy ehhez a Megállapodáshoz csatlakozzanak.”

1937. november 6-án csatlakozik az egyezményhez Olaszország.

1937

július 7. Az 1931 óta hivatalos hadüzenet nélkül folyó kínai japán terjeszkedés új szakasza kezdődik. Egy kisebb

Peking környéki incidens után 8 évig tartó háború indul. A japán támadás célja: „élettér” biztosítása Japán

számára Kelet-Ázsiában.


augusztus 21. Nankingban megnemtámadási szerződést köt a Kínai Köztársaság és a Szovjetunió:

„…tartózkodnak attól, hogy akár külön, akár egy vagy több más Hatalommal együttesen támadást intézzenek

egymás ellen.”

december 11. Olaszország kilép a Népszövetségből.

1938

március 12. Német csapatok lépik át az osztrák határt. Lezajlik Ausztria Németországhoz csatolása, az

Anschluss.

április 18. Rómában angol–olasz megállapodással elhatárolják a két ország érdekköreit a Földközi-tengeren, a

Vörös-tengeren, az Adeni-öbölben, Líbiában, Kelet-Afrikában és a Közel-Keleten.

szeptember 14. A csehszlovák kormány beszünteti az autonómiáról folyó tárgyalásokat a szudétanémet fasiszták

vezetőjével.

szeptember 22. N. Chamberlain angol miniszterelnök Godesbergben tárgyal Hitlerrel a csehszlovák válságról.

(Egy hét alatt másodszor utazik Németországba.)

szeptember 28. Mussolini nemzetközi konferenciát javasol a csehszlovák válság megvitatására.

szeptember 29. A müncheni konferencián elfogadott egyezményben „Németország, az Egyesült Királyság,

Franciaország és Olaszország, tekintetbe véve a szudétanémet terület elcsatolására vonatkozó elvben már elért

megállapodást, megegyezett ennek az elcsatolásának …feltételeiben és módozataiban… A túlnyomórészt

németek lakta területnek német csapatok által való fokozatos megszállása október 1-jén kezdődik… optálási

jogot nyújtanak mindazoknak, akik az elcsatolt területekről elköltözni óhajtanak, valamint mindazoknak, akik

oda kívánnak letelepedni…” Az egyezményhez csatolt egyik kiegészítő nyilatkozat szerint „A négy hatalom

kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a

következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom

itt jelenlévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.”


1. A Népszövetség

A Népszövetség

Az első világháború utáni nemzetközi kapcsolatokat rendező párizsi békekonferencia (1919–1920) elsősorban

Wilson amerikai elnök javaslatára alkotta meg a Nemzetek Szövetsége (gyakrabban használt magyar nevén:

Népszövetség) alapító, ún. Egyezségokmányát, amelyet beiktattak valamennyi békeszerződésbe. Az okmány

szerint a „Magas Szerződő Felek avégből, hogy a nemzetek együttműködését előmozdítsák és a nemzetközi

békét és a biztonságot megvalósítsák”, kötelezettséget vállalnak a háborúk elkerülésére, „nyílt, igazságos és

becsületes” módon intézik nemzetközi kapcsolataikat, mindennemű szerződéses kapcsolatot tiszteletben

tartanak és a nemzetközi jog szabályait a „kormányok kölcsönös magatartásának valóságos zsinórmértékéül”

elismerik. Az Egyezségokmány nem zárta ki a háború lehetőségét; csak a más állam politikai függetlensége és

területi egysége elleni háborút tiltja egyértelműen. Arra kötelezi a tagállamokat, hogy a háború indítása előtt

próbálkozzanak békés megoldással: vigyék az ügyet választott bíróság elé, vagy terjesszék fel a Népszövetség

erre illetékes szervéhez.

A genfi székhelyű Népszövetség két legfőbb szerve a Közgyűlés és a Tanács volt. A minden év szeptemberében

ülésező Közgyűlésen valamennyi tagország képviselői részt vehettek. Az új tagok felvétele a Közgyűlés

kizárólagos hatáskörébe tartozott, s a döntéshez kétharmados többségre volt szükség. A Közgyűlésnek joga volt

felhívni a tagállamokat a nemzetközi konfliktusok, illetve az e konfliktusokhoz vezethető helyzetek rendezésére

a világbéke megóvása érdekében, javaslatot tehetett idejétmúltnak minősített nemzetközi szerződések

felülvizsgálatára, és döntött a szervezet költségvetéséről. A megvitatott kérdésekben a közgyűlés csak

egyhangúlag foglalhatott állást, így elvben minden tagállamnak vétójoga volt, de a tényleges viták szűkebb

bizottsági üléseken zajlottak – s az itteni többségi döntéseket az esetek túlnyomó részében a Közgyűlés

egyhangúlag határozattá emelte.

