história 2002-01 - tankonyvtar.hu...created by xmlmind xsl-fo converter. história 2002-01 minden...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-01

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Rendszerváltás: a �Gonosz� és a �Jó� .............................................................................. 1

2. ........................................................................................................................................................ 2 1. Átalakulás Kínában ............................................................................................................... 2 2. Képek .................................................................................................................................... 5

3. ...................................................................................................................................................... 10 1. Kronológia (Kína, 1978-2001) ............................................................................................ 10

4. ...................................................................................................................................................... 11 1. Átalakulás Mongóliában ..................................................................................................... 11 2. Képek .................................................................................................................................. 14

5. ...................................................................................................................................................... 20 1. A �kiigazítások� kora Kubában ........................................................................................ 20 2. Képek .................................................................................................................................. 21

6. ...................................................................................................................................................... 26 1. Kronológia (Kuba, 1989) .................................................................................................... 26

7. ...................................................................................................................................................... 27 1. Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról ................................................................. 27 2. Képek .................................................................................................................................. 31

8. ...................................................................................................................................................... 35 1. A Magyar Hiszekegy születése ........................................................................................... 35 2. Képek .................................................................................................................................. 35

9. ...................................................................................................................................................... 41 1. Hitvallás .............................................................................................................................. 41 2. Képek .................................................................................................................................. 42

10. .................................................................................................................................................... 43 1. Sz ........................................................................................................................................ 43

11. .................................................................................................................................................... 44 1. A Fasori Gimnázium újraindítása ....................................................................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 47

12. .................................................................................................................................................... 50 1. Alföldi kubikosok ............................................................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 51

13. .................................................................................................................................................... 56 1. Kubikosok Endrõdön .......................................................................................................... 56

14. .................................................................................................................................................... 57 1. A legõsibb civilizáció .......................................................................................................... 57 2. Képek .................................................................................................................................. 59

15. .................................................................................................................................................... 61 1. Mint Makó Rómától ............................................................................................................ 61 2. Képek .................................................................................................................................. 62

16. .................................................................................................................................................... 65 1. Magyarország és szomszédai .............................................................................................. 65

17. .................................................................................................................................................... 67 1. A hettiták világa .................................................................................................................. 67 2. Képek .................................................................................................................................. 69

18. .................................................................................................................................................... 78 1. Amenhotep thébai sírja ....................................................................................................... 78 2. Képek .................................................................................................................................. 79

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Rendszerváltás: a �Gonosz� és a �Jó�

JELENIDŐBEN

GLATZ FERENC

Rendszerváltás: a „Gonosz” és a „Jó”

Kínai naplójegyzetek

Itt, Kínában minden fogalom más értelmezést nyer. A dolgoknak – élelem, víz, lakás, bicikli, autó, ruházat –

egész más az életben a fontossági sorrendje. Az emberek is más rendben élnek. Kapitalizmus a gazdaságban! De

kommunizmus a politikai berendezkedésben. Ez utóbbi hasonló ahhoz, amit Magyarországon ismertünk 1949–

56 között. Kérdezzük, mit jelent itt a rendszerváltás? Mert a helybéliek szerint igenis van „rendszerváltás”:

piacgazdaság, árubőség bizonyos cikkekben, világra nyitottság. Mi nehezen fogadjuk el érvelésüket. De

csodáljuk, bámuljuk teljesítményeiket, életfilozófiájukat. Tanulság: tanulmányozni kell az Európán kívüli

diktatórikus rendszereket, összevetni azokat közép-európai rendszerekkel. Másik tanulság: ma már kevés az,

hogy a történész tanulmányaiban a kommunizmus üldözötteinek oldalára álljon, elítélje a diktatúrát.

Ma már kevés az, hogy a történész kimutassa a kommunista rezsimek uralmi rendszereiben azt, ami számunkra

elfogadhatatlan (diktatórikus módszerek, emberi szabadságjogok csorbítása, osztályuralom bevezetésének

kísérlete, kultúrrombolás stb.), tehát azt, amiről még nem kell sem magunkat, sem mást meggyőzni. De ma már

fel kell tenni a kérdést – amit itt Kínában naponta felteszünk magunknak –: miért foganhattak meg a 20. század

elején százmilliók fejében kommunisztikus eszmék? Európában és itt, Kínában. És miért tudta ezen

kommunisztikus eszméket (osztály nélküli társadalom, kizsákmányolás megszüntetése, szociális egyenlőség, az

állam beavatkozása a szegények mellett adminisztratív eszközökkel stb.) összefogni egy politikai mozgalom?

Rendszerbe foglalni. Közép- és Kelet-Európában – de Kínában is – már a múlt század elején, Nyugat-

Európában a második világháború idején, az Európán kívüli világban az 1950–60-as években.

Van mit tenni: vizsgálni kell a 20. századi kapitalizmus sok kicsiny zsákutcáinak – mind a termelésben, mind a

társadalompolitikában, kultúrában – labirintusát. Vizsgálni a rendszert, amire „váltunk” mi éppen most Közép-

Európában, s amire váltanak – mondják, részben – itt a Távol-Keleten. Mert igenis a liberális kapitalizmus

hiányosságai és feloldatlan szociális, valamint nemzeti ellentétei szülték a múlt század elején a diktatórikus

mozgalmakat. (Egyik oldalon fasiszta, másik oldalon kommunisztikus mozgalmakat.) Az emberek saját

szemükkel látták a feloldatlan konfliktusokat és nyúltak a kollektív erőszak eszközeihez. Hitlert „Weimar szülte”,

a liberális demokrácia, Sztálint a kelet-európai, illetve ázsiai nyomorúság. És ugyancsak a szociális-etnikai

konfliktusok szülték a Távol-Kelet, Afrika vagy akár Kuba kommunista vezéreit Maótól Castróig.

Milyen rendszerre váltunk most, a szovjet megszállás után? Vissza az 1945, az 1938 előtti rendszerekhez,

amelyek egyszer már működésképtelennek bizonyultak? Itt, Kínában mindenki előre akar lépni, nálunk sokan

hátra. Vizsgálni kell az 1990 utáni új rendszer hiányosságait is. Nehogy rükvercbe, visszafelé váltsunk

rendszert. Vizsgálni kell az új rendszert többek között azért is, hogy elkerüljük az újratermelődő diktatórikus

szélsőségeket. Amelyeket már e rendszer 1938 után kitermelt.

Mi lett a világkommunizmus eszméjével a Szovjetunió hanyatlása és összeomlása után? Hogyan illeszkedik a

magyar, a közép-kelet-európai rendszerváltás a világkommunizmus 20. század végi bukásába? Miért tekintették

sokan kezdetben azt megváltást-hozónak? Miért kellett e kommunisztikus eszméknek elbukniuk? Hogyan

ábrándultak ki e százmilliók – akik korábban ezt a célrendszert elfogadták, eredményességében hittek – a

kommunista rendszerből s az eszméből?

Tudományos kérdés. Mint ahogy az is tudományos kérdés, vajon a liberális kapitalizmus „hibái”, „konfliktusai”

eltűntek-e a 20. század végén? Azok a szociális vagy uralomtechnikai konfliktusok, amelyek a világ különböző

szegletében keletkeznek, kitörnek, valóban az emberi „Gonosz” megjelenései? Csak most a kommunista maszk

helyett, vagy amellett afrikai, arab, koreai és isten tudja milyen „jelmez”-ben jelennek meg?

Van mit tenni: kutatni, gondolkodni, lehetőleg előítéletek nélkül. A zsidó-keresztény kultúrkörből örökölt sok

évszázados kíváncsisággal.


1. Átalakulás Kínában

JORDÁN Gyula

Átalakulás Kínában

1978–2001

Kínában az 1970-es évek végén kezdődő reformidőszak eredményeként a világot időnként ámulatba ejtő

hatalmas gazdasági, társadalmi változások mentek végbe, ezek azonban nem vezettek rendszerváltáshoz. Kína

fejlődése annyiban is eltér a kelet-európai és a szovjetunióbeli átalakulásoktól, hogy éppen az 1988–92 közötti

években lelassult, megtorpant a reformok és a külvilág felé való nyitás folyamata.

Kína átalakulásával kapcsolatban két alapvető, egyelőre azonban csak nehezen vagy részben megválaszolható

kérdés merül fel. Az egyik, amelyik kicsit inkább a múlt felé mutat: miért maradhatott fenn Kínában a

kommunista rendszer, miért nem került sor ott is a rendszer összeomlására? A másik kérdés inkább a jövő

kilátásait kutatja: Kína gyakorlata megcáfolja-e a kommunista rendszerek reformálhatatlanságáról szóló állítást?

Vagyis Kína modelljét fogja-e adni az eddig megismertektől eltérő, életképes kommunista rendszernek?

Szocializmus „kínai jellegzetességekkel”

Logikailag a reformok feladatai Kínában lényegében azonosak azzal, amivel a volt Szovjetunióban és Kelet-

Európában szembe kellett nézni: megküzdeni az utasításos tervgazdaság alapproblémáival (az állami tulajdon

nyomasztó túlsúlya, a beruházási tőke adományként juttatása, a puha költségvetési korlát, központilag

meghatározott árak, amelyek nem tükrözték a keresletet és kínálatot, a belső gazdaság elszigetelése a

nemzetközi versenytől és a világpiaci áraktól, rossz elosztási hálózatok stb.). A kérdés tehát az, hogy Kína miért

tudta, tudja ezeket eredményesebben kezelni, elkerülni a rendszerváltást?

Az egyik – ellentmondásos – tényező a kínai vezetés által is a „katasztrófa tíz éveként” emlegetett „kulturális

forradalom” (1966–1976). Ez egyrészt csődközeli helyzetbe juttatta a gazdaságot, másrészt alapvetően kikezdte

a rendszer legitimitását. (A hatékonyság csökkenését jelzi, hogy az egységnyi állóeszközre jutó nyereség 1957-

hez képest közel 50%-kal csökkent. Elhanyagolták a műszaki korszerűsítést, az iparban a berendezéseknek csak

5%-a állt az 1970–80-as évek fordulójának szintjén, 75%-a az 1950–60-as évek színvonalát képviselte. A

reálbér 1957-hez képest közel 12%-kal csökkent, a fogyasztás rovására szinte végig nagyon magas szinten

tartották a felhalmozási rátát stb. A kínai vezetés tehát a többi országnál előbb, ám szinte elkerülhetetlenül került

szembe a változtatás kényszerével: meg kellett erősítenie a párt, a rendszer legitimitását a kínai tömegek előtt.

A különböző szocialista rendszerek alapvető azonosságaik mellett lényeges eltéréseket is mutattak. Ezek döntő

módon befolyásolták a reformok végrehajtását, azok ütemét és eredményeit. A legszembetűnőbb a termelési

szektorok arányának a különbsége: míg Kínában az aktív népesség 75%-a dolgozott a mezőgazdaságban, a

Szovjetunióban és a kelet-európai országokban nagyjából ugyanennyi az iparban. Egy további, a reformidőszak

lépéseit alapvetően befolyásoló különbség, hogy míg a Szovjetunióban és az európai volt szocialista

országokban lényegében a városi és falusi lakosság egészére kiterjesztették a társadalombiztosítást, az Kínában

főleg csak a városi állami szektor dolgozóit (a munkaerő mintegy 20%-át) fogta át. Kína számára nagy előnyt és

kihasználható húzóerőt jelentett, hogy rendkívül kiterjedt, a vállalkozásokban élenjáró, gazdag és az

anyaországhoz kötődő emigrációval rendelkezik. (Az ún. tengerentúli kínaiak gazdagságát és tőkeerejét jelzi,

hogy az 1990-es évek elején Malajziában kb. 29%-nyi kínai népesség a nem földalapú magántőke 61%-át

birtokolta, Thaiföldön a 10%-nyi 81%-ot, Indonéziában a 3-4% kínai több mint 70%-ot. Ez a háttere annak,

hogy a Kínába máig beáramló több száz milliárd dollár működőtőke befektetésnek mintegy 60%-a kínai

eredetű.)

Nem elhanyagolhatók azok a különbségek sem, amelyek az alapszintű társadalmi szervezetekben, különösen a

családi és rokonsági struktúrákban találhatók. (Kínában a szocialista időszak inkább megerősítette a legtöbb

családi köteléket, a mezőgazdaság kollektív szervezetei látens módon jórészt a rokonsági kötelékek mentén

szerveződtek) A maoista évtizedekben a tervezés, a beruházás és anyagelosztás sokkal nagyobb fokú regionális

decentralizációja alakult ki, mint bármely szocialista ország esetében. A kínai gazdaság ezen decentralizációja

képezi a kínai reformok működésének egyik fontos strukturális tényezőjét.

A kínai vezetés a rendszer fennmaradásával kapcsolatban hivatkozik arra, hogy Kína viszonylag hamar szakított

a szovjet típusú gazdaságpolitikával. (Ebben az összefüggésben nagyvonalúan átsiklanak azon tény felett, hogy

az ennek jegyében 1958–61 között végrehajtott „nagy ugrás” gazdasági katasztrófához, éhínséghez, legalább 30


millió ember halálához vezetett.) A kínai vezetés és a propaganda természetesen szívesen tulajdonítja a sikereket

a vezetők érdemeinek, hangsúlyozva óvatosságukat, rugalmasságukat és alapvető pragmatizmusukat. Ez a

megközelítés ugyanakkor nem adhat számot a kudarcokról, és különösen arról nem, hogy a kínai vezetésben

sokáig nem volt konszenzus a reformok céljára, ütemére és alkalmazott módszereire vonatkozóan.

(Természetesen azon az általános célon túl, hogy a rendszert megerősítsék és Kínát gazdag és erős országgá és

világhatalommá tegyék. Az utóbbi célt illetően mindig is egyetértett a mindenkori kínai vezetés Szun Jat-szentől

Csang Kaj-seken át Mao Ce-tungig és Teng Hsziao-pingig.)

A felsorolt különbségek, egyéb tényezők és sajátosságok mellett, segítenek megmagyarázni a többi szocialista

rendszerhez hasonló sors elkerülését.

Reformidőszak, 1978–1989

A kínai reformidőszak kezdetét az 1978. decemberi központi bizottsági üléshez kötik. Mao halálát (1976.

szeptember 9.) kétéves hatalmi küzdelem követte, melynek során az ortodox maoista erőkkel szemben Teng

Hsziao-ping reformelkötelezettségű, a változtatások szükségességét felismerő csoportja került túlsúlyra.

Szakítottak a balos politikával, az osztályharc hangsúlyozása helyett a gazdasági fejlesztést helyezték a

középpontba, a bezárkózás és önizoláció helyett meghirdették a külvilág felé való nyitást, a bekapcsolódást a

világgazdaság vérkeringésébe. A reformfolyamatot a fokozatosság, a vezetés nagyfokú pragmatizmusa

jellemezte, amelynek lényegét szemléletesen fejezte ki az „átkelni a folyón, kitapogatva a köveket” metafora. Ez

azt jelenti, hogy nem elméleti tételekből, sémákból indultak ki, hanem kísérleteket folytattak, és siker esetén a

megoldást általánosan elterjesztették. Esetenként a bevált gyakorlathoz utólag kerestek valamilyen elméleti

igazolást, de a legtöbb esetben máig elegendőnek érzik annak kijelentését, hogy megfelel a „kínai színezetű

szocializmus” vagy a „szocializmus kínai jellegzetességekkel” építésének. (Emellett nem határozzák meg

kielégítően, hogy szerintük mi a szocializmus, sem azt, hogy melyek ezek a kínai jellegzetességek.) A ma

általánosan hangoztatott „szocialista piacgazdaság” mint célmegjelölés csak az 1990-es években, több mint egy

évtizednyi reform után került megfogalmazásra.

A mezőgazdaság átalakítása

Az átfogó gazdasági reformokat a mezőgazdaságban indították, ami indokolt és szerencsés lépés volt: az akkor

közel egymilliárdos népesség táplálása nemcsak ellátási probléma volt, hanem hatalmi-politikai kérdés is. A

parasztság termelési aktivitása, egyéni érdekeltsége felkeltésével ugyanis itt lehetett jelentősebb központi

ráfordítások nélkül eredményt elérni. A reformokat megelőző két évtizedben a kollektív, kommunagazdálkodás

keretei között a mezőgazdaság teljesítménye nem volt képes lépést tartani a népesség növekedési ütemével, így

az ország évente nagy mennyiségű gabona importjára kényszerült.

A reformok lényegét az egyéni gazdálkodáshoz való visszatérés képezte: a kommuna földjét felosztották

művelésre az egyes parasztgazdaságok között, és a paraszt a kollektívával kötött szerződésben vállalta a

kollektívával és az állammal szembeni kötelezettségek teljesítését, miközben teljes felelősséget, ugyanakkor

szabadságot nyert az egész termelési folyamat felett. Ezért nevezik ezt családi felelősségi rendszernek. A öld

tulajdonjogát azonban nem kapták meg a parasztok, az a kollektíváé maradt. A kötelezettségek teljesítése utáni

termékmennyiséggel a paraszt szabadon rendelkezett, felélhette, értékesíthette. A szerződéseket 15 évre (a

hosszabb megtérülési tevékenységi területeknél – pl. gyümölcstermesztés, erdészet – 30 évre vagy még

hosszabb időre) kötötték, amivel a parasztokat befektetésre kívánták ösztönözni, illetve ezzel is „üzenni”: ez

nem ideiglenes, hanem hosszú távra tervezett politika.

Bár a termelés eszközei nem változtak, a munkát továbbra is ugyanazokkal a kezdetleges eszközökkel végezték,

az egyéni érdekeltség érvényesítése gyors és látványos eredményeket hozott. Mind a hozamok, mind a

termelékenység ugrásszerűen emelkedett. Míg az 1978-at megelőző 26 évben a mezőgazdaság teljesítménye évi

2,6%-kal nőtt, 1978 és 1987 között évi 6,5%-kal. Az étkezésben alapvető szerepet játszó gabonafélék

megtermelt mennyisége az 1978. évi 305 millió tonnáról 1984-re 407 millióra növekedett, ráadásul kisebb

vetésterületen. A növénytermesztésen kívül gyors fejlődésnek indult az állattenyésztés, halászat, erdészet és a

különböző melléktevékenységek. Gyorsan növekedett mindezek következtében a parasztok jövedelme, falun

valóságos „fogyasztói forradalom” bontakozott ki. A parasztok jobban kezdtek táplálkozni, ruházkodni, tartós

fogyasztási cikkeket és termelőeszközöket vásároltak, és rengeteg új ház épült.