A Tanácsnak az eredeti elképzelések szerint öt állandó (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország,

Olaszország és Japán), valamint négy rövidebb időszakra választott tagja lett volna. Az Egyesült Államok

azonban végül nem foglalta el helyét a Tanácsban – és a Népszövetségben –, mivel szenátusa nem hagyta jóvá a

csatlakozást.

A Tanács általában évenként háromszor-négyszer ülésezett. Eleinte tekintélyes, de már visszavonult diplomaták

képviselték országaikat, 1925-től kezdve azonban külügyminiszteri szinten folytak a megbeszélések, és ez

nagymértékben emelte a Tanács tekintélyét. Nagy, átfogó kérdésektől apró helyi konfliktusokig a

legkülönfélébb témákról tárgyaltak, mindig bevonva a megbeszélésekbe az érintett tagországokat. Itt is csak

egyhangú döntéseket lehetett hozni, ezért többnyire kompromisszumok születtek.

A napi ügyeket intéző Titkárság dolgozóit a tagállamok delegálták, de nem azokat képviselték, hanem

alkalmazottak voltak és így nemzeti érdekek felett kellett állniuk.

A központi szervek munkáját autonóm szervezetek segítették: így az 1919-ben létrehozott Nemzetközi

Munkaügyi Szervezet (az ENSZ szakosított intézményeként máig működik, fő feladata a munkafeltételek

nemzetközi normáinak kidolgozása, ellenőrzése) és az 1922-ben megalakult hágai Állandó Nemzetközi Bíróság

(ezt az ENSZ alapításakor újjászervezték: addig független intézmény volt, új alapokmánya szerint az ENSZ

legfőbb bírói szerve). A Népszövetség természetesen nem akadályozhatta meg az agressziókat és a fegyveres

összetűzéseket, de – főleg az 1920-as években – többször eredményesen avatkozott be a helyi konfliktusokba

(például 1923. szeptember elején Görögország kérésére sikerrel szólítják fel az olasz kormányt, hogy vonja

vissza Korfut megszálló csapatait); felügyeletet gyakorolt a szabad város státusú Danzig felett; igazgatta a Saar-

vidéket (1920–1935). A volt német gyarmatokon és török területeken kialakított ún. mandátum-területeken a

megbízott államok a Népszövetség nevében gyakorolták a hatalmat (például Franciaország Szíriában, Anglia

Palesztinában és Irakban stb.). Fontos a Népszövetség szerepe néhány ország háború utáni gazdasági

stabilizációjában (Görögország, Ausztria, Magyarország).

Az 1930-as évek a kudarcok, a Szervezet hanyatlásának kora: nem tudták megakadályozni Japán behatolását

Kínába (1931) és hatástalannak bizonyultak az Etiópiára támadó Olaszország elleni gazdasági bojkott-

intézkedések (1935–1936). Nem jártak sikerrel a leszerelési konferencia hosszadalmas megbeszélései (1932–

1935), bénítóan hatott Japán és Németország kilépése. A II. világháború kitörésekor a nemzetközi életben már

csak lényegtelen szereplő a Népszövetség – s meglevő mozgásterét tovább csökkenti a Szovjetunió kizárása a

finn háború miatt (1939. december). A Népszövetség azonban elvben fennáll 1946 áprilisáig: ekkor feloszlatják

és funkcióit (valamint vagyonát) az 1945 októberében alakult Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) veszi át.


2. Képek


1. Franciaország és Európa, 19171940

ORMOS Mária

Franciaország és Európa, 1917–1940

A francia külpolitika 1917-től a második világháború kezdetéig legalább négy nagy fordulatot tett és mindegyik

szakaszon belül további kisebb elmozdulásokat is mutatott.

1917. Franciaország nagyhatalmi tervei

Franciaország háborús céljai eredetileg az 1870. évi vereség megtorlására, a francia–német határok kiigazítására

(Elzász-Lotaringia visszavétele) és a német gyarmatok, valamint egyes török birtokok elosztásában való

részesedésre korlátozódtak. A francia kormánynak – tekintettel az orosz szövetséges érdekeire – ekkoriban nem

volt sem lengyel, sem román, sőt egyáltalán nem volt közép-európai politikája, és még kevésbé lehetett kelet-

európai politikája.

Merőben váratlan fordulatok képezték alapját annak, hogy a háború utolsó évében a francia katonai, politikai és

gazdasági vezető réteg e viszonylag szerény programtól eltérve jóval szélesebb befolyási kör biztosítására

gondolhatott. Már az első, a polgári demokratikus orosz forradalom kételyeket ébresztett azt illetően, hogy vajon

mennyiben szükséges tekintettel lenni az orosz szövetséges érdekeire és háborús céljaira. A bolsevik fordulat

idővel a legkételkedőbb koponyákat is meggyőzte ennek ellenkezőjéről, különösen miután világossá vált, hogy

az Oroszországban befektetett hatalmas francia tőkét „le kell írni”.

1917 decemberében kötötték meg az angol–francia befolyási övezetek elhatárolásáról szóló egyezményt, amely

brit övezetté nyilvánította Bakut és környékét, és francia befolyás alá utalta Dél-Ukrajnát. Az egyezmény

második részét, amely a Balkánra vonatkozott, eddig senki sem publikálta; bizonyos eseményekből és iratokból

azonban arra lehet következtetni, hogy e régióban Jugoszlávia és Görögország angol, Románia pedig a francia

„zónába” került.

A cári birodalom összeomlásának további következménye volt, hogy előtérbe lehetett állítani a lengyel egység

helyreállításának és a szuverén Lengyelország újrateremtésének követelményét, valamint napirendre kerülhetett

az Oroszország rovására emelt román követelések ügye (Besszarábia).

Az oroszországi események mindemellett váratlanul felértékelték, fontosabbá tették az Ausztria–Magyarország

jövőjével kapcsolatos kérdéseket. Dönteni kellett arról, hogy az ingatag Monarchia övezete milyen módon és

formában játszhatja el a leghasznosabban a korábban Oroszország által betöltött szerepet, hogy ti. adott esetben

Franciaország szövetségese legyen Németország hátában. Erről a vélemények eleinte erősen megoszlottak. 1918

tavaszán az az álláspont szilárdult meg, amely szerint a birodalom felbomlása, széleinek leválása és e széleken

nemzeti államok keletkezése használhatja jobban e célt. A mag: Ausztria és Magyarország szétválasztását, a

császárság-királyság megszüntetését azonban egyelőre nem mondták ki. Ezt az osztrák, illetve a magyarországi

belső események hozták magukkal. (Sem a francia politikusok, sem a szövetségesek nem láttak lehetőséget arra,

miként lehetne hozzányúlni Károly császárhoz, aki a háború kirobbantásában nem volt vétkes és aki ráadásul

megkísérelt kilépni belőle. Amikor a békekonferencia később elhatározta a háborús bűnösök, és első helyen a

„Kaiser”, a német császár felelősségre vonását, teljes egyetértés uralkodott körükben azt illetően, hogy a

háborús bűnösség nem vethető fel Ausztria–Magyarország volt uralkodójával szemben.)

Az 1917 végén, 1918 elején kiformálódó francia célrendszer az első helyen a Rajna mint határ kijelölését és egy

olyan francia befolyási övezet kialakítását foglalta magába, amely kiterjed a megalakítandó Csehszlovákiára és

Lengyelországra, a maradék Ausztria–Magyarországra (később Ausztriára és Magyarországra), valamint

Romániára, majd folytatódik a volt orosz birodalom területén Dél-Ukrajnával.*

1920. A kudarcok

1919 folyamán azonban ez a koncepció kettős vereséget szenvedett: katonai téren vereséget szenvedett mind a

Duna-medencében, mind Szovjet-Oroszországban és diplomáciai csatát vesztett a békekonferencián a német

kérdésben.

A katonai vereség, a Monarchia örökének francia megszervezése megkövetelte volna ugyanis, hogy azt, vagy

legalább nagy részét francia katonai közigazgatás alá vonják a rendezés idejére. Ezt azonban a francia kormány

részben a rendelkezésére álló katonai erők csekély volta, részben szövetségesei ellenállása miatt nem tudta


végrehajtani. Kényszerhelyzet eredményezte azt a katonai és közigazgatási káoszt, amelynek folyamán az új

„rend” e térségben végül kialakult. 1919 tavaszán a szó szoros értelmében katonai vereség érte azokat a

szövetséges egységeket, amelyek Ogyesszában és környékén, illetve a Feketetengeren állomásoztak. Ennek

eredményeként az intervenciós erőket május elején szégyenszemre kivonták. Az eredeti francia–angol

szerződést akkoriban módosították is, és az új egyezmény már csak azokat a fehérgárdista erőket „osztotta fel” a

két állam között, amelyeket egyikük és másikuk a jövőben támogatásban részesít.

Diplomáciai vereség a francia külpolitikát annyiban érte, hogy a békekonferencián nem tudta elfogadtatni

Németországgal szemben támasztott területi követelését. A konferencia csak az 1871-ben elszakított területek

(Elzász és Lotaringia) visszaszármaztatásával értett egyet. A Saar-vidék kiaknázását csak 15 évre biztosította

Franciaországnak, azzal a kikötéssel, hogy a terminus letelte után ott népszavazást kell tartani a terület végleges

hovatartozásának eldöntésére. E határozatot a francia kormány két eszközzel igyekezett ellensúlyozni.