A teljesítményt, a hatékonyságot és érdekeltséget középpontba állító termelési felelősségi rendszer azonnal

nyilvánvalóvá tette, hogy falun rendkívül nagy arányú, 30–50%-os a munkaerő-felesleg. Ennek a hatalmas

tömegnek a városokba áramlását a politikai vezetés szerette volna elkerülni, és „a földet hagyjátok el, ne a falut”

jelszó jegyében a helybeni foglalkoztatást szorgalmazta. Százezer számra jöttek létre a falusi és mezővárosi


ipari, építőipari, szolgáltató, szállító vállalatok, sok millió embernek nyújtva foglalkoztatást és jövedelmet.

(Mára mintegy 130 millió főnek.) Az 1980-as években ez vált az egész kínai gazdaság legdinamikusabban

fejlődő szektorává, bruttó teljesítményértéke már 1987-ben meghaladta a mezőgazdasági teljesítmény értékének

50%-át.

Az 1980-as évek második felében azonban a mezőgazdaság dinamikus fejlődése megtorpant, az 1990-es évek

elején pedig válságjelenségek mutatkoztak. Ebben számos ok játszott szerepet: az állami beruházás a szektorban

drasztikusan visszaesett, szélesre nyílt az árolló, túlzott helyi adóztatás, a káderek visszaélései és nem

utolsósorban az, hogy a parasztok nem kapták meg a föld tulajdonjogát. 1992–93-ban tucatnyi tartományban

került sor nagyméretű parasztmegmozdulásra. A kritikus helyzet okainak egy részét az 1990-es években sikerült

korrigálni, de a mezőgazdaság továbbra is az egyik legproblematikusabb és legtörékenyebb szektor maradt.

A falusi változások nagy társadalmi mozgásokkal, átalakulásokkal jártak együtt. A falu életében új hatalmi

szereplőként megjelentek az újgazdagok, újjáéledtek a klánok, teljesen új foglalkozási ágak tűntek fel, megnőtt a

társadalmi mobilitás. Különösen a tengerparti tartományokban, de a belső területeken is jórészt megszűnt a

világtól való elzártság, a rádió, a tévé, az utazások révén az emberek egyre tájékozottabbak lesznek.

Városi reformok

A mezőgazdaságon kívül az átfogó reformok a gazdasági élet valamennyi területét érintették A szélesebb

értelemben említhető városi reformok csak némi késéssel, az 1980-as évek közepén indultak. A kínai ipar 1952

és 1983 között imponáló, évi 9,8%-os növekedést mutatott, de egészében a termelékenység, hatékonyság, az

ösztönzési rendszerek számos problémával küzdöttek, mivel az ipari struktúrát a szovjet rendszer után

modellezték. A központosított tervgazdálkodás viszonyai közepette az állami vállalatok a felülről kapott tervek

végrehajtói voltak, nyereségük teljes befizetésére voltak kötelezve, beruházásaikat, bér- és egyéb kiadásaikat,

esetleges veszteségeiket a költségvetés fedezte. Ezt kiegészítette a központosított anyagellátás és munkaerő-

elosztás. A vállalatok így gazdálkodásukat tekintve az irányító szervek függelékeivé váltak és teljesen felelőtlen

helyzetbe kerültek.

Bár az átfogóbb vállalati reformok csak 1984-től indultak, a reform gyakorlatának megfelelően már 1978–79-től

kiterjedt kísérleteket folytattak. Ezek az anyagi ösztönzés – a maói időszak elítélt módszere – érvényesítését

jelentették profitmegtartási, majd profitadózás és különböző premizálási lehetőségek formájában. A reform a

vállalatokat önálló, piaci körülmények között működő, a kormányzati beavatkozástól független gazdasági

egységgé kívánta alakítani, amelyek felelősek nyereségükért vagy veszteségükért. Célul tűzték ki és elkezdték

az árellenőrzés fokozatos megszüntetését, ami viszont inflációs jelenségekhez vezetett. Viszonylag széles teret

nyitottak a magánvállalkozásoknak (1988-ban az alkotmány kiegészítése legitimálta a magántulajdont), így egy

gyorsan bővülő magánszektor jött létre, egyre komolyabb versenyt támasztva az állami vállalatoknak.

Gazdasági nyitás

Gazdasági, társadalmi hatásait tekintve a reformokkal azonos jelentőségű volt a nyitási politika, az ismételt

bekapcsolódás a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe. Gyors ütemben nőtt Kína külkereskedelmi forgalma,

változott exportjának és importjának struktúrája. (Az 1980-as években fontos bevételi forrás volt a

fegyvereladás is.) Számos intézkedést tettek a külföldi működőtőke minél nagyobb arányú bevonására:

különleges gazdasági övezeteket hoztak létre, tengerparti városokat, területeket nyitottak meg, új törvényeket

hoztak. Az 1990-es évek elejéig azonban nem sikerült számottevő külföldi működőtőkét vonzani. Nem tudták

megvalósítani azt az elképzelést sem, hogy a nyitás folyamatát ne kísérje a nyugati hatások, eszmék, ideológiák

beáramlása, ezért vissza-visszatérő kampányokat indítottak a „burzsoá liberalizmus” és a „szellemi

szennyeződés” ellen.

A reformok lefékeződése, 1989–1992

Az 1980-as évek végére komoly feszültségek és válságjelenségek jelentkeztek a reformálódó új, és a még vele

együtt élő régi gazdasági, társadalmi viszonyok közötti ellentmondások nyomán. Az infláció megugrott, óriási

méreteket öltött a korrupció, a hivatalnoki nyerészkedés, a társadalom tűrőképességét erősen próbára tevő

mértékben megnőttek a jövedelemkülönbségek. Széles tömegek rohamosan vesztették el hitüket a kommunista

eszmékben. A feszültségekre legérzékenyebben az értelmiség, a diákság reagált, amely már az 1980-as években

is többször petíciókkal, tüntetésekkel adta jelét elégedetlenségének. Különösen ezekre a rétegekre voltak

hatással a kommunista világban tapasztalható változások (peresztrojka, glasznoszty). Ráadásul 1989-ben számos

történelmi esemény kerek évfordulója is volt: a nagy francia forradalomé, az 1919. évi kínai „május 4.”

mozgalomé és a forradalom győzelme 1949-ben. Ezen tényezők együttesen vezettek 1989 tavaszán a diákok és


értelmiségiek demokratikus megmozdulásához (a reformok megállítására törekvő konzervatív erők ellen is

tiltakozva), amely a június 4-ei Tienanmen téri mészárlásba torkollt. A hivatalosan máig ellenforradalmi

lázadásnak minősített megmozdulás kizárólag városi jelenség volt, a kínai társadalom elenyésző kisebbségét

érintette. Jelentős társadalmi visszhangja ellenére leszögezhetjük, hogy Kína nem állt egy rendszerváltás

küszöbén, a véres leszámolás nem ennek veszélyét hárította el.

Kínát – viszonylag rövid ideig életben tartott – szankciókkal sújtották, a reformok üteme a jelentős konzervatív

nyomás hatására is lefékeződött. A reformok visszavonására azonban nem került sor. Már akkor világossá vált,

hogy a kínai vezetés kényszerpályára került: hatalma fokozódó mértékben a gazdasági prosperitáshoz kötődik,

ehhez pedig a reformok és a nyitási politika folytatására volt szükség. A reformok 1992-től vettek újabb

lendületet, amikor – a szocialista rendszerek összeomlása által is ösztönözve – Teng Hsziao-ping a

reformpolitika minél gyorsabb ütemű folytatását ígérte. Kijelentette, hogy a piacgazdaság nem egyenlő a

kapitalizmussal, sôt a kapitalista módszerek bátor alkalmazására szólította fel népét. A reformerők új lendületre

kaptak, a gazdaság fejlődése meglódult és a fejleményeknek a külvilág is bizalmat szavazott, többek között

azzal, hogy 1992-ben több működőtőke áramlott az országba, mint a megelőző időszakban összesen.

Reformálható rendszer?

Az ország mára óriási változásokon ment át nemcsak a gazdaság teljesítményét, hanem az emberek

gondolkodását, magatartását tekintve is. A legkevesebb változás a politikai rendszer területén következett be: a

kezdettől fogva hangoztatott politikai reformok messze elmaradtak a gazdaságiak mögött. A gazdaság jelentős

része már piacgazdasági, lényegében kapitalista elvek szerint működik – autoritárius irányítás mellett. Amíg a

gazdaság prosperál, az emberek nem foglalkoznak a politikával (a vezetés szinte sugallja is az apolitikus

magatartást), és a vezetés feltételezi, hogy támogatni fogják a „szocializmust”. Nemcsak az ideológia szerepe

értékelődött le, hanem a szocializmusba, a marxizmus-leninizmusba vetett hit is megrendült. (Ennek

ellensúlyozására alkalmazza a vezetés egyre intenzívebben a nacionalizmust.) A változások érzékeltetésére egy

példa: Teng Hsziao-ping 1986-ban még úgy vélte, hogy a reformok során egyesek ugyan előbb gazdagodnak

meg, mások később, de milliomossá nem válnak a szocialista rendszerben. (Ehhez képest ma már valószínűleg

ezrekben mérhető a kínai dollármilliomosok száma) Csiang Cö-min pártfőtitkár 2001. július 1-jén, a párt

megalapításának évfordulóján már azt jelentette be – szentesítve a már időnkénti gyakorlatot –, hogy „egyéni

vállalkozók” (valójában tőkések) is felvehetők a pártba.

A kommunista rendszer(ek) reformálhatóságát, a kínai rendszer sorsát, fejlődési perspektíváját illetően

néhányan a reformokat pesszimistán ítélik meg, és azt állítják, hogy az igazi nehéz, nagy feladatok (az állami

vállalatok problémái, a gazdasági struktúra átalakítása, foglalkoztatás stb.) még hátravannak. A túlnyomó

többség inkább arra utal, hogy Kína jó úton halad és egyre inkább felesleges és kiüresedett díszítő elemmé válik

a piacgazdaság elé illesztett szocialista jelző. Optimális esetben Kína azonos utat járhat be gazdaságilag, mint

sikeres szomszédjai, a „kis tigrisek”. (Azok is jórészt autoritárius politikai hatalom mellett érték el

eredményeiket, és egy fejlődési szakasz után következett be bizonyos demokratizálódás.) Kínában is a folyamat

kísérője lehet a párt hatalmának leépülése, egy – ázsiai sajátosságokkal rendelkező – demokratikusabb rendszer

létrejötte. Vagyis Kína sem szolgál példaként a szocialista rendszer reformálhatóságára, hanem – kedvező

esetben – a folyamat elvezethet a rendszer lassú, békés átalakulásához.

2. Képek


1. Kronológia (Kína, 1978-2001)

FARKAS Ildikó

Kronológia

1976. szeptember 9. Meghal Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt KB elnöke. A kialakuló hatalmi harc

győztese Hua Kuo-feng, ő lesz a KB elnöke és a miniszterelnök. Kinevezése után államcsínykísérlet vádjával

letartóztatják az ún. négyek bandáját, a kulturális forradalom négy legfőbb vezetőjét, köztük Mao özvegyét.

1979. január 1. Kína és az Amerikai Egyesült Államok felveszik a diplomáciai kapcsolatokat.

1979. április 3. A kínai kormány bejelenti, hogy nem hosszabbítja meg az 1950-ben aláírt, 1980-ban lejáró

szovjet–kínai barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést.

1981. december 1. A Kínai Országos Népi Gyűlésen Csao Ce-jang kormányfő bejelenti a gazdasági élet

újjászervezésére vonatkozó 10 elvet. (1. A mezőgazdaság gyors ütemű fejlesztése. 2. A fogyasztási cikkeket

gyártó iparágakat gyorsabban fejlesztik, mint a nehézipart. 3. Az olajat a vegyipar dolgozza fel, vagy

exportálják, tüzelőanyagként a nagymennyiségű szenet használják fel. 4. A közlekedési hálózat modernizálása.

5. Új üzemek építése helyett a régieket kell modernizálni. 6. Pénzügyi fegyelem. 7. A külkereskedelem

fejlesztése. 8. A tervezés és a piaci szabadság összekapcsolása. 9. A nevelés reformja, fő hangsúllyal a szakmai

képzésen. 10. Az életszínvonal gyors emelése.)

1986. december 5. E naptól diáktüntetések zajlanak több vidéki városban és Pekingben. (Diákképviselők

demokratikus választásáért, illetve a sajtószabadságért.) A hatóságok eleinte nem avatkoznak be, csak a

december 19–20-i sanghaji, több tízezres, általános demokratizálást követelő tüntetés után tiltják be a

megmozdulásokat, amelyek azonban tovább folytatódnak.

1989. május 15–18. Gorbacsov személyében 1959 óta először látogat a legmagasabb szintű szovjet vezető

Kínába. Gorbacsov bejelenti, hogy csökkentik a szovjet–kínai határon állomásozó szovjet csapatok létszámát.

1989. május 17. A 40 évvel azelőtti kommunista hatalomátvétel óta a legnagyobb, mintegy egymillió fős

kormányellenes tüntetés zajlik Pekingben. A kínai vezetés megoszlott a tüntetésekkel kapcsolatban: a

kompromisszumra hajlók és a kemény fellépést követelők vitájában az utóbbiak kerekedtek felül.

1989. május 20. Bevezetik a rendkívüli állapotot, mozgósítják a hadsereget.

1989. június 4. A pekingi Tienanmen (Mennyei Béke) téren a legnagyobb befolyású kínai politikai vezető,

Teng Hsziao-ping parancsára tankok és katonai szállító járművek rohanják meg a mintegy 100 ezer főnyi

ülősztrájkoló, főleg diákokból álló tömeget. A halálos áldozatok számát 3600-ra, a sebesültekét 60 ezerre

becsülik. A vérfürdőt követően mintegy 120 ezer embert tartóztatnak le, egyes források szerint augusztus elejéig

34 kivégzésre kerül sor.

1989. június 24. Leváltják posztjáról a KKP főtitkárát, Csao Ce-jangot, aki március elején tárgyalt a tüntető

diákok képviselőivel.

1993. március 9. A Kínai Országos Népi Gyűlés alkotmánymódosítást fogad el. Az alkotmány továbbra is a

marxizmus-leninizmus és Mao Ce-tung eszméit tartja irányadónak. Gazdasági célként a szocialista piacgazdaság

megteremtését jelöli meg, de nem használja a tervgazdálkodás fogalmát.

1997. február 19. Meghal Teng Hsziao-ping, a kínai reformok kezdeményezője.


1. Átalakulás Mongóliában

KOVÁCS ATTILA ENDRE

Átalakulás Mongóliában

1986–1992

Mongólia, a Szovjetunióhoz hasonlóan, 1986-ban a reformok útjára lépett. A Mihail Gorbacsov által

meghirdetett peresztrojka Mongóliában öörølên baiguulalt(átalakítás) néven jelent meg. A reformfolyamat a

gazdaság átalakítására vonatkozott, társadalmi-politikai változások elérése még távlati célként sem szerepelt.

(Igaz, megfigyelhető némi politikai tisztogatás a központi bizottságban, a régi, cedenbali* időkből maradt,

reformokra képtelen kádereket fokozatosan lecserélték, nyugdíjazták, helyükre Batmönx** emberei kerültek).

A mongol rendszerváltás fontos pillére volt a nyíltság (il tod) is, ami az átalakítás kiváltotta társadalmi

feszültségek levezetését, a reformok felgyorsítását kívánta elérni. Hatására hamarosan néhány bátrabb és a

reformok iránt jobban elkötelezett politikus a szocializmus gazdaságának bírálatát is megkockáztatta. A

későbbiekben ezt nyíltabban folytatták, mivel szovjet részről nem volt semmilyen negatív visszhang. A

bírálatokban K. Jardiixan*** járt az élen, aki először mondta ki, hogy az új cél a demokrácia építése (1988.

december).

Külpolitika

A Szovjetunió, megváltozott Ázsia-politikája eredményeként, fokozatosan kivonult Mongóliából mind

politikailag, katonailag, mind gazdaságilag. M. Gorbacsov vlagyivosztoki beszédében (1986. július) bejelentette

a szovjet csapatok részleges kivonását Mongóliából. Ez a szovjet–kínai viszony normalizálásához vezetett,

ugyanakkor a mongolok Kínától való évszázados félelmeit élesztette újjá. Mongólia ezért, alig két héttel

Gorbacsov bejelentése után, felvette a kapcsolatot az amerikai diplomatákkal. 1987. január 27-én a két ország

diplomáciai kapcsolatot létesített. Ezzel párhuzamosan a kínai–mongol viszony javulása is megkezdődött. 1989-

re Mongólia rendezte kapcsolatait Kínával, illetve a nem szocialista világ több országával is.

Gazdaság

A mongol gazdaság a szovjet gazdaság függvénye, annak kiszolgálója volt. Mongólia adta a nyersanyagot, a

Szovjetunió a technológiát, a felszerelést és a szakembereket.

Mongóliában az iparosítási erőfeszítések ellenére továbbra is az állattenyésztés tette ki a gazdaság legnagyobb

hányadát. Az állatállomány száma azonban stagnált az 1970-es évek végétől kezdve. (Ennek oka többnyire a

rossz szervezés, az állatbetegségek és a szabadban tartott állatállományt megtizedelő rendkívül hideg tél volt.) A

mezőgazdasági termelés háromnegyedét kitevő állattenyésztés nemcsak az ország ellátásához nélkülözhetetlen,

hanem fontos eleme volt a külkereskedelemnek is, a bőr- és nemezcikkek exportja révén.

Mongólia gazdasága teljes egészében a KGST-től függött, nemcsak az iparcikkek tekintetében, hanem az

élelmiszer-behozatal terén is. Az ország külkereskedelmének 92%-át KGST-országokkal bonyolította le, ebből

több mint 80%-ot a Szovjetunióval. A gazdaság átalakítása, szovjet mintára, a túlközpontosított szocialista

gazdaság decentralizálásával kezdődött (1986. január). Harcot hirdettek a korrupció és a túlburjánzott

bürokratizmus ellen.

A reformintézkedések csak a párt felső vezetésének erős ösztökélésére indultak el. A tervezett intézkedések

azonban nem hozták meg a kívánt eredményeket. Elsősorban azért nem, mert a reformok túl későn kezdődtek el.

Másodsorban, azok végrehajtása csak részben történt meg.

A politikai ellenzék szervezkedése

A gazdaság átalakítását célzó reformok sikertelensége és a nyíltság eredményeként a társadalmi feszültség

tovább nőtt az 1980-as években már komoly gazdasági nehézségekkel küzdő Mongóliában. 1988-ban részben a

már említett társadalmi elégedetlenség miatt, részben a Kelet-Európában elindult változások hatására titokban

létrejöttek az első „másként gondolkodó” csoportok, amelyek egymástól elszigetelten tevékenykedtek. Ezek

vezetői a Kelet-Európát megjárt, az ottani változásokat megtapasztalt fiatal értelmiségiek közül kerültek ki.