Clemenceau kérte az új határok angol–amerikai garantálását és azt, hogy a konferencia „elidegeníthetetlennek”

mondja ki az akkorra már magára maradt, de a Németországhoz való csatlakozás gondolatát dédelgető Ausztria

függetlenségét. Az osztrák kérdés egyébként jó ideig szintén mérlegelés tárgya maradt. A francia külpolitikai

körökben vezető pozícióban is voltak olyanok, akik az Anschluss tilalmát értelmetlen és hosszú távon hatástalan

eszköznek tartották. Nem látták jó politikának Németország végletes elkeserítését. De még

problematikusabbnak tartották e tilalmat Ausztria szempontjából. Egyesek azt is felvetették, hogy talán az egész

német szellemiségnek és politikai irányvételnek jót tenne a békés hajlamú, kedélyes és katolikus Ausztria

csatlakozása. Ezek a hangok azonban egyre halkabbá váltak, majd elhaltak, ahogyan valószínűvé, majd biztossá

vált a Rajna-határ elvetése. A konferencia végül nagy viták után elfogadta a francia kompenzációs

követeléseket.

Az új francia–német határ garantálásából azonban semmi sem lett, mert az Egyesült Államok kongresszusa az

egész békeművet elvetette és a garanciát Anglia egyedül nem vállalta. A másik oldalon viszont ott maradt az

önállóvá tett Ausztria, és a francia kormányok sorra retteghettek, hogy miként és meddig lehetséges

függetlenségét megóvni. Nagyon hamar világossá vált ugyanis, hogy egy támadó Németország számára

Ausztria kulcsfontosságú az egész dunai térség szempontjából.**

További diplomáciai kudarcot jelentett, hogy az olasz kormány és a csehszlovák vezető politikusok ellenállása

miatt le kellett mondani a közép-európai gazdasági egység minden formájáról.

Az 1917–1918 folyamán kiformálódó hatalmas méretű francia kontinentális offenzíva terve tehát 1919-ben

részben összeomlott, részben pedig máris meglehetősen ingatag talajra csúszott. Mint ismeretes, a szovjetellenes

intervenció rövidesen új formájában is vereséget szenvedett, és ezáltal az „orosz kártya” jó időre kikerült a

francia kezekből. 1920 folyamán azonban a francia külügyminisztérium még egy nagy kísérletet tett a befolyási

övezetébe jutott közép-európai területen. Paléologue egy olyan tervet dolgozott ki, amely Lengyelországot,

Magyarországot és Romániát foglalta volna magába vezető erőként. Úgy tűnt, hogy e kísérlethez biztosítani

lehet anyagi eszközöket is, mivel a vezető francia tőkés csoportok jó része szívesen felsorakozott mellette, sőt, a

Szovjet-Oroszország elleni lengyel támadás idején (1920) a francia katonai körök is fantáziát láttak benne.

A kísérlet csúfos kudarcba fulladt, mert Beneš csehszlovák külügyminiszternek magyarellenes alapon sikerült

megszerveznie a csehszlovák–jugoszláv–román ellenállást és megalapoznia e három állam szövetségi

rendszerét, az ún. kisantantot. Párizsban nem tehettek egyebet, mint hogy jó arcot vágtak a rossz játékhoz, és a

francia külügyeket ráhangolták a kisantant politikára. Ez nem volt nehéz, mert csak elő kellett venni azokat a

politikusokat és diplomatákat, akik szívük mélyén mindig is e koncepció hívei voltak, jóllehet a dunai övezet

belső megosztottsága valójában nem volt francia érdek.

A tigris támad

Ezzel el is értünk a harmadik nagy fordulathoz, amely ugyan agresszivitásban jelentkezett, de a valóságban a

francia gyengeség tudata táplálta. Összegezzünk: a Rajna-határ nem valósult meg, az új határok garantálása

elúszott, az intervenció súlyos és szégyenletes kudarcba fulladt, a nagy francia tőkék a Szovjetunióban

megsemmisültek, a dunai övezet megszervezése nem sikerült. Egy egyelőre elég bizonytalan szövetségi

rendszer körvonalai csupán négy állammal (kisantant és Lengyelország) kapcsolatban jelentek meg, és ezek

közül hármat a franciák meglehetősen fejletlennek és politikailag ingatagnak tartottak (a kivétel Csehszlovákia

volt). Ráadásul Ausztriában az Anschluss-mozgalom hulláma időről időre felbukkant, Magyarország pedig az új

renddel szemben minden volt, csak barátságos nem.