1989 decemberében a Mongol Értelmiségiek 2. Országos Konferenciáján megalakult az első ellenzéki csoport, a

Mongol Demokrata Szövetség (MDSZ). Az alakuló gyűlésen kidolgoztak egy, a politikai reformok

felgyorsítását szolgáló programot. December 10-én, az első tömeggyűlésen kb. 200 résztvevő előtt felolvasták

tizenhárom pontos követelésüket, amit az „egypárt”, a Mongol Népi Forradalmi Párt (MNFP) KB-nak és a Nagy

Népi Hurál (NNH), azaz a küldöttgyűlés soron következő, nyolcadik ülésszakára is eljuttattak.

A hatalom 1990 januárjáig megpróbálta figyelmen kívül hagyni a történteket. A hallgatás oka a vezetésen belüli

hatalmi megosztottság volt. Az MNFP KB-ban ugyanis két csoport létezett: az egyik a főtitkár, Batmönx vezette

mérsékelt, a másik Namsrai, az NNH helyettes vezetője, az MNFP KB titkára és a PB tagjavezette csoport a

keményvonalas, az erőszakos fellépést támogatta. A politikai életben többnyire a Batmönx vezette csoport

dominált, ami az események békés megoldásához nagyban hozzájárult.

A kezdetben csak egy csoportot jelentő, demokratikus változásokat követelő mozgalom kiszélesedett és az

MDSZ mellett megalakult decemberben a Szociáldemokrata Mozgalom, 1990 februárjában az Új Haladás

Mozgalom, és mindennapossá váltak a békés demonstrációk.

1989 decemberében még csak pár száz, 1990 januárjában pár ezres, februárban pár tízezres, márciusban már

százezres tömeg vett részt az ellenzék demonstrációin, s az MDSZ-ből 1990 februárjában létrejött az első

ellenzéki párt, a Mongol Demokrata Párt.

A mongol ellenzéki csoportok február végén megállapodást írtak alá, amelyben közös fellépést határoztak el a

demokratikus folyamatok felgyorsítása érdekében.

Eközben az MNFP és annak ifjúsági szervezetén belül is megalakult a reformok felgyorsítását követelők

csoportja.

Sztrájkok, tüntetések

1990. március elején a felfokozott, várakozásokkal teli hangulatba robbant be a mongol adósságot bejelentő

Izvesztyija cikk (az orosz napilap közzétette a Szovjetuniónak tartozó országok listáját, amelyen Mongólia 10

milliárd rubel tartozással szerepelt), ami újabb lökést adott a demokratikus mozgalomnak. Tömegtüntetésekre

került sor, háttérbe szorítva most már minden ideológiai különbséget, egyesítve a mongol társadalmat.

Március 4-én a négy ellenzéki erô közös gyűlést szervezett és petícióban követelte az MNFP KB lemondását, a

párt és a kormányzó hatalom különválasztását, a párt rendkívüli gyűlésének összehívását, az Ideiglenes Hurál

három hónapon belüli felállítását, s azt, hogy ebben az ellenzéki erők egyenlő jogokkal vehessenek részt. A

tüntetők a kormánynak három nap határidőt adtak a válaszadásra, amit az nem tartott be.

A tiltakozás március 7-én reggel az MDSZ tíz képviselőjének a Szühebátor téri (Ulánbátor) éhségsztrájkjával

kezdődött, de hamarosan több ezres tömeg gyűlt a térre, szolidaritását kifejezve.

A következő nap (március 8-án) a minisztertanács elnöke, D. Sodnom és helyettese, Byambasüren a négy

ellenzéki erô képviselőivel kerekasztal-megbeszélést kezdett, amit a televízió és a rádió egyenes adásban

közvetített. Ugyanebben az időben 15 közgazdász és jogász (az MNFP belső ellenzékének tagjai) nyílt levelet írt

a párt vezetőségének a párt központi lapjában, az Ünenben, követelték a helyzet békés rendezését, az

ellenzékkel történő kiegyezést, a párt KB azonnali lemondását.

Eközben gyűléseket, sztrájkokat szerveztek számos megyeszékhelyen is. Az ország egyes gyáraiban

figyelmeztető munkabeszüntetésekkel fejezték ki a fővárosi tüntetők iránti rokonszenvüket.

Politikai demokratizálódás

Március 9-én este a tárgyalások eredményeként megszületett a megállapodás, elfogadva a követeléseket. A KB-

n belül a kisebbségben lévő konzervatív káderek ismét megpróbálták az eseményeket karhatalmi beavatkozással

megállítani, de a reformokat elindító Batmönxés támogatói elutasították ezt.

Március 12–14. között tartották az MNFP soron következő ülését, amelyen a főtitkár és a KB valamennyi tagja

lemondott. A gyűlésen határozatot hoztak az alkotmány 82., a párt vezető szerepét kimondó cikkelyének

törléséről; kizárták Cedenbált a pártból; az 1960-as években nacionalizmus és a párt bomlasztása ürügyével

elítélteket rehabilitálták, és 1990. április 10-re kiírták a párt rendkívüli kongresszusát.


Március 21-én tartották a Nagy Népi Hurál (NNH) 8. ülésszakát, ahol a vezetőséget leváltották. Az ülésen

törvényt alkottak a parlamenti választásról, a külföldi beruházásokról, illetve határozatot hoztak a

törvényhozásban és az államvezetésben tapasztalható törvénysértések kivizsgálásáról. Az ülésen az ellenzéki

tömörülések képviselői megfigyelőként részt vehettek.

Május 12-én tartották az NNH soron következő ülését, ahol elfogadták a párttörvényt, az elnöki rendszer

bevezetését, és július végére kiírták a választásokat.

Többpárti demokrácia

Mongóliában 1990. július 29-én tartották az első többpárti, demokratikus választásokat, ahol az NNH 430

képviselőhelyéért hat párt 2400 jelöltje szállt versenybe. A képviselői helyek 84%-át az MNFP jelöltjei nyerték

el, második helyen, messze lemaradva, az MDP jelöltjei 3,8% követték. Az Országos Kis Hurál (KH), a

kétkamarás parlament állandóan működő szervezetének 53 helye az MNFP és az ellenzék tagjai között 62 :

38%-os arányban oszlott meg. A választási eredmények ellenére az MNFP vezetője, G. Oøirbat bejelentette,

hogy pártja abszolút többsége ellenére az ellenzék vezetőivel közösen tervezi a kormányzást.

Az újonnan választott Nagy Népi Hurál szeptember 3-án tartotta első ülését, ahol P.Oøirbatot választották

Mongólia elnökévé.

A Kis Hurál* első ülése szeptember 13-án kezdődött. Ezen megszervezték a kormányt, a minisztériumok számát

11-re csökkentették. A KH feladata a demokratikus állam, társadalmi és gazdasági átalakulás törvényi

kereteinek megalkotása (elsősorban az új alkotmány megszövegezése) és az ellenőrző hatalom gyakorlása volt.

Privatizáció, gazdasági reform

1991-ben megújították a polgári jogot, engedélyezték a magánvagyont, törvényt alkottak az állami adóról, a

privatizációról, a termelőszövetkezetekről és a bankokról. Megkezdték a privatizációt a „kis privatizációval”,

ami a kisvállalatok és az állatállomány privatizációját jelentette. (Ennek során 1992-ig az állatállomány 54,6%-

át, 1996-ra 98%-át privatizálták.) 1992-ben indult a „nagy privatizáció” a nagyvállalatok magánosítása, de a mai

napig nem történt jelentős lépés ennek megvalósítására.

1991-ben megkezdték az árliberalizációt. A szovjet kivonulás és a vitatott államadósság miatt megszűntek a

Mongóliának nyújtott gazdasági segélyek, tőzsdespekulációkon az ország elvesztette valutatartalékának nagy

részét, miközben a szovjet–mongol kereskedelemben áttértek a dollár alapú elszámolásra. A KGST

megszűntével a mongol termékek elvesztették piacukat, az áruhiány miatt be kellett vezetni a jegyrendszert, a

munkanélküliség aránya elérte városokban az 50%-ot, s az infláció 325%-ra ugrott.

Új alkotmány

1992. január 13-án a Nagy Népi Hurál elfogadta az új alkotmányt. Ebben a Mongol Népköztársaság nevét

Mongóliára módosították, egykamarás, 76 tagú parlamentet hoztak létre, és megerősítették az elnöki rendszert.

1992. április 23-án az MDP (Mongol Demokrata Párt), az MNHP (Mongol Nemzeti Haladás Pártja) és az MZP

(Mongol Zöld Párt) választási szövetséget kötött.

1992 júniusában tartották a második demokratikus választásokat a módosított választási rendszer alapján. A

választópolgárok 95,6%-a vett részt a szavazáson. Az MNFP 70 helyet szerzett meg a 76 tagú parlamentben, a

fennmaradó 6 hely az ellenzék jelöltjei és a függetlenek között oszlott meg. (A parlamenti helyek többségi elv

szerinti eloszlása azonban nem tükrözi az ellenzéki pártok támogatottságának arányát, mivel az MNFP csak a

szavazatok 56,9%-t szerezte meg, a többit az ellenzék különböző pártjai.)

*

A mongol rendszerváltás fontos előzménye volt, hogy Mongólia külső nyomásra – a Szovjetunió ösztönzésére –

1984-ben leváltotta régi vezetőjét, Cedenbált,és helyére egy nyitottabb, önállóan cselekedni képes mongol

vezetőt, Batmönxöt tette, aki nekilátott a gorbacsovireformok mongóliai változatának. A mongol politika

irányítói sem látták azonban előre, hogy az elindított gazdasági változtatások nem állnak meg az eredetileg

kijelölt célnál – a szocialista gazdasági rendszer hatékonyabbá tételénél –, hiszen azok csakis a politikai

rendszer megváltoztatásával együtt érhetnek el eredményt.


Fontos periódusa a mongol történelemnek ez, mert a többpárti választási rendszer bevezetését, és így a

demokrácia alapjainak letételét eredményezte Mongólia számára.

Az 1990-es évek elején Mongólia megtette a kezdeti lépéseket a piacgazdaságra való áttérésre is. A meghozott

intézkedések kiváltotta gazdasági nehézségek csak 1994-től kezdve mérséklődtek.

* Jumjaagin Cedenbal (1916–1991) 1952-től 1984- ig volt Mongólia sztálinista típusú párt- és állami vezetője.

** Jambiin Batmönx (1926–) 1984-ben lett az MNFP főtitkára. Ő indította el a mongol reformfolyamatot. 1990

márciusában lemondott.

*** Jardiixan az MNFP KB Szociológiai Kutatóintézetének osztályvezetője, a párton belüli ellenzék vezetője

volt.

2. Képek


1. A �kiigazítások� kora Kubában

BORHIDI KATINKA

A „kiigazítások” kora Kubában

1989–2000

Köztudott, hogy a kubai gazdaság Achilles-sarka az energiahordozók hiánya. A különben természeti

adottságokban igen kedvező szigetországnak szene egyáltalán nincs, kőolajkincse pedig a nemzeti szükséglet

10%-át sem fedezi. Az energiahordozók hiányát évtizedekig a szovjet kőolajszállítmányok pótolták. A

Szovjetunió gazdasági összeomlása után azonban az évi 35 millió tonnás szovjet olajszállítmány 1990-re alig 4

millió tonnára esett vissza. (A Mexikói-öböl gazdag olajmezői ugyan Kuba oldaláról is megcsapolhatók

lennének, de ehhez igen költséges tengeri furások kellenének, ám ennek kiadásait az amúgy is komoly gazdasági

gondokkal küzdő ország költségvetése nem tudta vállalni.)

Gazdasági összeomlás

Kínálkozott volna egy lehetőség a szigetország számára, hogy üzemanyaghiányán saját erejéből enyhítsen,

nevezetesen a brazil modell alkalmazása: a cukortermelés nehezen értékesíthető többletét motorhajtásra

alkalmas alkohollá alakítsák át, és üzemanyagként használják fel. Ezt a lehetőséget azonban a kubai gazdasági

szakemberek elvetették. Az égető üzemanyaghiány miatt 1993-ban Kubában megbénult a közlekedés, a

szállítás, az elektromos árammal működtetett gyárakban leálltak a gépek. Ekkor vált szállóigévé a havannai

sofőr mondása: „Rummal is megy a busz!” – csak jóval lassabban. De a kombájnok és a kamionok számára már

kevés volt a rum is. A cukornádaratást ismét kézi erővel kellett végezni és az ültetvényekről igásállatok

vontatták be a termést a gyárba, a leszüretelt gyümölcs és zöldség pedig a ládákban rothadt meg, még mielőtt

elszállíthatták volna.

További súlyos gond volt, hogy Kuba exporttevékenységének 70%-a irányult a Szovjetunióba és további 15%-a

a KGST-országokba, így ezek összeomlása a legnagyobb cukorsziget számára a piac katasztrofális beszűkülését

és ezzel egyetemben az exportfüggő kis ország komoly gazdasági válságát vetítette előre. Ráadásul Kuba

nemcsak kőolajban kapott meghatározó fontosságú gazdasági támogatást a cukorért cserébe, hanem még 3

milliárd dollár értékű, készpénzben nyújtott gazdasági segélyt is. A helyzetet súlyosbította a nagymértékű

cserearány-romlás is.

Mindezek hatására 1989 és 1994 között elmélyült Kuba gazdasági válsága, nemzeti összterméke a 35%-ára esett

vissza 1989 és 1993 között. A KGST megszűnése (1991) nemcsak benzin-, hanem alkatrészhiányt is

eredményezett, ami számos ipari létesítmény bezárásához és a nemzeti össztermék további csökkenéséhez

vezetett.

A helyzetet rendkívüli mértékben súlyosbította az amerikai embargó is, ami megakadályozta Kuba pénzpiaci

csatlakozását és a nemzetközi áruforgalomba való bekapcsolódását. 1994-ben az állami szférában dolgozók 14

havi fizetése mögött már nem volt árufedezet. A pénzkibocsátást felére csökkentették és az árszínvonalat

állandó szinten tartották az infláció megfékezésére, a többlet-vásárlóerő pedig az informális szektorba áramlott.

(Az informális szektorba főleg az idegenforgalmi szolgáltatás s a hozzákapcsolódó egyéb tevékenységek

értendők, de ide tartozott a lopás, az orgazdaság és a valutaüzérkedés is.) A többlet-vásárlóerő kiáramlása

gerjesztette az árakat, ugyanakkor serkentőleg is hatott a kereskedelemre. Ez természetesen a reáljövedelmek

inflációjához vezetett, s különösen a legálisan foglalkoztatottak bérét és megélhetését sújtotta, míg az informális

szektor számára búsás nyereséget hozott. Ekkor egy dollár 100 sőt 120 pesót is ért, míg a havi átlagkereset

mindössze 200 pesó volt.

Ezt a válságállapotot csak a mezőgazdasági termékek piacának megnyitása tudta feloldani, ami több korábbi

sikertelen kísérlet után 1994 októberében következett be. A piac hirtelen bővülése a nemzeti valuta rohamos

megerősödését vonta maga után: 40 pesóra esett vissza a dollár árfolyama. De nemcsak a valuta, hanem a jegy

nélkül kapható élelmiszerek ára is mérséklődött. Az élelmezési szektor fellendülése minden tekintetben

követendő példának bizonyult.

A külföldi tőke gazdaságélénkítő szerepe

Kuba már az 1980-as évek elejétől igyekezett enyhíteni a szorító gazdasági helyzeten, aminek eszközeként az

egykor virágzó turizmus fellendítése látszott a legalkalmasabbnak.


Felújították Havanna régi szállodáit és kanadai tőkével két új hotel is épült a tengeri homokjáról legendás hírű

Varaderoban. A kubai vezetést azonban zavarta, hogy a külföldi turisták ezrei szembesülnek a kubai lakosság –

nagy erőfeszítéssel leplezni kívánt – egyre nyilvánvalóbb nyomorával. Ekkor született meg a Kuba körül

elhelyezkedő kis szigetek, a cayok turistaparadicsommá fejlesztésének ötlete. 1987-ben már teljes kapacitással

működött Cayo Largo és fejlesztés alatt állt Orientében Cayo Saetía. 1995-től újabb nagyarányú fejlesztésen

ment keresztül a szállodaipar. A nagy összegű beruházások jelentősen megnövelték a sziget turisztikai

vonzerejét. 1980 és 2000 között az ország látogatottsága megharmincszorozódott: 70 ezerről 2-2,2 millióra nőtt

a turisták száma.

A turizmus mellett a stratégiai iparágak – a telekommunikáció, a szállítás és a cukorgyártás – is nagyarányú

tőkeberuházásokhoz jutottak. Már nemcsak a kanadai, hanem a nyugat-európai, japán és ausztrál tőke is

áramlott az országba, sőt szerényebb beruházásokkal Mexikó, Kolumbia és Chile is bekapcsolódott Kuba

gazdasági életébe. A külföldi tőkéről szóló 1995. évi törvény hatására 1998-ban már 360 vegyes vállalatot

tartottak nyilván, de jelen voltak a nemzetközi társaságok és a teljesen külföldi tulajdonú cégek is. A privát

szektorban a nagyvállalatok mellett egyéni és családi vállalkozások is megjelentek. Az előbbi elsősorban a

kiskereskedelemben, az utóbbi pedig a vendéglátóiparban nyert egyre nagyobb teret. Csak az oktatás és az

egészségügy maradt meg kizárólagos állami tulajdonban, hogy fenntarthassák azok ingyenességét.

A külföldi tőkebefektetések nyomán fellendülő termelés maga után vonta a GDP növekedését, ami a pesó

további erősödéséhez vezetett. A gazdasági növekedés mutatója jelentősen javult: az 1995. évi 1%-ról 2000

júniusára 7,7%-ra emelkedett.

Engedmények, kivándorlás, demokratizálódás

Az 1990-es évek elején a kubai vezetés igent mondott a gazdasági szerkezetváltásra, ellenben elutasította a

politikai rendszerváltozást. Igaz, ideológiai téren történtek engedmények. 1985-ben a „legfőbb vezér”, Fidel

Castro, a vele készített riportkötetben kívánatosnak nevezte a keresztények közéleti szerepvállalását. A kötet

hatására egy év alatt háromszor annyi felnőtt-keresztségre került sor a fővárosban, mint korábban az egész

ország területén. A Vatikán azonnal válaszolt a vallás gyakorlásának engedélyezésére: 4 új főpapot nevezett ki a

pápa Kubába, hogy minden idők leghatékonyabb missziója vehesse kezdetét a szigetországban. Az egyház

legalizálása nyomán került sor a bezárt és elhanyagolt kegyhelyek felújítására. 1991-ben újra megnyílt a közel

400 éves havannai katedrális (a világörökség része) és Kuba készült a pápalátogatásra.

A gazdasági válság kivándorlási hullámot gerjesztett. Több mint egymillió személy vándorolt ki az USA-ba.

Őket a rezsim természetesen ellenforradalmároknak – helyi szóhasználattal „gusanóknak”, azaz férgeknek –

bélyegezte, akikkel tilos volt kapcsolatot tartania bárkinek. Ez a hivatalos álláspont 1994-re megváltozott és a

lassan beinduló külföldi beruházások hatására Kuba felvette a kapcsolatot az Egyesült Államokban élő kubai

emigráns kolóniákkal. Most már évente tartanak találkozókat, habár a gazdasági kapcsolatok létesítését az

amerikai bojkott még mindig lehetetlenné teszi.

Kilátások, kétségek

Ma már nemcsak politikai szövetségest lát a rezsim a kivándorlókban, hanem potenciális beruházókat is, akik

szívesen telepednének haza és teremtenének munkahelyet honfitársaik számára. A radikálisabb kubai

emigránsok viszont, akik korábban támogatták a kivándorlók ügyét és a menekültek befogadása mellett törtek

lándzsát, ma arra buzdítják az USA vezetőit, hogy fegyveres beavatkozással döntsék meg Castro egyeduralmát.

(Clinton elnököt egyenesen nyúlnak nevezték a miami csúcson 1994-ben, mert a Castro-rezsim ellen csupán

gazdasági szankciókkal mer fellépni.) Castro inkább bebörtönzi politikai ellenfeleit, minthogy egyeduralmából

engedjen. Az ellenzékkel szembeni gazdasági retorziók: szabadság- és vagyonvesztés, valamint a család és a

barátok zaklatása a nép szemében egyre inkább aláássák a rezsim iránt érzett bizalmat.

Ma már Kuba népe is akarja a rendszerváltást, sőt Castro hajdani elvtársai között is vannak nem kevesen, akik

szervezik a földalatti ellenzéket.

A gazdasági szerkezetváltáshoz még sok külföldi beruházóra van szükség, akiket azonban csak egy pluralista

parlamentáris demokrácia keretében működő piacgazdaság tud az országba vonzani. Az a politikai

bizonytalanság, amit a „legfőbb vezér” háta mögött tátongó hatalmi vákuum okoz, egyre nagyobb óvatosságra

inti a külföldi beruházókat. Az amerikai blokád ellenében pedig semmiféle nemzetközi segélyhez nem juthat

Kuba népe, pedig azok pótolhatnák az egykori Szovjetuniótól kapott milliárdokat.

2. Képek


1. Kronológia (Kuba, 1989)

BORHIDI Katinka

Kronológia

1989. december Castro bírálja a „kapitalizmusba való békés átmenetet” a többi szocialista országban, és a

szocialista tábor eltűntével egy „békeidőszakon belüli különleges periódus” szükségességéről beszél.

1990. március Javaslat a Kubai Kommunista Párt (KKP) IV. kongresszusának 1991 októberében való

megrendezésére. Napirendi pontok: a kubai szocializmus és demokratikus intézményeinek tökéletesítése; a

kiigazítás időszerűvé válása. Az „elsődleges gazdasági feladat” meghatározása, amelyben a gáz-, víz- és

villamosenergia-szolgáltatás rövid időszakokra való szüneteltetéséről döntenek. A pártapparátus átalakítása a

tisztviselők létszámának felére csökkentésével, közvetlen és titkos szavazás a tisztségekről.

október Castro „háborút” indít a korrupció, az erőforrások elterelése és a nem megfelelő hatékonyság ellen. Az

„élelmiszerprogram” beindítása, illetve egy „második programé”, amely a biotechnológiát, a gyógyszeripart és

kutatást célozza meg.

november A párhuzamos piac megszüntetése.

december A „békeidőszakon belüli különleges periódus” elfogadása. Takarékossági intézkedések – a szociális

és exportszektorok prioritásával. A külkereskedelem átalakítása. A nyersanyagok növekvő újrafelhasználása.

1991 április Castro: egypártrendszerünk van, és nincs szükségünk piacgazdaságra; a vegyes vállalati forma

csupán egy speciális problémára adott speciális válasz.

október A KKP IV. kongresszusa. Határozat a Kubai Gazdasági Fejlődés jóváhagyott prioritásairól:

élelmiszertermelés korszerűsítése és a tudományos kutatások fontosságának megtartása. A tervezés javítása az

adminisztráció újjászervezésével. A külföldi beruházások és a külkereskedelem kiterjesztése. Az árfolyamok

áttekintése és az állami kiadások ellenőrzése.

1992. január Az „Energiaterv” meghirdetése. Az állami és magánfogyasztás csökkentése. A benzin

felhasználásánál a mezőgazdaság preferált helyzetben.

július Az alkotmányügyi reform meghosszabbítja az 50-es Rendeleti Törvényt (1982): nagyobb teret enged a

külföldi beruházásoknak. Környezetvédelem, vallásszabadság, képviselők választása a Nemzetgyűlésbe titkos

szavazással.

október Néhány termék ára emelkedik.

1993. január Az élelmiszeradagok kiterjesztése a tojásra és a cukorra.

augusztus A dollárral való rendelkezés legalizálása. A hazai beruházások további ösztönzése. A külföldre utazás

engedélyezésének könnyítése.

szeptember A magánkezdeményezések körének 150 új kategóriával való szélesítése. Vita a Nemzetgyűlésben az

adminisztratív ellenőrzés hiányáról, a fiskális nehézségekről, illetve az ellenőrzésről a hatékonyság növelése és a

gazdasági bűntények számának visszaszorítása érdekében. Független szövetkezetek (UBPC-k) alapítása a

mezőgazdaságban az állami szövetkezetek többségének helyettesítésére.

december Felhívás a „munkásgyűlések” számára a gazdasági „alapelvek és javaslatok” megvitatása ügyében,

hogy úrrá legyenek a „pénz túlkínálata” okozta problémákon, az 1994. májusi Népgyűlésre való előkészületek

jegyében.

Forrás: Morris, Emily: Gazdasági reformok Kubában. Eszm(e)élet, 1996. 153–164. o.


1. Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról

MŰHELY

ÁDÁM Magda

Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról

Történetírásunk 1976 óta „trianoni sokk”-nak nevezi azt a lelki megrázkódtatást, amely a magyar társadalmat

érte az 1920. évi békeszerződéssel. 1976 óta foglalkozik történetírásunk e máig ható sokkhatás feldolgozásával.

Az MTA Történettudományi Intézete 1986 óta folytatja a trianoni békekötés előzményeit kutató francia levéltári

anyag feltárását. (A hatalmas munkát elsősorban Ádám Magda, részben Ormos Mária, Litván György, Romsics

Ignác végezte, illetve végzi.) Ezeket az iratokat terjedelmes kötetekben teszik hozzáférhetővé munkatársaink.

Az alábbiakban közzétesszük Ádám Magda cikkét, amely a határokról szóló döntést előkészítő bizottságok

iratanyagainak áttanulmányozása után íródott.

Ehhez kapcsolódik a Magyar Hiszekegyről szóló forrásközlés, amely mutatja a „trianoni sokk” egyik első

megnyilvánulását.

A győztes nagyhatalmak az első világháború utáni területi elrendezésnél két alapelvet kívántak érvényre juttatni:

az önrendelkezési jogot és a nemzeti összetartozás elvét. A Párizs környéki békerendszer, noha lényegében

ezekre az elvekre épült, súlyos igazságtalanságokat eredményezett. A győztesek ugyanis ezt a két elvet érdekeik

szerint alkalmazták külön, illetve együttesen. Ez az eljárás Magyarország számára tragikus eredménnyel járt. A

Monarchia ama nemzetei, amelyek a győztesek oldalán kerültek ki a háborúból, a nemzeti összetartás jogán,

rendelkezhettek hovatartozásukról. A magyarságtól ezt a jogot (a soproni népszavazást leszámítva)

megtagadták. Magyarország helyzetét tovább súlyosbította az, hogy a győztes nagyhatalmak a kis

szövetségeseik stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontokon alapuló területi követeléseit is magukévá

tették, ami további magyarlakta területek elcsatolását jelentette.

E politika következtében az „ezeréves” történelmi múlttal rendelkező Magyarország elvesztette területének két-,

lakosságának egyharmadát. Ehhez hasonló mértékű csonkítást egyetlen vesztes állam sem szenvedett el. Ma már

az elfogulatlan nemzetközi történetírás, így a francia is, elismeri ezt.

I. Szigor Magyarországgal szemben

Felvetődik a kérdés, hogy miért? Mi ennek az oka?

Erre a kérdésre sokféle választ szoktak adni. Vannak, akik a magyarok iránti gyűlölettel magyarázzák a trianoni

határok létrejöttét (itt mindenekelőtt Clemenceau-t szokták említeni). Mások ezt Kun Béla kommunista

hatalmának tulajdonítják. Eléggé elterjedt nézet, miszerint a trianoni határok azért jöhettek létre, mert a

döntéshozók nem ismerték jól a térséget. Ezek a válaszok azonban nem adnak tudományos magyarázatot a

feltett kérdésre. Az alábbiakban felsorolunk néhány releváns tényezőt, amelyek Magyarország ily nagymérvű

megcsonkításához vezettek.

Első helyen kell megemlíteni a magyarországi nemzetek gyűléseit (1918. október 29.: Zágráb, október 30.:

Turócszentmárton, december 1–2.: Gyulafehérvár), melyen az elszakadás mellett döntöttek. Jóllehet, ezek nem

mindig zajlottak le jogszerűen, mégis jelentős tömegek önrendelkezéséről döntöttek. A Legfelsőbb Tanács is

elfogadta a határozatokat, noha tagjainak tudomása volt az azokkal kapcsolatos visszaélésekről.

Magyargyűlölet? Antikommunizmus?

Szerepet játszott-e Trianon létrejöttében a magyargyűlölet? Kétségtelen, hogy a békekonferencia közvetlenül a

négy és fél éves borzalmas háború befejezése után kezdte meg munkáját. Naivitás lenne azt hinni, hogy tagjai

azonnal megszabadultak azoktól az előítéletektől és a gyűlölettől, amelyet az ellenséges államok iránt éreztek,

és hogy ezek nem nehezítették a tárgyilagos döntések meghozatalát. Vonatkozik ez a legfelsőbb vezetésre

éppúgy, mint a különböző bizottságokban működő tagokra. Nyilvánvaló tehát, hogy egy-egy nemzet iránti

szimpátia vagy antipátia hatással lehetett, s volt is egy-egy döntésre (különösen akkor, amikor vitás kérdésekről

volt szó). Vitatom azonban, hogy pusztán a szubjektív szempontok határozták volna meg a döntési folyamatot.

A Magyarország iránti gyűlölet (a Tanácsköztársaság időszakát leszámítva) nem volt nagyobb mértékű, mint a

többi legyőzöttel szembeni.


Kun Béla, illetve a Tanácsköztársaság iránti politikai-ideológiai ellenszenv ismét nem lehet ok. Köztudomású

ugyanis, hogy Kun Béla hatalomra kerülésekor a trianoni határokat a határmegállapító bizottságok – ahogy az

alábbiakban látni fogjuk – már lényegében kijelölték.

A Clemenceau és magyar származású menye rossz viszonyáról szóló legenda sem visz közelebb bennünket a

probléma megértéséhez. Clemenceau valóban nem szerette a magyarokat és politikai vezetőiket. De semmivel

sem szerette jobban a román Brătianut. Sőt, ha valakit gyűlölt a közép-európai politikusok közül, akkor az a

román miniszterelnök volt. Mégis kész volt teljesíteni területi követeléseit, hiszen Románia – olaja és

geopolitikai helyzete miatt – fontos volt Franciaország számára.

Valós ok: Németország

Clemenceau Németország ellensúlyozására is alkalmas és a hagyományos keleti szövetségest – Oroszországot –

pótolni képes Közép-Európa megteremtésére törekedett. Románia és Csehszlovákia megerősítését, „életképessé

tételét” fontosnak tartotta. Még azon az áron is, hogy egy másik államot, Magyarországot, életképtelenné tesz.

Hogyan vélekedtek ezekről Franciaország szövetségesei: az USA, Nagy-Britannia és Olaszország? Vajon,

Clemenceau-hoz hasonlóan tudomásul vették, hogy Magyarország határait szomszédai érdekeihez kell

igazítani? A közelmúltban publikált határmegállapító bizottságok jegyzőkönyvei arról tájékoztatnak, hogy

ebben a kérdésben az álláspontok nagyon is eltértek.

A Legfelsőbb Tanács

A határok kérdésével három szinten foglalkoztak. A Legfelsőbb Tanácsban, a Külügyminiszterek Tanácsában és

a határmegállapító bizottságokban. A konferencia szervezői eredetileg nem tervezték ez utóbbi bizottságok

felállítását, a határkérdéseket a tanácsokban kívánták megvitatni és eldönteni. A bizottságok felállításáról csak

később döntöttek, miután 1919. január végén, ill. február elején Beneš, Brăòianu és Vesniå írásban benyújtották

a Legfelsőbb Tanácshoz területi követeléseiket (az igény jogosságának bizonyítására több tucatnyi valótlan

adatot tartalmazó memorandumot és feljegyzést csatoltak).

Lloyd George javaslatára a Legfelsőbb Tanács úgy döntött, hogy szakemberekből álló bizottságokat hoznak

létre, amelyek tanulmányozzák a három állam területi követeléseit, és javaslatokat tesznek az új határokra. W.

Wilson amerikai elnök szükségesnek tartotta, hogy a bizottságok konzultáljanak azokkal a népekkel, akiknek a

problémáival foglalkoznak (az amerikai elnök korábbi álláspontjából arra lehet következtetni, hogy ez a

vesztesekre is vonatkozott). Ezt azonban Franciaország és Anglia – akárcsak Wilson korábbi hasonló

gondolatait – visszautasította.

Határmegállapító bizottságok

A határmegállapító bizottságok nem konzultáltak a vesztesekkel, egyszer sem hallgatták meg képviselőjüket,

Magyarország határait úgy jelölték ki, hogy csak Benešt, Brăòianut és Pasiåot hallgatták meg.

A bizottságok munkájukat 1919. február közepén, másfél hónappal a békekonferencia megnyitása után kezdték

meg. Elnökei és alelnökei kivétel nélkül franciák voltak. A szövetséges hatalmak két-két delegátussal

képviseltették magukat. Tagjai között voltak földrajzi, történelem- és katonai szakértők, akik – ahogy ez a

jegyzőkönyvekből kiderül – kitűnően ismerték a térséget, annak etnikai összetételét, közlekedési hálózatát.

A bizottságoknak a felelősségteljes munka elvégzéséhez azonban rendkívül kevés idő állt rendelkezésükre. A

felsőbb fórumok sürgették a javaslatokat, az összefoglaló jelentéseket, a békekonferencia munkáját jellemző

kapkodás pedig akadályozta a kérdések megfontolt és alapos vizsgálatát. Ezt a felületességet tükrözték a

bizottságok zárójelentései, amelyek rekordidő – négy, illetve nyolc hét alatt – készültek el.

II. A cseh-szlovák határok

A Csehszlovákia és Magyarország közötti határ kérdése az ún. csehszlovák ügyekkel foglakozó bizottság

hatáskörébe tartozott. Az elnöke J. Cambon ismert francia diplomata, a francia békedelegáció tagja volt. Az

albizottság alelnöke le Rond francia tábornok volt. A bizottság feladata alapvetően abban állt – hangsúlyozta az

elnök –, hogy az új csehszlovák állam, nem pedig Magyarország határait kijelölje.

A szövetséges érdeke


A bizottságok egyik kiindulópontja elvben a térség etnikai helyzetevolt. E kérdésben a legfrissebb, 1910. évi

statisztikai adatokra hivatkoztak, amelyeket saját érdekeik szerint „értelmeztek”. A bizottságok elnökei kaptak

azonban egy másik eligazítást is: bármilyen legyen is az etnikai összetétel, kis szövetségeseik gazdasági,

közlekedési és stratégiai szempontjait figyelembe kell venni, s határnak lehetőleg a Dunát kijelölni. Ez utóbbi

elképzeléssel valamennyi küldött egyetértett, a március 3-i ülésen ezt egyhangúlag el is fogadták. Az amerikai

és az olasz küldöttek sokáig nem akarták figyelembe venni a gazdasági, közlekedési és stratégiai „tanácsot”,

ellenezték a határ menti, döntően magyarlakta területek elszakítását. Seymour amerikai küldött rámutatott arra,

hogy a csehszlovák követelések teljesíthetetlenek, mert ez nagyszámú magyar elcsatolását jelentené. A

csehszlovák memorandum mindössze 500 ezer magyar elcsatolásáról beszél, Beneš a meghallgatáson már 860

ezret emlegetett. Valójában egy milliónál több magyar sorsáról van szó, hangsúlyozta az amerikai küldött, majd

kijelentette: „Az amerikai küldöttség véleménye szerint a Csehszlovák Köztársasághoz csatolandó magyarok

száma már veszélyes határértékhez érkezett, s e szám további emelése veszélyt jelentene a csehszlovák

kormányzat stabilitására.” Elismerte ugyan, hogy Csehszlovákia gazdasági fejlődéséhez biztosítani kell

különböző területekkel való összeköttetését, ezt azonban más módon, új vasútvonalak építésével, és a meglévők,

pl. az Ipoly vasút, nemzetközivé tételével javasolta megoldani.

Az etnikai elv

Az olasz küldöttek támogatták az amerikai álláspontot. Ellenezték a néprajzi elvek gazdasági és stratégiai

szempontoknak való alárendelését. „Eme [stratégiai] elvnek figyelembevétele – hangsúlyozta Salvago Raggi

márki – messzire ragadhat bennünket.” „Ilyen alapon miért ne vehetnénk el egyéb magyar területeket is?”

„Belátom, hogy az olyan népességet, amelynek nemzetisége nem állapítható meg egyértelműen, inkább

barátnak, mint ellenségnek juttatunk, ám abban az esetben, amikor az illető népesség csaknem teljes egészében

ugyanolyan etnikumú, mint a környező területek lakossága, akkor a védelmi elvnek hátrébb kell szorulni.”

Megengedhetetlennek tartotta, hogy a 95 ezer magyar lakosú Csallóközt elcsatolják. Cáfolta Beneš állítását,

miszerint a szigeten 50-60 ezer magyar él.