A képet színezte még, hogy a francia vezető politikusok egyfolytában féltek francia–német viszonylatban a

demográfiai görbe hallatlanul kedvezőtlen alakulásától a franciák rovására, és hogy a német kormányok viszont

egyáltalán nem siettek a botrányosan magas jóvátételek teljesítésével. Mégis: a jóvátétel ügye nagy valószínűség

szerint csak ürügy volt akkor, amikor a francia politikai vezető csoport legintranzigensebb része, élén Poincaré

miniszterelnökkel, megkísérelte a francia–német viszony újrarendezését. Poincaré, aki a békekonferencia idején

köztársasági elnök volt, mélyen elégedetlen volt azzal az engedményes politikával, amelyet szerinte

Clemenceau – a szövetséget megőrzendő – a konferencián folytatott. Nemcsak a német kérdésben tartotta ezt

megengedhetetlennek, de a maga részéről szerette volna kielégíteni a közép-európai baráti kormányok minden

követelését is. Ha akkoriban nem is volt módja rá, hogy az eseményekre jelentős hatást gyakoroljon, az igazi

„tigris” ő volt (és nem Clemenceau, mint a közfelfogás tartja). Mint kormányelnök, megpróbálta korrigálni a

dolgokat. Csak az első alkalmat várta, hogy Németországra lecsaphasson, francia szempontból döntő részeit

katonai megszállás alá helyezve megkísérelje a német területek szétdarabolását, nevezetesen Bajorország

leválasztását.

A francia kormány 1923 januárjában szövetséges egyeztetés nélkül megkezdte a Rajna-vidék megszállását. E

lépésre az első válasz Németországból érkezett. A kormány passzív ellenállást hirdetett, a német társadalomban

pedig újra megélénkült a harc a békerendszert elfogadó kormánnyal szemben: mind a baloldalon, mind a

szélsőjobbon. Sztrájkhullám öntötte el az országot, egyes területeken felkelésekre került sor, és az év őszén a

náci párt más szélsőjobboldali szervezetekkel és személyiségekkel együttműködve Münchenben megkísérelte a

hatalom megragadását. Ennél is veszedelmesebbnek mutatkozott azonban Franciaország izolálódása. A francia

lépést a volt szövetségesek nem támogatták, s az amerikai és angol bankkörök súlyos károkat okoztak a francia

franknak.

Poincaré kurzusa nyilvánosan megbukott az 1924. évi választásokon. Az ún. baloldali kartell jutott kormányra.

Ettől az időponttól kezdve – némi hullámzással ugyan a szövetségi politika területén – a francia külpolitika a

lényeget tekintve defenzív alapokon fejtette ki tevékenységét. E defenzív taktika tengelyében Stresemann német

külügyminiszter hivatali idején (1923–1929) és röviddel az ő halálát követően is a francia–német megegyezés

alapjainak lerakása állt. Nem kis angolszász nyomás alatt az Herriot-kormány hozzájárult a megszállás

felszámolásához (ezt 1925 folyamán végrehajtotta), és a német jóvátételi kérdés új alapokra helyezéséhez. Ezt

követően került sor 1925 októberében a locarnói konferenciára, amelynek eredményeként Franciaország és

Németország kölcsönösen elismerte egymás határát. Párizs megkísérelte a keleti német határok elismertetését is,

e törekvése azonban nem vezetett eredményre.

Tartós megegyezés

A negyedik szakasz kiemelkedő eseményét jelentette Németország felvétele a Népszövetségbe (1926.

szeptember), ami egyet jelentett azzal, hogy Németország újra helyet foglalt Európa vezető hatalmai között.

Kiegészítette mindezt Briand francia külügyminiszter és Stresemann néhány bizalmas tanácskozása, amelyek

során messzebbmenő együttműködési lehetőségek is szóba kerültek. Ezt az irányvonalat az intranzigens

imperialisták és nacionalisták mindkét országban támadták és igyekeztek megbuktatni. Törést jelentett

Stresemann halála is (1929. október), de a kegyelemdöfést a jól induló megegyezésnek az első nagy náci

választási siker (1930. szeptember) és a német–osztrák úgynevezett vámunió bejelentése (1931. január) adta

meg.

Az 1924–1931 közötti szakaszban, amikor a francia külpolitika fő törekvése a partnernek tekintett Nagy-

Britanniával és – távolabbról – az USA-val együtt haladva a tartós kompromisszum kidolgozásán fáradozott

német szomszédjával, lényeges elmozdulás nem volt megfigyelhető a francia politikában sem a „Kelettel”, sem

Közép-Európával kapcsolatban. Egészében véve Franciaországnak nem volt ebben az időben szovjet politikája,

s ha egy-egy időszakban ilyesmi felszínre jutott, úgy az a szélsőséges ellenségesség jegyében állt és mindig

Poincaré nevéhez kapcsolódott.