Az amerikai–olasz együttműködésben kezdettől némi zavart okozott Kárpátalja hovatartozásának kérdése. Amíg

az amerikaiak ezt a stratégiai szempontból értékes területet Csehszlovákiához kívánták csatolni, addig az

olaszok arra törekedtek, hogy az lehetőleg Magyarországnál maradjon. A bizottság – hosszú vita után – a

franciák és az angolok által támogatott amerikai álláspontot fogadta el. Ez volt Seymour egyetlen komolyabb

győzelme. A bizottságban egyre inkább elszigetelődött, s március 7-én, az albizottság utolsó ülésén, a Csallóköz

kérdésében képviselt álláspontját feladta. Cserébe a franciák és az angolok elfogadták azon javaslatát, hogy az

Ipoly völgyében haladó vasútvonal (nemzetközi ellenőrzés alatt) Magyarországnál maradjon.

Az angol küldöttek szembehelyezkedtek kormányuk és mindenekelőtt Lloyd George, az angol békedelegáció

vezetője álláspontjával, amivel lényegében a francia elképzelések diadalmaskodtak.

Angol–amerikai–olasz ellenállás

A brit miniszterelnök a határkérdésben mindvégig síkraszállt az etnográfiai elvek betartásáért. A

határmegállapító bizottságokban azonban az angol küldöttek nem tartották magukat ehhez, ellenkezőleg: a

néprajzi elveket más szempontoknak rendelték alá. Számukra, a franciákhoz hasonlóan, az volt a fontos, hogy

biztosítsák Csehszlovákia gazdasági életét, megadva nekik mindazokat a közlekedési utakat, amelyek ehhez

szükségesek. Sir Cook és Sir Eyre Crowe angol küldöttek Magyarország stratégiai gyengítését képviselték. A

brit küldöttek magyarellenes magatartása azzal magyarázható, hogy a magyar határ kérdésében ellentétek voltak

Lloyd George és tanácsadói, illetve a Foreign Office és szakemberei között (a küldöttekre az utóbbiak befolyása

érvényesült).

Az angol miniszterelnök, a Csehszlovák Bizottság 1919. március 8-án kelt összefoglaló jelentését értetlenül

fogadta, hiszen a küldöttek egyhangúan megszavazták, hogy a színmagyar Csallóköz Csehszlovákiához

kerüljön. Ennek hatására írta meg híres fontainebleau-i memorandumát, amelyben elemezte a határmegállapító

bizottságok hibás eljárását, és figyelmeztetett a várható súlyos következményekre. „Soha nem lesz béke

Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a

béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját

hazájukat, és hogy az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontot,

melyek rendszerint más módon is megoldhatók.”

Lloyd George ezekkel a sorokkal akarta felhívni a Legfelsőbb Tanács figyelmét a határmegállapító bizottságok

elhibázott eljárására. Azt remélte, hogy ezzel befolyásolni tudja majd a Legfelsőbb Tanács végső döntését,


valamint a román és a jugoszláv ügyekkel foglalkozó bizottság további munkáját. Reményei azonban nem

váltak be.

III. A román határ

Románia és Magyarország, valamint Jugoszlávia és Magyarország határainak kijelölése egy másik, az ún.

román és jugoszláv ügyek bizottsága hatáskörébe tartozott. A bizottság elnöke Tardieu, Clemenceau

munkatársa, Franciaország későbbi miniszterelnöke, illetve külügyminisztere volt.

„Ellenségünk: Magyarország”

A bizottság 1919. február 8-án kezdte meg működését. Feladata nehezebb volt, mint a csehszlovák bizottságé,

hiszen három állam határát, a román– magyar, a jugoszláv–magyar és a román– jugoszláv határt kellett

kijelölnie.

Az utóbbi feladat bizonyult a legnehezebbnek, hiszen itt két győztes utódállam határairól volt szó, s egyik

igényét sem lehetett a másik rovására kielégíteni. Erre utal Laroche francia küldött megjegyzése, amellyel a

bánsági terület felosztásának alapos mérlegelésére hívta fel a küldöttek figyelmét. „Erdélyben megvan az a

lehetőségünk, hogy a mérleget szövetségesünk, Románia javára, azaz ellenségünk, Magyarország kárára

billentsük, de a Bánságban, ahol két szövetségesünk áll szemben egymással, ezt nem tehetjük meg.” Sir Eyre

Crowe angol küldött ugyancsak hangsúlyozta az etnográfiai elvek differenciált kezelésének a szükségességét,

amikor kijelentette, hogy másképpen kell kezelni a román–jugoszláv, s másképpen a román–magyar etnográfiai

problémákat. Az előbbi esetben törekedni kell arra, hogy mindkét félnek igazságot szolgáltassanak. „Az utóbbi

esetben természetesen szövetségesünket, Romániát és nem ellenségünket, Magyarországot kell előnyben

részesítenünk.”

Ígéretek 1916-ban

A bizottság jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a nagyhatalmi álláspontok hasonlóak voltak, mint Csehszlovákia

esetében, csak az ellentétek még hangsúlyosabban nyilvánultak meg. Románia legnagyobb támasza ez esetben is

Franciaország volt. Küldöttei, és mindenkelőtt maga az elnök, Tardieu, síkraszálltak a román követelések

teljesítéséért. Miközben érvénytelennek tekintették az 1916. évi titkos egyezményt, amelyet Anglia,

Franciaország és Olaszország kötött Romániával, és amelyet Románia megszegett azáltal, hogy a központi

hatalmak oldalára állt, szívesen teljesítették volna az abban rögzített ígéretek többségét. Ezek között szerepelt

többek között az, hogy Románia az antant oldalán történő hadba lépésért Debrecenig terjedő határokat kap.

Clemenceau nyilvánosan elhatárolta ugyan magát a titkos szerződéstől, ám a gyakorlatban mindent megtett

azért, hogy a franciák által Romániának tett ígéreteket teljesítsék. Két kivétellel: az egyik a Bánság, a másik a

román–magyar határ. Mindkét esetben csökkenteni akarta a Romániának ígért területeket. A Bánságot meg

akarta osztani a szerbekkel (amiről a szerződésben nem volt szó), a Debrecenig kijelölt román határt pedig egy

kissé keletre tolni. (Rekompenzációként Romániának Besszarábiát kívánta adni.) Tardieu, a bizottság elnöke, az

utóbbival a jelek szerint nem érthetett egyet, hiszen a bizottságban kifejtette: „Noha szükségesnek tartja az

1916-os szerződés revízióját, de az nem módosítható Magyarország javára.”

A bukaresti titkos egyezmény ellen legerélyesebben az USA képviselői léptek fel, ugyanis Amerika a háború

alatt kötött titkos egyezményeket nem ismerte el. Clive Day amerikai küldött a bizottságban bejelentette, hogy

az amerikai küldöttek nem kívánnak tárgyalni olyan szerződésről, amelynek aláírásában kormányuk nem vett

részt, ezzel összhangban azt is ellenezték, hogy a bizottság tárgyaljon az abban foglaltak teljesítéséről.

Az olasz küldöttek, a többiektől eltérően, érvényben lévőnek tekintették a titkos bukaresti egyezményt.

Bejelentették, hogy „Erdély és a Bánság vonatkozásában az olasz küldöttség a Romániával 1916-ban megkötött

szövetségi szerződést általánosságokban is érvényesnek tekinti”. Az olasz küldöttek álláspontja a következőkkel

magyarázható:

1. Az olasz kormány érdekelve volt abban, hogy a háború alatt kötött titkos egyezményeket teljesítsék, hiszen az

antanthatalmakkal 1915-ben hasonlót kötött. A szerződés Olaszországnak az Adriai-tengerparton jelentős

területeket ígért.

2. A bánsági területből, amely a szerződés szerint Romániának járt, nem kívánt juttatni legnagyobb ellenfelének,

Szerbiának sem.


3. Magyarország vonatkozásában viszont a szerződést enyhíteni szerette volna, ezt azonban óvatos formában

tette, hiszen Romániával való viszonyát meg akarta őrizni.

Egyedül az USA...

Az első bizottsági ülésen, amelyen a román kérdést vitatták meg, a küldöttek megállapodtak abban, hogy

Románia Erdélyre vonatkozó követelései sok szempontból túlzottak, el nem fogadhatók. A Magyarország

számára a legkedvezőtlenebb javaslatot most is a franciák terjesztették elő, ők ajánlották a legnagyobb területet

Romániának. A vasúthálózatok zömét Romániának kívánták biztosítani, függetlenül attól, hogy magyar

többségű népesség lakta területen haladtak. Ezt Laroche francia küldött gazdasági és stratégiai érvekkel

támasztotta alá.

Az amerikai küldöttek javaslata sokkal keletebbre húzta meg a román–magyar határt. Seymour hangsúlyozta,

hogy a stratégiai megfontolásokat háttérbe kell szorítani, és mindenekelőtt az etnikai és gazdasági szempontokat

kell előnyben részesíteni. Hasonlóan nyilatkozott az USA második küldöttje, Clive Day is: „Az amerikai

küldöttség az etnikai határvonalat támogatja, mivel nézete szerint ez a határ tartósabb.”

A brit delegáció azt az utasítást kapta, hogy a román területi követeléseket a saját értékítéletük szerint vitassák

meg. A saját értékítéletük pedig, akárcsak Csehszlovákia esetében, nagyon közel állt a franciákéhoz. Sir Crowe

és A. W. Leepper angol küldöttek a stratégiai és gazdasági szempontokat részesítették előnyben az etnográfiai

elvekkel szemben. Így érthető, hogy a vasutak hovatartozásának kérdésében általában Laroche álláspontját

támogatták. Eredetileg az angol küldöttség az egész Bánságot Romániának szánta, s nem volt hajlandó elfogadni

a román követelések olyan mérséklését, amely Magyarország számára területi engedmények- kel járt volna.

Az olasz küldöttek tartózkodtak a konkrét javaslattételektől, de tudtul adták, hogy a francia–angol javaslat

közelebb áll hozzájuk, mint az amerikai.

Hamis adatok

Hosszú viták után, 1919. február végén–március elején a küldöttek álláspontjai közeledtek egymáshoz. Mindkét

oldal valamit engedett. (Az amerikai küldöttek végül készek voltak figyelembe venni gazdasági, sőt stratégiai

szempontokat is.)

A bizottság március 11-i ülésén a küldöttek megvitatták az albizottság által készített beszámolót, amely az egész

román határra vonatkozott. Az Erdélyre és Bánátra tett javaslatot a bizottság egyhangúlag elfogadta. A

Baranyában húzódó magyar–jugoszláv határról szóló vitát későbbi időpontra halasztották, amelyre a magyar

Tanácsköztársaság létjötte miatt nem került sor. Ennek következtében a bizottság az összesítő jelentést a

Legfelsőbb Tanácsnak csak április 6-án nyújtotta át.

Tardieu május 8-án beszámolt a Külügyminiszterek Tanácsa előtt az általa vezetett bizottság munkájáról.

Hangsúlyozta, hogy a román követelések elfogadása következtében mindkét oldalra nagyszámú idegen kerül,

600 ezer magyar román uralom alá, 25 ezer román pedig magyar uralom alá. Ezeket az adatokat Brăòianu

közölte a bizottsággal. Valójában az elcsatolásra szánt területen 1,5 millió magyar élt.

*

1919. május 12-én a Külügyminiszterek Tanácsa jóváhagyta a cseh-szlovák és román–jugoszláv

határmegállapító bizottságok jelentéseit anélkül, hogy azokat felülvizsgálta volna. Ezt azért nem tette meg, mert

a jelentések egyhangúakvoltak, és mert abból indultak ki, hogy szakemberek tették a javaslatokat. Így kerültek

vizsgálat nélkül a Legfelsőbb Tanács elé, ahol szintén egyhangú döntéssel elfogadták azokat.

Megszülettek a trianoni határok. S ebben a folyamatban a legalsóbb szinten álló határmegállapító bizottságok

meghatározó szerepet játszottak.

2. Képek


1. A Magyar Hiszekegy születése

VONYÓ József

A Magyar Hiszekegyszületése

Aligha volt a 20. századnak még egy eseménye, mely olyan szerteágazó és mély hatást gyakorolt a magyar

társadalom életére és a közgondolkodásra, mint a trianoni béke. Nemzedékek sorának nézeteit, a

legkülönbözőbb áramlatokhoz tartozó politikai pártok, társadalmi egyesületek programjait befolyásolta.

Nemcsak a békekötés kérlelhetetlen tényei hatottak, hanem az a revíziós propaganda is, mely több mint húsz

éven át naponta érte az ország valamennyi korosztályát. A revíziós jelmondat iskolai füzetek és tankönyvek

borítóján, közintézmények falára, ajtajaira erősített, domborított vagy zománcozott fémtáblákon, napi és

hetilapok oldalain stb. került mindenki szeme elé az első osztályos elemi iskolástól az aggastyánig, a néhány

elemit végzett falusi paraszttól a nagyvárosi polgárig, értelmiségiig. Alig volt a korszakban hivatalos

rendezvény, ünnepség, ahol nem hangzott el a Magyar Hiszekegy.

Az ország megcsonkítása elleni tiltakozás tekintetében a kormány keze meg volt kötve. Helyette és

támogatásával társadalmi egyesületek léptek fel a Magyarország számára kedvezőtlen és igazságtalan

békefeltételek ellen, majd a területi revízió érdekében. Különösen az 1918 végén alakult Területvédő Liga,

illetve a Védő Ligák Szövetsége. E szervezetek már 1919 decemberében, majd 1920 tavaszán, különösen

májusban tiltakozó gyűléseket és felvonulásokat szerveztek a tervezett béke ellen, melyeket még nagyobb

tömegeket mozgósítva ismételtek meg június 4-én.

Alig száradt meg a tinta a trianoni békeokmányon, az Urmánczy Nándor vezette Védő Ligák Szövetsége

pályázatot írt ki olyan ima/fohász, illetve jelmondat megfogalmazására, mely alkalmas „a revans eszméjének

ébrentartására”. A bírálóbizottság elnökévé a nagy tekintélyű Rákosi Jenőt kérték fel.

A pályázat ténye és eredménye, a díjnyertes művek szövege ismert. A célokat tekintve nem kevésbé tanulságos

a pályázati hirdetés, illetve a bírálók jelentésének szövege. Urmánczy Nándornak a főispánokhoz írt levele

önmagában is igazolja, hogy a kormányzat támogatta az egész akciót. A Védő Ligák Szövetsége aligha

fordulhatott volna ilyen kéréssel a kormány megyei megbízottaihoz az őket felügyelő belügyminiszter

engedélye nélkül.

A pályázat nyertese, „a Felvidék egy »elszakadt leánya«”, Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna, két

leány anyja, régi abaúji nemesi család sarja. Apja gömöri főispán volt, férje pedig honvéd ezredes. Háborús

visszhangok címmel már korábban jelent meg – „a haza iránti rajongás, a családi élet szeretetének melege és a

hit” által áthatott – verseskötete. Nevét azonban a pályadíj elnyerése tette ismertté. Különösen radikális

jobboldali körökben érdeklődtek felőle. A Gömbös Gyula által szerkesztett MOVE című lap 1920. október 10-i

száma terjedelmes interjút közölt vele. Ez a figyelem késztethette arra, hogy háromsoros, díjnyertes fohászát

tizenöt szakaszos verssé formálja, melyet 1921-ben közölt egy Irredentacímű – Heltai Jenő és Herczeg Ferenc

írásait is tartalmazó – 24 oldalas „könyvben”.

Művészi színvonalról aligha beszélhetünk a vers kapcsán. Az ima és a jelszó azonban kétségtelenül hatásos volt.

A siker titka éppen az egyszerűség. A Budapesti Hírlap1920. szeptember 12-i kommentárja szerint: „Ehhez nem

kell kommentár. Ezt megérti a gyermek, ettől megdobban az aggastyán szíve.”

2. Képek


1. Hitvallás

Papp-Váry Elemérné

Hitvallás

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában.

Ez az én vallásom, ez az én életem,

Ezért a keresztet vállaimra veszem,

Ezért magamat is reá feszíttetem.

Szeretném harsogni kétkedő fülébe,

Szeretném égetni reszketők lelkébe,

Lángbetűkkel írni véres magyar égre:

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,

Ezzel porba zúzod minden ellenséged,

Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

E jelszót ha írod lobogód selymére,

Ezt ha belevésed kardod pengéjébe,

Halottak országát feltámasztod véle.

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,

Munkás, ki ezt vallod, boldog jövőd veted,

Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vittél,

Polgár, ki ezzel kelsz, új hazát szereztél,

Magyar — e szent hittel mindent visszanyertél!

Mert a hit az erő! Mert aki hisz, győzött,

Mert az minden halál és kárhozat fölött

Az élet urával szövetséget kötött.

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,

Annak vas a szíve minden vésszel szemben,

Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

Annak lábanyomán zöldül a temető,

Virágdíszbe borul asz eltiport mező,


Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

Napsugártól fényes lesz a háza tája,

Mézes a kenyér, boldogság tanyája,

Minden nemzetségén az Isten áldása.

Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő,

Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,

Magyar, legyen hited s tiéd a jövendő.

Magyar, legyen hited, s tiéd az országod,

Minden nemzetek közt az első, az áldott,

Isten amit néked címeredbe vágott.

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,

Ajkad azt rebegje reggel, délben, estve,

Véreddé, hogy váljon az ige, az eszme:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában!

2. Képek


1. Sz

Sz. 721-1920

„Csonka Magyarország nem ország,

Egész Magyarország mennyország.”

Méltóságos Főispán Úr!

A vezetésem alatt álló Védő Ligák Szövetsége az irredentizmus célját szolgáló imára és jelmondatra pályázatot

hirdetett, melynek eredményét a lapok már ismertették, sőt a Budapesti Hírlap és a Magyarország vezető

cikkben foglalkozott jelentőségével.

A mostani súlyos időkben a közigazgatásnak első rendű feladata az irredentizmus ápolása, a Csonka-

Magyarország gondolatába való bele nem nyugvás hirdetése, a revans eszméjének ébrentartása, – egyszóval az

ezeréves Magyarország területi épségéért folyó küzdelemre előkészített lelkekben a hangulatnak kitöréséig való

fokozása.

E cél megvalósítását szolgálja a Szövetségünk által megkoszorúzott ima és jelmondat is.

Az a kérésünk, méltóztassék a közigazgatás üléseit, a törvényhatósági bizottság közgyűléseit, nemkülönben a

választmányok és bizottságok üléseit a

„Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában: / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország

feltámadásában! / Ámen.”

imával megnyitni,

„Csonka Magyarország nem ország,

Egész Magyarország mennyország.”

jelmondatunkat pedig az összes főispáni kiadványokon alkalmazni mindaddig, míg az ország területi épségét

vissza nem szereztük.

Fogadja Méltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását.

Budapest, 1920. szeptember 15.