Ami a dunai övezetet illette, a francia külpolitika irányítói időről időre visszatértek e térség valamiféle

gazdasági egységesítésének gondolatához, és nemegyszer az itteni szövetségesek egyikét vagy másikát

próbálták játékba hozni ilyesfajta javaslatokkal. E kísérletek azonban sorra megbuktak, részben egyszerűen

azért, mert mindegyik állam autarkiás jellegű gazdaságpolitikát folytatott és azt nem akarta feladni, részben

megbuktak azon a politikai ellentéten, amely a revízió – status quo kérdése miatt Magyarországot és a kisantant

államokat szembeállította.

A francia külpolitika néhány vezetője már ebben az időben nagy jelentőséget tulajdonított az osztrák kérdésnek,

és Briand foglalkozott Olaszország érdekeltté tételének problémájával is. Koncepciója szerint a nagyobb közép-

európai működési terület biztosítása Olaszországnak kettős eredménnyel járhatott volna: egyrészt távol tarthatta


ezt az országot a német szövetségtől, másrészt elterelhette volna figyelmét egyéb követeléseiről a Földközi-

tenger térségében és Afrikában. Erre a francia ajánlatra azonban Mussolini Olaszországa nem volt vevő.

Európa rövid konszolidációs szakaszában egyébként a francia Közép-Európa politika a korábban elszenvedett

katonai és diplomáciai kudarcok után egy újat, ezúttal gazdasági-pénzügyi természetűt volt kénytelen

elkönyvelni. Az 1917–1918 folyamán megfogalmazott nagyralátó tervek, amelyek e térség francia tőkével

történő rekonstruálására és modernizálására irányultak, alaposan mérséklődtek. Bár jött francia tőke a térségbe,

annak szétszórtsága és relatíve nem nagy mennyisége miatt nem lett átütő ereje. E körülmény minden bizonnyal

szerepet játszott abban, hogy az érintett kormányok a gazdasági egységesítésre irányuló elgondolásokat elég

könnyedén leseperhették az asztalról.

A védekezés jegyében

A defenzíva keretén belül az új fordulatra 1931-től kezdve került sor a Németországgal szemben sürgetőnek

érzett védekezés megszervezése jegyében. Ennek hangsúlyai egyre erősödtek a náci előnyomulás

növekedésével, illetve Hitler hatalomra jutása (1933. január) után. A francia politika kettős célt tűzött ki maga

elé: egyfelől biztosítani akarta az angol szövetséget és támogatást (a háttérben ez reményeket jelentett egy

esetleges későbbi, nem izolacionista amerikai politika vonatkozásában is), másfelől új kísérletet tett a közép-

európai bázis megszilárdítására, illetve e bázis bizonytalanságát tudatosítva új hátvédek után kezdett kutatni.

A francia politika tragédiája a harmincas években a legrövidebben úgy írható le, mint e kettős vonal

összeegyeztethetetlensége, illetve a francia körök választásképtelensége. Tardieu 1932-ben arra tett kísérletet,

hogy feltámassza a francia–angol antantot, és a brit tőkét is segítségül híva végre megszilárdítsa és kiterjessze a

közép-európai francia támaszpontot. Az ellenálló Németország és Olaszország mellett azonban egy húzódozó

Nagy-Britanniával találta szemben magát és tervezete összeomlott.***

Közvetlen utódai, és a leghatározottabban Barthou, lépéseket tettek a nyitásra mind a Szovjetunió, mind

Olaszország felé. Anglia 1934-ben a Szovjetunió irányában a nyitásra hajlandó volt, és az elvezethetett a

Szovjetunió belépéséhez a Népszövetségbe, illetve oda, hogy megalapozták a francia–szovjet szövetséget. A

következő években azonban már súlyos komplikációk merültek fel. A marseille-i merénylet áldozatává vált

Barthou utóda, Laval a megnyitott utat Olaszország irányában ki akarta szélesíteni, de a Szovjetunió

vonatkozásában – éppen ellenkezőleg – annak beszűkítésén fáradozott.

Laval megfordította Briand elgondolását. Mussolininak Etiópia zavartalan meghódítására tett – írásba is foglalt

– ígéretet annak fejében, hogy Olaszország kész együttműködni az osztrák függetlenség fenntartásában és ennek

érdekében a francia kormánnyal karöltve megszervezi az ún. „dunai paktum”-ot. A terv nélkülözte London

egyetértését, és hamarosan kiderült, hogy azt nem is lehet megszerezni. Máig sem teljesen világos, hogy milyen

okok húzódtak meg az olaszellenes angol kampány mélyén. Tény mindenesetre, hogy az angol kormány segített

megbuktatni a francia–olasz szövetséget, ezzel elhárítani egy esetleges francia–olasz flotta-túlsúlyt a Földközi-

tengeren, és ez a brit admiralitásnak bizonyára kedvére volt. E feltevést alátámasztja a brit kormány egy további

lépése is.

A náci állam 1935 tavaszán helyreállította az általános hadkötelezettség elvét, és ezzel félrerúgta a versailles-i

békeszerződés katonai kérdésekkel foglalkozó cikkelyeit. A sértett hatalmak képviselői összeültek Stresában,

elítélték a német lépést, majd röviddel utóbb Anglia és Németország flottaegyezményt kötött (1935). Nagy-

Britannia hozzájárult ahhoz, hogy Németország a mindenkori angol tonnatartalom egyharmadának mértékéig

flottát építsen. Miért kerülhetett erre sor, ha nem a francia–olasz erő ellensúlyozása érdekében?

A francia–olasz szövetség tehát felmorzsolódott, a dunai paktumból nem lett semmi. Laval a Szovjetunióval egy

tessék-lássék szerződést kötött, amely a tényleges katonai együttműködést támadás esetére nem biztosította. A

francia–szovjet együttműködési elv így is elegendő volt viszont ahhoz, hogy Hitler szerződésszegést kiáltson a

locarnói paktummal kapcsolatban, és annak felmondásával fenyegetőzzön arra az esetre, ha a szerződést

ratifikálnák. 1936-ot írtak, és a szovjet vonal követésének politikája Nyugat-Európában alaposan meggyengült.

A kormányzati politikára nem annyira a sztálini politikai perek gyakoroltak ebben az irányban befolyást, mint

inkább az a „benyomás”, hogy ettől az államtól kevés katonai segítségre lehet számítani. A francia katonai

vezetés elfordult ettől az úttól, míg Anglia semmi jelét sem adta annak, hogy hajlandó lenne megvédeni a

francia–szovjet szerződést. A francia kormány válaszút elé került. Végül benyújtotta a katonailag tartalmatlan

szerződést, azt ratifikáltatta, majd minden külső támasz nélkül állt szemben Hitler lépésével, amikor az 1936

márciusában bejelentette a locarnói szerződés felmondását, és a Wehrmacht bevonult az addig demilitarizált

rajnai övezetbe.


Magára maradtan

Több történetíró felveti, hogy e fordulóponton Franciaországnak egyedül is lépnie kellett volna, hiszen Hitler

valójában csak blöffölt és a határozott francia lépés esetére készen állt a visszavonulási parancs. Ez azonban

megkövetelte volna az egész addig követett francia szövetségi politika napok alatt történő átértékelését és az

addig készített defenzív katonai stratégia felcserélését. A francia kormány nem merte még egyszer vállalni azt

az elszigeteltséget, amelybe 1923-ban önálló lépésével egyszer már belekerült, és amelynek súlyos

következményeit – veszélytelenebb helyzetben – nagyon nehezen tudta felszámolni.

Nem számíthatott közép-európai szövetségesei többségének együttműködésére sem. E rendszer felbomlási

folyamata 1934-től kezdve már látványosan megindult. Lengyelország 1934 elején megnemtámadási paktumot

kötött Németországgal és röviddel ezután külügyminisztere nyíltan pertraktálta magyar és olasz partnerekkel az

osztrák Anschluss és a csehszlovák állam felbomlása után kialakítandó szoros együttműködés módozatait.

Amikor a francia kormány a két állam között fennálló szerződésre hivatkozva 1936 márciusában érdeklődött a

lengyel álláspont felől, azt a választ kapta, hogy Lengyelország teljesíteni fogja kötelezettségeit Franciaország

megtámadása esetén, a Rajna-vidék azonban – ugyebár – nem francia terület. Jugoszláviának és Romániának

nem volt közös határa Németországgal, de a politikai helyzet ettől függetlenül sem volt már Franciaországra

nézve kedvező. Kereskedelmi téren mindkét állam messzemenően el volt kötelezve Németország irányában. A

politikai kapcsolatokat Jugoszlávia jelentősen javította, Romániában pedig Titulescu franciabarát politikája a

német orientációt követelő tábor egyre nyomasztóbb támadásainak fókuszába került.

Mindemellett a francia passzivitásban tükröződött a francia társadalom mély megosztottsága is, és ez csak

elmélyült a népfrontkormány megalakulása után. Léon Blumot a francia konzervatív, jobboldali tábor, sőt

részben saját szövetségesei nemcsak abban gátolták, hogy kibontakoztassa a francia munkásosztály nemzeti

integrálását, de a külpolitika terén is. Első reakcióját a spanyol polgárháború kirobbantására, a köztársasági erők

nyílt támogatását a hadsereg és a francia polgári politikai erők együttesen hiúsították meg. A népfront kormány

az azonnali bukás veszélye nélkül nem nyithatott Kelet felé, mert a kisantant már rohamosan bomlott.