Urmánczy Nándor s. k.

elnök


1. A Fasori Gimnázium újraindítása

SZEMTANÚ

FRENKL Róbert

A Fasori Gimnázium újraindítása

1952. június 30–1989. szeptember 2.

A kultúrpolitikai rendszerváltás egyik leglényegesebb eleme az iskolaalapítás monopóliumának feloldása, a

magán-, illetve egyházi iskolák szabadságának visszaadása volt. Ezt 1990. januárban az oktatási törvény

módosításával biztosította a Németh-kormány. Ennek bejelentése történt meg 1989. szeptember 2-án, az

1989/90-es tanév országos megnyitóján, melyet a miniszter az újraindított Evangélikus Gimnáziumban tartott.

Az állam és az evangélikus egyház között 1948 decemberében létrejött egyezmény alapján az egyháznak joga

lett volna két középiskolát – Budapesten a Deák térit és a Fasori Evangélikus Gimnáziumot – működtetni. 1952-

ben azonban ezt a két gimnáziumot is államosították. Harminchét éven keresztül a Magyarországi Evangélikus

Egyház – mely egykor az ország egyik legjelentősebb iskolafenntartója volt – nem működtethetett közoktatási

intézményt.

1989. szeptember 2-án volt harminchét év után az első ünnepélyes tanévnyitó az újraindított fasori

gimnáziumban. Az esemény a rendszerváltozás folyamatának a része lett, hiszen az egyházi ingatlanok, közte az

iskolák visszaadását-visszaállítását szabályozó törvény majd csak 1991-ben, a demokratikus parlamenti

periódusban születik meg. A Fasor újraindításának politikai jelentőségét hangsúlyozta, hogy Glatz Ferenc

művelődési miniszter a fasori ünnepség keretében nyitotta meg az 1989/90-es tanévet.

A legendás iskola tetszhalála

Állami, politikai erőszak kifejezője volt 1952-ben az a döntés, amely az egyezmény ellenére megfosztotta

maradék iskoláitól az egyházat, és állami, politikai döntés született 1988 januárjában arról, hogy az evangélikus

egyház újraindíthatja a Fasort.

Hogy sok esetben mennyire esetlegesek voltak a diktatúra döntései, nem volt mögöttük stratégia, azt az mutatja,

hogy az államosítás után több mint egy évig nem dőlt el, mi lesz a fasori épület sorsa. A gimnázium megszűnte

után már csak a Sopronból felköltöztetett Evangélikus Teológiai Akadémia működött egyházi intézményként a

kezdetektől egyházi tulajdonú épületben. 1953. október 6-án született meg az a jegyzőkönyv (MM irattár

199/16/53), amely rögzítette az Evangélikus Teológiai Akadémia és a Pedagógus Továbbképző Intézet (OPI)

helycseréjét. A 18 részletkérdést tartalmazó megállapodás kimondta: a „Gorkij fasor 17. sz. épület a pesti

Evangélikus Egyházközösség tulajdonában marad és a Pedagógus Továbbképző Intézet veszi használatba, érte

bért nem fizet”.

A sors iróniája, hogy az Evangélikus Teológiai Akadémiát később új otthonából, a Lendvay utcából is kitették,

éppen az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) költözött az épületbe. (Amelyet szintén a Németh-kormány számolt

fel 1989 júniusában, a művelődési miniszter javaslatára.)

Világiak a Fasor mellett

De mikor, hol és miért döntöttek a Fasor újraindítása mellett? Az iskolát az egyháztól vették el, csak az egyház

kérhette vissza. Az evangélikus egyházat kellett tehát lépéskényszerbe hozni, mivel az akkori egyházvezetésnek,

feltehetőleg az ÁEH-val való konzultációk által megerősítve, ilyen szándéka nem volt. 1984–85-ben, a Diakónia

szerkesztőbizottsági ülésein többször szóba került a Fasor ügye, elsősorban Jánosy István és id. Fasang Árpád

tartották ébren a kérdést. Petri Gábor, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektora, aki akkor az Elnöki Tanács

tagja is volt, a Fasori Öreg Diákok Baráti Kör első elnökeként, majd Cselőtei László professzor, országgyűlési

képviselő, a második elnök exponálta magát az ügyben. Rajtuk kívül még Szentágothai János, az MTA elnöke,

szintén az Elnöki Tanács tagja, volt a Fasor-ügy szőnyegen tartója az 1980-as évek derekán. Káldy Zoltán

püspök mindennek ellenére kevés esélyt látott az iskola visszaszerzésére.

1986–87-ben változott a helyzet. Az evangélikus egyházban színre lépett „Testvéri Szó” mozgalom egyik

legkiemelkedőbb, maradandó sikere volt az iskola újraindítása. Egyben indikátora a társadalmi-egyházi

változásoknak.


A Testvéri Szó

1985 őszén kezdtünk lutheránus értelmiségiek – lelkészek és nem lelkészek – beszélgetéseket az egyház

állapotáról, a teendőkről. 1986. március 17-én a csoport 10 lelkész és 9 nem lelkész tagja írta alá a Testvéri Szó

nevet kapott iratot.

A tömör, mindössze kilencvennyolc sorból álló irat harmadik fejezete összegzi a közegyházi teendőket.

„Egyházunk jelene és jövője szempontjából rendkívül fontosnak tartjuk, hogy más felekezetekhez hasonlóan,

legyen saját középiskolája.”

1986. november 20-án került sor az evangélikus egyház háromévente esedékes közgyűlésére, ahol a közgyűlés

határozatainak 8. pontja kimondta: „A közgyűlés az országos egyházi felügyelő vezetésével szakértő bizottságot

küld ki a Fasori Gimnázium visszaállítása, illetve egy új evangélikus gimnázium és kollégium felépítése reális

lehetőségeinek felelős megvizsgálására ...”

Az egyházi vezetés aggályai

A Fasor-ügy a világi sajtóban is megjelent. 1986. november 30-án, vasárnap reggel 9 órakor a Kossuth Rádió

egyórás műsort sugárzott „Egy gimnázium, amely már csak a szívekben él” címmel.

Az egyház vezetői azonban még mindig húzódoztak. A lelkészi kar többsége, ha nem is volt a Fasor újraindítása

ellen, de nem is támogatta azt. Aggályai elsősorban anyagi természetűek voltak. (Utólag tárgyilagosan meg kell

állapítani, hogy a fenntartások nem voltak alaptalanok. Egy iskola költségvetése meghaladhatta volna az egyház

akkori egész költségvetését.) Nemcsak a helyreállítás, az újraindítás fedezetét nem látták, a működési,

fenntartási költségek forrását is megkérdőjelezték.

Lényegében a „nem lelkészek” tartották szőnyegen a kérdést az egyházban.

1986–87 történéseinek volt azonban egy másik vonulata is. 1986 tavaszán és a nyár elején az Állami

Egyházügyi Hivatal még egyértelműen negatívan értékelte a Testvéri Szót, és ennek megfelelően irányította az

egyházvezetést. 1986 őszén azonban megváltozott a Testvéri Szóval kapcsolatos állami magatartás. (Része volt

ez feltehetően a párt egyházpolitikájában beállt változásnak. És a gorbacsovi politika kihatásának. Ennek

nyomán született meg az állásfoglalás arról, hogy árnyaltabban kell közelíteni a másként gondolkodókhoz.)

Az Állami Egyházügyi Hivatal taktikája

1986. október végén felhívtak Miklós Imre egyházügyi államtitkár titkárságáról, hajlandó lennék-e egy

informális beszélgetést folytatni az államtitkár úrral? Az egy és háromnegyed órás beszélgetésen (1986.

november 5.) főleg Miklós Imre beszélt, elemezte az egyházi helyzetet, méltatta az állam hozzáállását.

Hangsúlyozta, hogy a Testvéri Szót belső egyházi ügynek tekintik, melynek legjelentősebb követelései

teológiai, illetve egyházszervezeti jellegűek.

Én rákérdeztem a Fasorra mint állami vonatkozású ügyre. Miklós Imre kifejtette, hogy nem lát esélyt az iskola

újraindítására, sőt a maguk részéről határozottan ellenzik. Úgy vélik, több feszültséggel, gonddal járna – az

egyháznak is –, mint előnnyel. Azután váratlanul elmosolyodott, és így szólt: „Engedje meg professzor úr, hogy

magánemberként hozzátegyek ehhez valamit. Azért csak próbálják meg. Annyi minden történik manapság,

változnak a dolgok, sosem lehet tudni. Próbálják meg.”

Ettől a beszélgetéstől kezdve mozgásba jöttek a dolgok. Bár az ÁEH egyrészt az evangélikus egyházvezetés,

másrészt a nagypolitika irányába közel egy évig következetesen ellenezte a Fasor újraindítását, de nem vette le a

napirendről.

Az új állami stratégia kiindulópontja Nagy Gyula püspök 1986. november 10-én kelt levele az ÁEH-hoz, amely

alapján halványan állítható, hogy az egyházvezetés lépéseket tett a gimnázium visszaszerzése érdekében.

1986. november 24-én Miklós Imre levélben fordult Köpeczi Béla miniszterhez, hivatkozva Nagy Gyula

levelére. „Az egyházi vezetés számára megnyugtató lenne, ha a volt fasori evangélikus gimnázium ügye

véglegesen lezárható lenne. Ennek érdekében kérem Köpeczi Elvtárs szíves intézkedését, hogy a Művelődési

Minisztérium illetékesei tárgyaljanak Dr. Nagy Gyula evangélikus püspökkel az Országos Pedagógiai Intézet

által használt épületek tulajdonjogának rendezéséről, illetve elfogadható bérleti díj megállapításáról.”


A minisztérium persze szerette volna megtakarítani az anyagiakat. Drecin József államtitkár 1987. február 5-én

Miklós Imréhez írt levelében annak megvizsgálását javasolta, hogy az Evangélikus Egyház igénye 1953-ban

nem nyert-e kielégítést a Lendvay utcai épülettel.

1987. január 16-án Miklós Imre Szigorúan Titkos! 0017/6/1987 sz. feljegyzést küldött Lakatos Ernőnek, az

MSZMP KB Agit. prop. Osztálya vezetőjének. Ebben a következőkben összegezte az ÁEH álláspontját: „Új

egyházi középiskola létesítése ügyében fokozódó nyomás nehezedik a református és az evangélikus egyház

vezetőire. Ennek egyik oka, hogy egyes egyházi csoportok ezúton is szeretnék megújítani az egyházak elvesztett

kulturális szerepét.

[...] Hivatalunk az egyházi vezetőket arra orientálja, hogy meggyőző érvekkel mutassák be, az egyháznak – a

jószándékú pénzügyi felajánlások ellenére – nincsenek olyan anyagi eszközei, amelyekkel újabb középiskolák

felállítását és folyamatos magas szintű működését biztosítani tudnák. Mivel e kérdés nem csupán

egyházpolitikai ügy, szükségesnek tartjuk, hogy az érintett állami és társadalmi szervek a jövőben hasonló

kezdeményezésekre egyeztetett álláspontot alakítsanak ki és egységes szemléletet tükröző válaszokat adjanak.”

Ezután levélváltás következett a püspök és a miniszter között, amelynek eredménye: a tárca „anyagi eszközeink

szűkössége és intézményeinek elhelyezésének krónikus gondja miatt” nem látott reális lehetőséget az

újraindításra.

Döntés „magas szinten”

1987 tavaszán hosszú betegség után elhunyt Káldy Zoltán püspök. Betegsége idején egy ízben, halálát követően

ismét kéretett Miklós Imre. Először inkább orvosként kérte a véleményemet a beteg püspök életkilátásairól, a

Fasorról csak annyit mondott, hogy tudomása szerint dolgozik a bizottság. Újabb beszélgetés következett a

püspökjelölésről, amelyen a Fasorról pozitívabban nyilatkozott. Tájékoztatott arról, hogy az OPI is foglalkozik

egy esetleges másik telephely gondolatával. Ugyanakkor szkeptikus volt, lenne-e az egyháznak valóban pénze

az iskolára? Úgy éreztem, hogy továbbra sem támogatják az iskola visszaadását.

Az egyházban időközben felgyorsultak az események. Döntés született arról, hogy nemcsak a Déli

egyházkerület megüresedett püspöki állását töltik be, hanem kiírják az egyházkerületi felügyelői választást is.

Ez a tisztség már hosszabb ideje nem volt betöltve. Több jeles vezető értelmiségi visszautasította a felkérést,

elfoglaltságra, illetve – bizalmasan – az állammal való kapcsolat bizonytalanságára hivatkozva. Nagy Gyula

felkért – közli, hogy egyeztette az ÁEH-val –, vállaljam el az egyházkerületi felügyelői jelölést. (1987. október

24-én iktattak be Harmati Bélával együtt a zsúfolt Deák téri templomban.)

Az ősz folyamán sport-, illetve egészségügyi eseményen módom nyílt a Fasorról szót váltani Berecz Jánossal,

illetve Csehák Judittal. (Berecz János volt a vezetője az egyházi ügyekben is illetékes Agit. prop. Bizottságnak.)

Nem zárták ki a Fasor újraindításának a lehetőségét. Annyi volt a kérdésük, valóban olyan jelentős-e az ügy

iránti figyelem külföldön is, várható-e értékelhető adomány a külföldön élő volt diákoktól. A kedvező

belpolitikai hatásról nem volt kétségük.

Feltételezhető volt, hogy az ÁEH ellenkezése ellenére magas szinten is hajlanak a Fasor visszaadására, mert más

csatornákon érkező információk ezt szorgalmazzák.

Az utolsó fontos mozzanat Miklós Imre beszámolója az Országgyűlés 1987. téli ülésszakán (december 17.) az

állam egyházpolitikájáról. Ehhez kapcsolódott, politikailag természetesen még jelentősebb volt, Berecz János

PB-tag, KB-titkár felszólalása, ami csaknem nyitást jelentett egy új, liberálisabb egyházpolitika felé.

Szentágothai János felvetette az iskola újraindításának a lehetőségét. 1988. januárban kérette Miklós Imre Nagy

Gyulát és közölte vele: újraindíthatjuk az iskolát, megszületett a magas szintű politikai döntés.

Újraindítás

1988. február 19-én zajlott le az iskola újraindítását rögzítő megbeszélés Köpeczi Béla miniszterrel.

Megállapodás született egy közös bizottság felállításáról, amelyben képviselteti magát a Művelődésügyi

Minisztérium, az Állami Egyházügyi Hivatal és a Magyarországi Evangélikus Egyház. A bizottság feladata a

fasori (akkor OPI) épület átadásával kapcsolatos kérdések megvitatása és az erre vonatkozó ütemterv

kidolgozása volt.

A bizottság március 16-án tartotta első ülését. Ennek emlékeztetője nem utal arra a drámai pillanatra, amikor az

ülés elején Bai László (ÁEH) felvetette, hogy az egyház még nem döntött arról, visszakéri-e az iskolát, vagy


más megoldást választ. Harmati Béla kijelentette, hogy az egyház lehetőleg 1989 szeptemberében újra akarja

indítani az iskolát. Efelől nincs kétség. Ezzel lezárult a vita.

Az egyházi apparátusban is volt kétely, ami – sok rossz tapasztalat nyomán – csak akkor oszlott el, amikor az

első, 30 millió forintos átutalás megérkezett a minisztériumtól az épület átalakítási költségeire, mely végül 90

milliót igényelt. De a döntést követően – ilyen volt a korszak – ez már nem jelentett problémát. Azért sem, mert

az akkori miniszter (Glatz Ferenc) és az államtitkár (Stark Antal) fenntartás nélkül az ügy mellé álltak.

2. Képek


1. Alföldi kubikosok

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

BALÁZS György

Alföldi kubikosok

A földmunkásság kialakulása, 1860–1906

Az alföldi kubikosok* az 1850-es évektől az Osztrák–Magyar Monarchia és Európa számos államában az

árvízvédelmi, belvízmentesítési munkálatoknál, műutak és vasutak, továbbá a nagyvárosok és ipartelepek, utak,

járdák, szennyvízcsatornák stb. építésénél írták be nevüket a történelembe. Három nemzedékük közel

egymilliárd köbméter földet mozgatott meg puszta emberi erővel, kezdetleges munkaeszközökkel. A föld e

munkásai a Duna, a Tisza, a Körös, a Maros és azok mellékfolyói mentén, védgátak övezte völgyekben,

valamint a mélyebb fekvésű vízjárta területeken a belvízlevezető csatornahálózat megépítésével 6,8 millió

kataszteri hold földet tettek szántóföldi művelésre alkalmassá, mentettek meg a víz további pusztításaitól.

Maradandó alkotásaik közé kell még sorolni az ország 70 ezer kilométernyi műút- és 45 ezer kilométer

hosszúságú vasúthálózatát.

Kiegészítő munkából főfoglalkozás

A kubikosság kialakulását természeti, gazdasági és társadalmi körülmények mozdították elő, s ez a népréteg a

szegényparasztság soraiból vált ki. A kubikosság kialakulása a 18. század derekán kezdődő, nagyszabású vízi

munkálatokkal, a 19. század közepétől pedig az országos jelentőségű ármentesítésekkel,

folyamszabályozásokkal, út-, vasút- és középítkezésekkel függött össze. Nem csekély ösztönzést adtak ehhez az

1830., s főleg az 1844. és 1845. évi árvizek. A megyék sorra küldték fel panaszaikat s az árvédelmi

munkálatokkal kapcsolatos helyi terveiket a Helytartótanácsnak. A kubikos réteg tehát ott fejlődött ki a

leghamarabb, ahol a legádázabb küzdelem folyt a természeti erők, nevezetesen a víz ellen.

A kubikosság kialakulásának másik tényezője a mezőgazdaság átalakulásában keresendő. Az 1870–80-as

évektől, a kapitalizálódó nagybirtok gépesítése következtében egyre több mezőgazdasági munkás vált

munkanélkülivé. Az addig csak kiegészítő foglalkozásként kubikoló parasztok így arra kényszerültek, hogy a

kubikolásra mint főfoglalkozásra váltsanak át. Az Alföldön ezen kívül még egy további tényező is szerepet

játszott: a lókapa bevezetésével, majd általános elterjedésével megszűnt a szegényparasztok, mezőgazdasági

munkások megélhetésének a részesművelésből fakadó forrása, így ők is a kubikolásra kényszerültek.

Ármentesítés

Az ármentesítés első évtizedeiben azonban még nem beszélhetünk kimondottan kubikosokról, noha nagy

tömegek vállalták e munkát, de csak kisegítő munkásként, lehetőleg lakhelyük közelében, rövid időre. Aki

tehette, megmaradt a kaszánál, kapánál és az eke szarvánál.