Közben a náci Németország megszervezte modern hadseregét, amelynek 1938–1939-re már nem volt párja

Európában. A francia hadsereg ezzel szemben nem modernizált, a vezérkar kitartott a defenzív stratégiai terv

mellett és megelégedett a félig-meddig kiépített Maginot-vonallal. E válságos években Angliának nem volt sem

osztrák, sem egészében véve Közép-Európa politikája. Igazság szerint ezekben az években már

Franciaországnak sem volt: részben azért nem, mert egykori partnerei közül egyedül Csehszlovákia maradt meg

németellenesnek, részben, mert a Szovjetunió felé irányuló nyitásra belpolitikai okokból és az angol kormány

húzódozása miatt nem merte magát rászánni, végül részben azért sem, mert a mindig is keresett angol

támogatást nem volt képes biztosítani. Így maradt Franciaország, a kontinens 1918–1919-ben legerősebb és

legambiciózusabb hatalma 1938–1939-ben két szék között a pad alatt. Nemcsak az egyik szégyent és

megaláztatást a másik után volt kénytelen lenyelni, de gyakorlatilag magára maradt az ekkoriban hozzá képest

sokkal jobban felfegyverzett Németországgal szemben.

És jött 1938-ban München, a legnagyobb szégyen. Szovjet és angol segítség nélkül Daladier nemcsak

végignézte egyetlen kitartó szövetségese, Csehszlovákia feldarabolását, de még segédkezet is nyújtott hozzá. És

jött az angol–francia–szovjet tárgyalási sorozat, amelynek végére sem az angol, sem a francia kormány nem

akart sikeres egyezményt fűzni. Ekkoriban ugyanis még pislákolt egy halvány remény: hátha Hitler a német

támadást kizárólag a Kelet, vagyis Lengyelország és a Szovjetunió felé irányítja. E reményt a német–szovjet

megnemtámadási paktum, amire senki sem számított, szertefoszlatta.

Utójáték

Franciaország sorsa megpecsételődött. Már csak az utójáték volt hátra. Egy mélyen megosztott, az ellenállásra

fel nem készített társadalom, elavult hadsereggel, gyenge katonai vezetéssel, félkész erődítményrendszerrel,

hatékony szövetséges nélkül, reszketve játszotta el a „furcsa háború” furcsa epizódjait. 1939–40-ben – amikor

Nagy-Britanniának még nem volt számottevő szárazföldi hadereje, az USA-t pedig évek választották el attól,

hogy megmozduljon, egyedül Hitleren és a Wehrmacht gyorsaságán múlt, hogy a francia közép-európai bástya

kiütése után a náci áradat mikor zúdul rá Párizsra. 1940. június 14-én a német csapatok benyomultak a francia

fővárosba és az Eiffel-torony csúcsáról lehúzták a francia trikolórt.

* Vö. Litván György–Ormos Mária cikkével, História, 1987/1. sz. és Ádám Magda írásával, 1987/4. sz.

** Vö. erre Tokody Gyula és Vargyai Gyula cikkét e számunkban.


Clemenceau, a Tigris békésen, vidéki házában

*** Vö. erre Jeszenszky Géza cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. Gazdasági problémák és a jóvátétel

INCZE Miklós

Gazdasági problémák és a jóvátétel

Egyes becslések szerint az I. világháború annyi pénzébe került a résztvevőknek, ami Franciaország és

Olaszország akkori együttes nemzeti vagyonának felelt meg.

A háborús kormányok a hadikiadások fedezetét – a szokásos költségvetési eszközök mellett – úgy teremtették

meg, hogy a háborús nyereségekre rendkívüli adókat vetettek ki, s belső és külső kölcsönöket vettek fel.

Németország, ahol az egész lakosságot rákényszerítették a kölcsönjegyzésre, külföldi hiteleket nem vett fel. Az

antanthatalmaknak az Egyesült Államok folyósított kölcsönöket leginkább hadfelszerelési cikkekben és egyéb, a

hadviseléshez szükséges árukban. Ennek eredményeként az Egyesült Államok, történelme során először, adós

országból hitelező országgá változott.

A háború utáni időszak történetének megértéséhez elengedhetetlen a háborús tartozások – elsősorban a

szövetségesközi adósságok – és a jóvátételek kérdéskörének ismerete. (Az összes háborús adósságok 21,5

milliárd dollárra rúgtak, amely összeg a háború után folyósított hitelsegélyek következtében 1920-ra 28

milliárdra nőtt; az angolok és a franciák adósok is, hitelezők is voltak.) A háborús adósságok rendezése

nagymértékben a vesztes országok, elsősorban Németország jóvátételi kötelezettségeinek teljesítésétől függött,

história 1988-023 - tankonyvtar.hu · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1988-023...

Documents