A földtől még teljesen el nem szakadt, de már főfoglalkozásának a földmunkát tekintő kubikosság kialakulását a

vállalkozói rendszer és a szabad bérmunka elterjedésének időszakára, az 1860-as évekre tehetjük. A törzsgárda

ekkor már nem alkalmi munkát lát a kubikolásban, hanem keresetként számít rá. A legfontosabb mezőgazdasági

munkának (aratás, csépelés) ugyan még mindig alárendeli, de a kevésbé fontosakat (pl. kapálást) már elhagyja a

kubikolás kedvéért, és nemcsak helyben, hanem néhány napi járóföldre eső vidékeken is vállalja a földmunkát.

Az 1870-es évek közepétől a „második kubikosnemzedék” számára a kubikolás már főhivatás, olyan szakma,

amely tízezreknek jelenti a szinte kizárólagos megélhetési formát.

A kubikosság döntő többsége az Alföldön, főleg Csongrád, Békés és Jász-Nagykun-Szolnok vármegyékben,

vagyis az árvizek által leginkább veszélyeztetett területeken élt. Szeged, majd az 1879. évi nagy árvizet

követően Szentes lett a kubikosok központja, rajtuk kívül Csongrád, Mindszent és Szegvár, Békés megyében

Békésszentandrás és Szarvas voltak a jelentősebb kubikoscentrumok.

Városépítés

Az 1870-es évektől, az ipartelepítés és a városépítés felgyorsulása következtében megnőtt az igény és az

érdeklődés a kubikosok iránt, s így számuk ugrásszerűen növekedett: az 1890-es évek elején 200 ezer főre


becsülték e réteget. (Az adatok azonban csak megközelítőleg pontosak, mert a kubikosokat a korabeli

statisztikai felvételek külön nem tartották nyilván. A kubikmunkát ugyanis sohasem nyilvánították szakmának,

így a különböző összeírások alkalmával mindig oda sorolták őket, ahol éppen dolgoztak: ha a

mezőgazdaságban, akkor napszámosként, ha pedig út-, vasútépítésnél vagy tereprendezésnél munkálkodtak,

akkor meg segédmunkásként vették nyilvántartásba őket.)

Bandák, szervezkedés

A mezőgazdasági és ipari munkások között átmenetet képező kubikosok bandákban dolgoztak. A bandák élén a

bandagazdák álltak, akik közvetítettek a munkaadók és a munkások között, vezették a munkanaplót, de nem

rendelkeztek kiváltságokkal. A századforduló idejére 5–10 főből álló bandák alakultak ki, amelyek a későbbiek

folyamán 30–120 főre duzzadtak, de azután visszatértek a 8–16 fős felálláshoz. A banda tagjait a bandagazda

válogatta össze rokonai, ismerősei köréből annak alapján, hogy milyen munkabíró s milyen szorgalmas volt az

illető. Becsülete és helye a bandában annak volt, aki szorgalmasan dolgozott, s kellő erővel rendelkezett.

A kubikosokat munkájuk végzése során a vállalkozók, a különböző alvállalkozók és a munkaközvetítők gyakran

kihasználták. A szentesiek ennek kivédésére már 1891-ben létrehozták a Kubikosok Szövetkezetét, amelynek

célja a közvetítők kikapcsolásával történő munkaszervezés volt. 1897 januárjában tartott értekezletükön a

mezőgazdasági munkásokkal együtt követelték, hogy az akkordmunkát szüntessék meg, s helyette minden

munkáért napszámot fizessenek.

Munka- és életkörülmények

A kubikosok élet- és munkakörülményei más földmunkásoknál is keményebbek, mostohábbak voltak. A

Csongrádi Hírlap 1897 tavaszán arról számolt be, hogy a kubikosok helyzete az utóbbi időben rosszabbra

fordult. Korábban tavasztól kezdve őszig naponta 2 forintot kerestek, újabban viszont csak 1 forint 50 vagy 1

forint 20 krajcárt. Ennek okát a cikk írója abban látta, hogy „a talicskás napszámosokat háttérbe szorítják a

kordés munkások. Mivel ily módon könnyebb munkát végeznek, így kevesebb díjazásban is részesülnek.

Másrészt a vállalkozók nyerészkedési vágya is sújtja a munkásokat, s ilyen vállalkozók nemcsak, hogy nem

fizetik méltányosan a kubikosokat, hanem mindenféle módot kieszelnek a munkásnép megsarcolására.”

Ilyen visszaélés volt az ún. „jancsi bankó” kibocsátása is. Ott, ahol nagyobb kubikmunkák folytak, barakkokat

állítottak föl a munkásnép élelmezésére. Volt eset, amikor maga a vállalkozó vagy a megbízottja állította föl. A

nagyobb haszonszerzés érdekében a munkásokat nem készpénzzel, hanem az általuk kibocsátott jeggyel, vagyis

„jancsi bankóval” fizették ki. Ezeket a jegyeket a kubikos csak a barakkban vásárolhatta le. „Hol mindent

kétszer annyiért szerezhetett be – írja a Csongrádi Hírlap –, mintha a piacon készpénzért vásárolhatna. Így

azután nem csoda, ha az ... összes nyári keresményét a barakkosnál hagyja.”

Nem egy alkalommal a kubikosok önhibájukon kívül kereset nélkül maradtak, vagy fizetségükben

megrövidültek. Erre példa az a 400 csongrádi kubikos esete is, akik 1898. nyár elején a Vas megyei Egyházas-

Keszőre szerződtek földmunkára. A vállalkozó vízi csatorna építésére 176 csongrádi kubikost el is szállított,

akiket azután alaposan becsapott, mert a vízállás miatt nem dolgozhattak, és sem élelmezésükről, sem

hazaszállításukról nem gondoskodott. A kubikosok ezért panaszos levéllel fordultak Hegyi Antal csongrádi

plébánoshoz, aki ügyükben a képviselő-testületi ülésen interpellált, s a községi elöljáróság a helyzetet

kivizsgálva táviratilag 500 forintot küldött hazaszállításukra. A Vasban rekedt 176 ember az aratási keresettől is

elesett, úgyszintén az a 224 kubikmunkás, akik a megkötött szerződésben bízva aratást nem vállaltak. Így a 400

földmunkáscsalád kevesebb gabonával – mivel csépelésre esetleg még szerződhettek –, avagy fejadag nélkül

nézett a tél elébe.

Előfordultak olyan esetek is, amikor a kubikosok nem fogadták el a munkáért felajánlott bért. 1899-ben például

700 csongrádi kubikos utasította vissza a Moravica-csatorna építésénél fölkínált munkalehetőséget, mivel

kevesellték az élelmezéssel járó napi 50–80, illetve az élelmezés nélküli 70–90 krajcáros napszámot.

A magyarországi kubikosság gazdasági érdekeinek hatékonyabb megvédésére végül is az 1906. január 7-én

megalakult Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségébe tömörült, s e szervezeten keresztül próbált

jogainak, követeléseinek érvényt szerezni.

* A kubikos név a német Kubikmeter (köbméter) szóból ered, illetve a kubik szó továbbképzett alakja. Eleinte a

kubikmunkás, kubikos ember alakban volt használatos, később a kubikos név terjedt el.

2. Képek


1. Kubikosok Endrõdön

Kubikosok Endrődön

Elmentem kubikosnak, mer itthon nem vót munka. Háromezer ember menekűt el a húszas évekbe Endrődrű oda,

ahun munkát tanátak. (...)

Könyörtelen élet vót. Ásó-lapát-csákánnyal elindútunk, én egyszer 370 kilómétert gyalogoltam Majoros Vendel

komámmal, mire végre Ajkán kaptunk munkát. (...) Az út szélin aludtunk. Lefeküdtünk, becsavartuk magunkat

a pokrócba, oszt ott aludtunk, ahun ért bennünket az este. Bejártuk az egísz országot a kubikostalyigával.

Nemigen tanánánk olyan kövesutat ebbe az országba, améken endrődi kubikos ne dógozott vóna. Muszaj vót,

menni kellett a munka után. (...) Talicska, csákány, ásó, lapát kellett, ez vót a szerszámunk. Egy kenyér,

szalonna, krumpli, hagyma, laskatészta, tarhonya, bogrács, meg hát takaró. Énnekem vót bundám, azt hordtam

mindég. A talyigát énrám szegény édesapám hagyta rám, piszkos nagy szentesi talyigát. Mer ha kicsi vót a

talyiga, szögelni kellett az ódalára deszkát, hogy több férjen bele. Mer mindenkinek vinni kellett egyformán,

nem mindegy vót, hogy ötven kilót visz valaki egyszerre, vagy hetvenet.

A kubikosok olvasott emberek vótak, összejártak az olvasókörökbe. Vót egy olvasókörük a Hatház utca sarkán,

ők vették meg azt a nádas házat 1930-ba. Édesanyám meg édesapám még veszekedtek is, mer egy mázsa búzát

kellett beadni, hogy közösen meg tudják venni azt a kis régi épületet. Akkoriba a Táncsics-féle földmunkás

mozgalom alakított egyleteket, annak az alapszabálya szerint működtünk. Vótunk vagy százan tagok, de járt oda

vagy kétszáz ember. Télen meleg vót, lehetett komázni, beszégetni, biliárdozni, kártyázni. Az öregebbek még

politizáltak is, minket, fiatalokat nem érdekelt a politika, csak a biliárd, meg a munka. Mer mikor gyütt valaki,

hogy neki kubikos ember kell, az ide gyütt a munkásegyletbe. Akkor megadta a címet, oszt mentünk.

A kubikosok bandába dógoztak. Nem vót jó, ha túl nagy bandába dógoztak. Egy jó kubikos banda 10-15

emberbű áll. (...) Összeszoktunk, közös vót a sorsunk. Egy jó kubikos bandába nem vót könnyű bekerűni,

nagyon megnézték, hogy kit vesznek be. Együtt kapták a munkát, együtt kapták a bért is, ha valaki nem bírt

dógozni vagy nem akart, akkor a többinek kellett helyette dógozni, mer amit elvállaltak, azt el kellett végezni.

Vót egy bandagazda, akit elfogadtak, aki becsületes vót, aki el tudott számolni. Az tartotta számon a

teljesítményt, az beszélt a munkaadóval. Én bandagazda vótam, de nekem csak százszázalékos embereim vótak

mindég. Én ott magam körű nem tűrtem meg másfajta embert. Szerettem a rendet, szerettem a szorgalmat. Aki

lusta vót, azt elkűdtem. Olyan emberekkel dógoztam, hogy nem vót szükség parancsolgatásra. Aki nem ilyen

vót, azt el se vittem.

Mink kint főztünk a bográcsba a barakk előtt. Vót egy szolgafa, arra vót ráakasztva a bogrács, abba főztünk. Ha

tudtunk, vittünk egy kis szalonnát, kenyeret, laskatésztát, tarhonyát. Főztünk paprikás krumplit, meg pirított

laskalevest, pirított tarhonyalevest, meg hát sütöttünk krumplit. Betyárost is főztünk, meg kudarit. A kudari, az

tészta meg krumpli összefőzve, mikor elfővi a levit, akkor zsírt alá, megsütni. Ez vót a kudari. (...) Aki egy hétre

ment, az elvitt egy kila szalonnát, meg vereshagymát. Vót, hogy egymás előtt is szégyelltük a szegénységüköt.

Kitettük a szalonnát, egy kicsit ettünk belülle, akkor visszatettük, hazavittük. Sokszor dógoztunk vereshagymán

meg kenyéren.

A kordés kubikos, az gazdagabb vót, mint a talyigás kubikos, mer annak vót lova is, az húzta a kordét. A kordé,

az olyan láda forma, két kereke vót, az elé vót befogva a ló. A kordét a kubikosok telehányták főddel, fél

köbméter is belement. Akkor a ló elhúzta a fődet a kordéval oda, ahová kellett. Akkor ott a kordés kihúzta hátú a

súbert (hátsó deszka), elő kiakasztotta a kordét, akkor az hátrabillent, hátú kivágódott a főd, kifolyt egy

csomóba. A kordés kubikosok is vándoréletet éltek. Legtöbben az ármentesítő társulatná dógoztak, gátakat

fejeltek. A kordés felvállalta a munkát, akkor rakodó munkásokat vett fel, megmondta, hogy egy köbméter után

mennyit ad. Sokkal többet a kordés kubikosok se kerestek, mint a talyigás kubikosok.

(Föld nélkül... Amerikások, kubikosok, summások, eltelepültek. Összeállította: Hornok Lajosné Németh Eszter.

Gyomaendrőd, 1998)


1. A legõsibb civilizáció

HÍREK

FARKAS Ildikó

A legősibb civilizáció?

A régészek ma már nemcsak a szárazföldön, de a tengerek mélyén is keresik az ősi civilizációk nyomait.

Legutóbb India partjai mentén, a nyugat-indiai Szúrat közelében, a Cambay-öbölben indítottak kutatásokat,

miután az elmúlt év során a hangradar jelzései alapján emberi építmények meglétét feltételezték a

tengerfenéken: lépcső, udvar, fürdő és templom maradványait azonosították. Ráadásul a helyszín közel van egy

másik, tengerbe süllyedt ősi település, Dwaraka lelőhelyéhez. Kezdetben azt feltételezték, hogy a tengerbe

merült település a kontinensen legkorábban virágzott harappai civilizáció (Kr. e. 2500 körül) része lehetett. A

felszínre került leletek (fa- és edénydarabok) C-14 kormeghatározó vizsgálata azonban a tárgyakat mintegy

9000 évesre datálta! Az eddigi nézet szerint a legősibb városokat a sumérok emelték Kr. e. 3500 körül Dél-

Mezopotámia területén, de ha a mostani indiai felfedezés helytállónak bizonyul, az azt jelenti, hogy az Indus-

völgyében már Kr. e. 7500 körül létezett városi civilizáció. Természetesen további alapos vizsgálatok

szükségesek ahhoz, hogy ebben a kérdésben a régészek állást foglalhassanak.

Leonardo hídterve

A reneszánsz művész-feltalálóját saját korában álmodozónak tartották, aki idejét haszontalan és

megvalósíthatatlan tervekre pazarolja. Idővel azonban Leonardo da Vinci nem egy tervéről kiderült, hogy – bár

némi módosítással – mégiscsak megvalósítható.

1502-ben II. Bajazid szultán, az Oszmán Birodalom uralkodója felkérésére Leonardo elkészítette egy híd

tervrajzát. A szultán Konstantinápolyt szerette volna az Aranyszarv-öböl áthidalásával Pera városával

összekötni. A 260 méteresre tervezett híd akkoriban az egyik legnagyobb ilyen építmény lett volna. Leonardo a

szultán és tanácsadóinak legnagyobb megdöbbenésére egy hatalmas boltíves hidat tervezett, amelyet a megbízók

instabil építménynek ítéltek, és soha nem építettek meg.

Hat évvel ezelőtt egy norvég művész, Vebjorn Sand egy kiállításon látta meg Leonardo rajzát, és úgy ítélte meg,

hogy a terv kivitelezhető. Igaz, csak 109 méteresre építették, és nem kőből, hanem lemezelt fenyőfából, de a

konstrukció meglepően stabilnak bizonyult, köszönhetően széles talapzatának és a kettős boltív szerkezetnek.

Oslo egyik kerületében 2001 októberében maga Sonja királyné avatta fel a nagyon is modernnek látszó hidat. A

norvég művész most azt tervezi, hogy eredeti méretében, kőből is felépíti a hidat Amerikában.

Felújítják az egri várat

Az egri vár legnevezetesebb történelmi emlékhelyeink egyike. Mintegy félmillió látogató keresi fel évente az

„Egri csillagok” regény és film jól ismert helyszínét. A Dobó István vármúzeum többször bizonyult az év

leglátogatottabb múzeumának. Azt már talán kevesebben tudják, hogy Egerben látható ezen kívül Európa egyik

legnagyobb megtekinthető erődrendszere, amely azonban az utóbbi években nagyon rossz állapotba került.

Emellett életveszélyessé vált a kazamata és a székesegyház romterülete, ezért azok már jó ideje zárva voltak a

látogatók elől. Ez évben, a nevezetes 1552. évi ostrom évfordulóján azonban megkezdődhet a vár általános

felújítása.

Egerben az állami tulajdont gondozó Kincstári Vagyonigazgatóság, a műemlékvédelmi hivatal, valamint az

ingatlant használó megyei önkormányzat és Eger városa összefogásával teremtették elő a 120 millió forint

önerőt a Széchenyi-terv nyertes pályázatához, amelynek segítségével idén elkezdhetik az akár egymilliárd

forintba is kerülő teljes rekonstrukciót.

A munkálatok áprilisban kezdődnek, és a tervek szerint novemberig tartanak majd. A felújítás során megerősítik

az északi külső és a nyugati várfalat, valamint a délkeleti fülesbástya megsérült szakaszait. A megújuló Dobó-

bástyában új kiállításokat rendeznek be, és konferenciatermet is nyitnak majd.

A várban található székesegyház az Árpád-házi királyok alatt az ország legnagyobb temploma volt, ám az 1552.

évi ostrom idején, mint a várban található legnagyobb célpontot, rommá lőtték. Itt a felújítás egyes falrészek

rendbe hozását jelenti. Az átalakítás után a romterület alkalmas lesz színházi előadások és egyéb rendezvények

megtartására azáltal, hogy a megmaradt falak közt nézőteret, fedett színpadot alakítanak ki.


Vízi erőmű Kínában

A vízi erőművek állítják elő a világszerte felhasznált összes energiamennyiség 20%-át. (Norvégia

energiaszükségletének 99%-át, Új-Zéland 75%-át fedezi a vízi energiából.) A vízi erőmű a többi energiatermelő

erőművekkel összehasonlítva tiszta, nem szennyezi a környezetet, nem termel veszélyes hulladékot, és olcsó. A

vízi erőművek 90%-os hatásfokkal működnek, míg a leghatékonyabb hőerőművek is csak 50%-ossal. A

megújuló, „újra felhasználható” vízi energia vonzó alternatívát jelent a veszélyes gázokat kibocsátó,

gazdaságtalan működésű hőerőművekkel és a veszélyes hulladékot produkáló, biztonsági problémákat is felvető

atomerőművekkel szemben.

Miért van mégis, hogy az utóbbi időkben elsősorban a nagy vízi erőművek, gátak építése többször is erős

tiltakozást váltott ki a lakosság körében? Az ellenzést több forrás táplálta: a természeti környezet, a helyi

lakosság életfeltételei és a kulturális örökség iránti aggodalom. A nagy gátak létesítése gyakran több százezer

ember életfeltételeinek drasztikus megváltozását jelenti. (Egy nemzetközi szervezet számítása szerint eddig

világszerte mintegy 40 millió embernek kellett gátépítés következtében elhagynia lakóhelyét.) A víztározók

építése megváltoztathatja az adott terület ökológiai rendszerét, vízhálózatát, ehhez kapcsolódóan az élővilág

teljes rendszerét. (Magyarország éppen a természeti környezet védelme érdekében lépett vissza a bősi erőmű

megépítésétől.) A harmadik szemponthoz szorosan kötődik a régészeti, történelmi és egyéb kulturális értékek

védelme. 2001-ben nemzetközi felháborodást keltett, hogy Törökországban egy kétezer éves, római kori

mozaikjairól nevezetes város (Zeugma) romjai fölé terveztek egy víztározót.

Kínában jelenleg a világ legnagyobb vízi erőművét építik. A Jangce folyó „Három Szurdok” nevű nevezetes

szakaszán, Jicsang város közelében 1994-ben indult az építkezés, és a tervek szerint 2009-re készül el a gátóriás,

amely a kínai nagy fal után a második olyan emberi építmény lesz a Földön, amelyet a Holdról is látni lehet

majd. A hivatalos adatok szerint is több mint egymillió embert kell a gát üzembe helyezése előtt kitelepíteni.

Mintegy 1100 települést önt majd el a víz 2009-ig, a gát megépítéséig, köztük rengeteg műemléket. A vízzel

elborítandó térségben található Dacsang városa, melynek történelmi épületeit a tervek szerint teljes egészében

elköltöztetik, mégpedig úgy, hogy az ősi épületek cserepeit és tégláit a szétbontás előtt egyenként jelöléssel

látják el, majd egy másik helyen újra felépítik a házakat. 118 épület „elköltöztetését” tervezik, a többi építményt

fényképeken őrzik meg az utókornak. A tervezett gát térségében most folyik a régészeti munka, több mint ezer

régész dolgozik napi 24 órában mintegy 200 ezer négyzetméternyi területen a legfontosabb műemlékek

megmentésén. Mindennek költségeihez hozzátéve a kitelepítésekkel járó költségeket és az „emberi tényezőt”, a

költözködéssel, életformaváltással járó nehézségeket, valamint a nagyarányú természetátalakítás esetleges

következményeit, megérthetjük az óriási méretű vízi erőművek körül folyó viták eredetét.

Kémek és atomtitkok

Csak jóval a hidegháború vége után kezdett a nyilvánosság apránként értesülni az Egyesült Államokban folyó

tudományos kutatás – elsősorban az atombomba kifejlesztése – körüli titkok megszerzése érdekében a második

világháború alatti és utáni években űzött szovjet kémtevékenységről. Az 1990-es évek második felétől jelentek

meg az USA-ban azok a könyvek (J. E. Haynes-H. Klehr: Venona: Decoding Soviet Espionage in America,

1999; J. Albright–M. Kunstel: Bombshell: The Secret Story of America’s Unknown Atomic Spy Conspiracy,

1997; T. Y. Nova: Secrets, Lies and Atomic Spies, 2002), amelyek első ízben foglalkoznak ezzel a mindeddig

szigorúan titkosan kezelt témával. 1995-től Daniel Patrick Moynihan szenátor kezdeményezésére kezdték

nyilvánosságra hozni a „Venona-akták” néven ismertté vált anyagot: ez volt a fedőneve annak az

akciósorozatnak, melynek során a beszervezett amerikai kutatók (!) rejtjeles üzenetekben küldték Moszkvába

információikat, még az atombombáról is, így segítve a Szovjetunió atomhatalommá válását. Az elvileg

feltörhetetlen kódot azonban az amerikaiaknak sikerült megfejteni az 1950-es évek elején, de ezt – és az egész

Venona-ügyet – egészen 1995-ig titokban tartották.

Az atombomba megalkotásának terve, a „Manhattan-program” a világ kiemelkedő tudósait gyűjtötte össze.

Közülük a kódolt jelentések hármat neveztek meg mint „adatszolgáltatót”: Klaus Fuchs, David Greenglass és az

akkor fiatal Ted Hall. Az utóbbi fiatal kutatót nem a szovjetek szervezték be, hanem baloldali idealista

meggyőződéséből maga kereste a szovjet kapcsolatot. Az orosz kémjelentésekben már a háború alatt szovjet

ügynökként szerepelt. Az FBI ugyan nyomozott utána és megpróbálták bíróság elé is állítani, de mivel a

Venona-ügyet titkosan kezelték, a titkos kémjelentéseket nem használhatták fel ellene bizonyítékként. Ted Hall

1999-ben, megbecsült tudósként Angliában hunyt el. Tettét idős korában beismerte, de nem bánta meg, úgy

vélte, az emberiség érdekében cselekedett. Néhány baloldali érzelmű tudóstársával úgy gondolták, a világra

veszélyes lenne, ha az Egyesült Államok egyedül birtokolná az atombombát, és segíteni akartak a

Szovjetuniónak, hogy Amerika egyenrangú ellenfele lehessen. Tettük azonban – bármennyire is idealista

motívumok mozgatták őket – gyakorlatilag hazaárulás volt.


A nyilvánosságra hozott Venona-ügy amellett, hogy új fényt vethet a második világháború utáni szovjet–

amerikai viszony történetére, számtalan további kérdést vet fel mind a kutatóknak, mind az érdeklődőknek.

Miért tartották az amerikai hatóságok titokban az egész ügyet akkor is, amikor már a szovjetek is tudták, hogy

kódjukat megfejtették? Miért kerülték el az igazságszolgáltatást a valódi „adatszolgáltatók”, miközben sokkal

kisebb súlyú vétekért pl. Ethel Rosenberg halállal bűnhődött? Az 1950-es évek Amerikájában, a

kommunistaellenes hisztériában miért nem használták fel a nagyon is komoly – igaz – kémkedési ügyet a

Szovjetunió elleni propagandában?

2. Képek


1. Mint Makó Rómától

KALÁSZATOK

TÓTH István György

Mint Makó Rómától

Érdek és jámborság a hódoltsági katolikusok világában

Nagy izgalommal gyülekeztek Makó és a város tőszomszédságában álló Szentlőrinc falu katolikus lakói 1673.

február elsején a helyi iskolamester, Makói István házához. A makói elöljárók és az egész katolikus közösség

nevében szép latin levelet írtak, amelyet Rómába, a missziókat összefogó szentszéki hatóság, a Hitterjesztés

Szent Kongregációja bíborosainak címeztek. A makói katolikus iskolamester által nem éppen cicerói, de mégis

gördülékeny latinsággal írt levélben a makóiak papot kértek a kardinálisoktól. Írásuk fontosságát az adja, hogy a

török hódoltságból csak kevés olyan levelet ismerünk, amelyben a hódoltsági katolikus közösségek fordultak

közvetlenül Rómához.

Nemzetiségi és vallási viszonyok

Az ugyanahhoz a plébániához tartozó két szomszédos település, Makó és Szentlőrinc katolikus kérvénye a két

település nemzetiségi és vallási viszonyaiba is betekintést enged, és – ami a hódoltsági települések esetén

különösen ritka – pontos demográfiai adatokkal is szolgál.

A 16. századi Makón (élő protestáns és katolikus felekezetekről, korántsem békés együttélésükről keveset

tudnánk, ha 1588-ban meg nem látogatja őket Sziszeki Márk jezsuita atya. A nagyváradi jezsuita rendházból a

misszionáriust ugyan a gyulai katolikusok hívták át a hódoltságba, de ő ekkor Makóra is eljött. Makón katolikus

plébános nem volt, de két protestáns pap, egy református és egy unitárius is élt itt, akik sűrűn vitáztak

egymással. Erre jó alkalmat adott, hogy a makói templomot közösen használták, „egyikük a templom egyik

oldalán, a másik a templom másik oldalán prédikált”, minden rosszat elmondva a másik felekezetről. A horvát

jezsuita misszionárius azonban talált itt katolikusokat is bőséggel, szerinte a lakosságnak mintegy negyede

maradt meg a pápa vallásán. Makón azonban nem volt katolikus pap, ezért még a legöregebbek sem hallgattak

katolikus prédikációt, és így pl. keresztet vetni vagy miatyánkot imádkozni sem tudtak.

Sziszeki Márk azt javasolta, hogy a jezsuita rend létesítsen missziós központot Makón – ebből azonban nem lett

semmi. A továbbiakban a makói katolikusokkal a jezsuiták helyett a szegedi magyar és a temesközi bosnyák

obszerváns ferences misszionáriusok törődtek – nem is eredménytelenül.

A közeli szegedi obszerváns ferences kolostor ide is kijáró barátainak munkája eredményeképpen a helyzet

alaposan megváltozott a 17. század második felére. 1673-ban, amikor a makóiak a bíborosokhoz fordultak,

Makón és Szentlőrincen, a két település közös katolikus plébániáján már 560 katolikus és 220 református

háztartás élt, azaz a katolikusok ekkor már jelentős többségbe jutottak. A makói katolikusok azonban nem

könnyen találtak papot veszélyes plébániájukra.

Makó és Szentlőrinc

1653-ban a belgrádi misszióspüspök, a bosnyák ferences Benlich Máté kereste fel Makót és Szentlőrincet –

leírása az itteni katolikusokra vonatkozó legfontosabb 17. századi forrásunk. „Megérkeztünk Szentlőrincre és

Makóra, ezek két nagy falu, a Maroson túl, a folyó partján, ahol Szent Lőrinc szép temploma található,

amelynek megvan a szükséges felszerelése a szertartásokhoz, itt és a többi helyen a szegedi ferences atyák

szolgáltatják ki a szentségeket, és mindezekben a falvakban vannak licenciátus prédikátorok, azaz világi

emberek, akik prédikálnak, keresztelnek, esketnek. Itt misét mondtunk, prédikáltunk, és megbérmáltunk 145

férfit és 127 nőt, összesen 272 személyt. Ugyancsak itt visszatérítettünk négy Kálvin- hitű személyt, akiket meg

is bérmáltunk. Ezenkívül felszenteltem egy harangot, és sok megátalkodott embert, akik sok éve nem gyóntak,

meggyóntattam. Ezeknek a helyeknek nagy szükségük volna plébánosokra, akik tudják a horvát és a magyar

nyelvet.”

A püspök tehát igen szép templomot talált Szentlőrincen, plébánost azonban nem, itt és a környéken

licenciátusok működtek – ezek a „félpapok” a hódoltsági katolicizmus jellegzetes intézményét jelentették.

Püspöki engedéllyel, ahogy erre a nevük is utal, láttak el világi ember létükre bizonyos papi teendőket.


Benlich prédikált és gyóntatott, mivel pedig a bosnyák misszóspüspök magyarul nem tudott, ez azt jelenti, hogy

a makói és a szentlőrinci katolikus lakosság jó része értette a horvát nyelvet. A két település tehát mind

nemzetiségi, mind pedig vallási szempontból kevert lakosságú volt. Makó és Szentlőrinc katolikus lakói között

mind magyarok, mind pedig délszlávok voltak. A magyar anyanyelvű katolikusok a szegedi alsóvárosi templom

és kolostor (a hódoltsági katolicizmus legfontosabb „végvára”) obszerváns ferences szerzeteseitől vártak lelki

vigaszt. (Ennek a kolostornak a gvárdiánjai töltötték be a 17. században a magyarországi száműzetésben élő

csanádi püspökök vikáriusainak tisztét is.) A makói és szentlőrinci délszláv katolikusok viszont a Maros folyó

túloldalán, a Temesközben Krassóvár központtal működő bosnyák obszerváns ferences misszió hittérítőihez

fordultak.

Mindkét tábor illetéktelen betolakodónak tekintette a másik nyelvén prédikáló ferenceseket. A kétféle ferences

misszionáriusok nemcsak a nyelvükben, de a szokásaikban is igencsak különböztek: a barna ferences csuhában

járó magyar barátokkal szemben a bosnyákok rikító piros, világi ruhába öltözve és felfegyverkezve jártak. Erre a

török megszállta Boszniában pápai kiváltság jogosította fel a ferenceseket, akik világi álruha és fegyverek nélkül

aligha maradtak volna életben a török alatt élő Balkán útjait járva. (A puskával, szablyával, vörös ruhában járó

ferences barátokhoz a magyar katolikus hívek nem voltak hozzászokva, megbotránkoztatónak találták őket.)

A csanádi püspök jobbágyai

A makóiak és szentlőrinciek 1673-ban a római kardinálisoknak írt levele hivatkozott arra, hogy milyen régóta

nincsen már papjuk, és mennyire vágyakoznak erre – ezt bizvást el is hihetjük nekik. Amikor viszont azt írták,

hogy a püspöküket sohasem látták, nekik csak névleg van püspökük – nos, ekkor a makóiak már igencsak

letértek az igazmondás ösvényéről. Az igaz, hogy a csanádi püspökök mint főpásztorok a makóiak és a

szentlőrinciek lelki üdvével a hódoltság idején módfelett keveset törődtek, azon túl, hogy a szegedi gvárdiánokat

vikáriusaikká nevezték ki. Másrészt azonban a makóiak és a szentlőrinciek a kívántnál bizonyára jóval nagyobb

mértékben érezték a püspökük jelenlétét a hódoltság szívében is, amikor a püspököt illető tizedek és a püspök

által igényelt földesúri jövedelmek behajtásáról volt szó. Erdődi Pálffy Tamás csanádi püspök az 1650-es

években végvári katonákkal frissítette fel a marháikat a „püspöki birtokon” legeltető makóiak emlékezetét.

1680-ban a csanádi püspök azzal fenyegette meg Szentlőrinc lakóit, hogy ha az őt illető tizedeket sürgősen be

nem fizetik, akkor a füleki végvár katonáit szabadítja rájuk.

Az sem véletlen, hogy éppen 1673-ban fordultak papért a római Kongregációhoz Makó és Szentlőrinc hívei.

Ugyanebben az évben, 1673-ban Makó bírája és esküdtjei felküldték követeiket Pozsonyba, ahol megegyeztek a

Magyar Kamarával, amely magát Makó földesurának nyilvánította, és megígérte, hogy a továbbiakban évi száz

tallér adó fejében megvédi a makói és szentlőrinci lakosokat a két települést magának igénylő bármely más

földesúrtól. A csanádi püspökök ugyanis a 17. század folyamán végig küzdöttek – a persze török földesúrnak is

adózó! – Makó és Szentlőrinc birtokáért, míg az itteni lakosok éppen ellenkezőleg, azért harcoltak, hogy ők a

király csekély adót fizető szabadosai, ne pedig a csanádi püspök jobbágyai legyenek. Amikor tehát a hódoltsági

mezőváros lakói közvetlenül a római bíborosokhoz fordultak, hogy tőlük kérjenek misszionáriust, akkor lelki

ínségük mellett nagyonis evilági törekvések voltak a fellépésük mozgatórugói: a katolikusok szerettek volna

megszabadulni a rajtuk a szegedi ferencesek segítségével tizedet követelő csanádi püspöktől, aki ezen felül még

a világi földesuruknak is tekintette magát, és ilyen címen is adót kívánt tőlük.

A bíborosok a bécsi nunciustól kértek információt, majd a Kongregáció jegyzőkönyvei szerint többet nem

tárgyalták a makóiak kérését – magyarán szólva az ügy elaludt a római missziós hatóságnál.

Puszta Makó határában

A makóiak kérése azonban más okokból hamarosan amúgy is aktualitását vesztette. Amikor a makóiak és a

szentlőrinciek 1673-ban közvetlenül Rómához fordultak, hogy katolikus papot kérjenek, akkor nem sejthették,

hogy a török uralom már a végéhez közeledik. 1699-ben Magyarország nagy része, így Makó környéke is

felszabadult a török alól. Szentlőrinc falu azonban ezt már nem érte meg. Ez a népes falu túlélte a hódoltság két

évszázadát, a tizenöt éves háború után is újratelepült, az elhúzódó visszafoglaló háború és a tatárok pusztításai

azonban végeztek a településsel: 1686-ban a tatárok feldúlták Szentlőrincet, amely az ezt követő években

teljesen elpusztult, még az egyszer már újraépített temploma sem maradt meg. Szentlőrinc faluból puszta lett

Makó határában. Szentlőrinc falu sok évszázados létezésének ezért az egyik utolsó dokumentuma az a

bíborosoknak írt levél, amelyben István iskolamester a két településen élő katolikus hívek nevében papot kér a

szentlőrinci templomba.

2. Képek


1. Magyarország és szomszédai

RÉTI György

Magyarország és szomszédai

A magyar vonatkozású olasz diplomáciai iratok között kutakodva találtam rá De Facendis prágai olasz követ

jelentésére a Magyarország és a Kisantant három országának a romániai Sinaiában, majd Genfben 1937-ben

folytatott tárgyalásairól. A Kisantant Sinaiában megrendezett tanácskozásán Bárdossy László akkori bukaresti

követ (későbbi miniszterelnök) terjesztette elő a magyar javaslatokat, amelyekről ezután a Népszövetség genfi

ülésén részt vevő Kánya magyar, Antonescu román, Krofta csehszlovák külügyminiszterek és Purics jugoszláv

fődelegátus tárgyaltak egymással.

Természetesen vannak eltérések az akkori és a most folyó tárgyalások között, de számos hasonló vonás is

kimutatható:

– már 1937-ben is a magyar nemzetiségű kisebbségekkel való bánásmód képezte a Magyarország és szomszédai

közötti fő problémát,

– akkor is Románia mutatta a legkisebb hajlandóságot e kérdés rendezésére,

– akkor is felmerült a külföldi munkavállalók korlátozásának kérdése (igaz, hogy román részről),

– a belpolitikai megfontolások akkor is nagymértékben befolyásolták a külpolitikai döntéseket.

1937-ben nem sikerült megoldást találni. (Az 1938. évi bledi megállapodás csak írott malaszt maradt.) Csak

remélni lehet, hogy a Csehszlovákia kettéoszlásával azóta ötre növekedett szomszédos és sorsközösségben élő

ország mostani vezetői bölcsebbek lesznek, és tartós megoldást találnak az országainkat megosztó kérdésekre.

Mert csak így juthatunk el az egységes és demokratikus Európába.

DOKUMENTUM

De Facendis prágai követ jelentése Ciano külügyminiszternek

Prága, 1937. október 6.

Krofta tájékoztatott engem arról, ami Genfben történt a Magyarország és a Kisantant között folytatott ismert

tárgyalások során. Nem került sor megállapodásra, mert Románia nem akart semmit sem megkötni;

Csehszlovákia, Jugoszlávia, sőt, maga Magyarország kedvező álláspontja ellenére sem.

Amint Excellenciád előtt ismert, el kellett volna készíteni Magyarország számára egy ellenjavaslatot a

kisebbségekkel való bánásmódot illetően. A Prága által javasolt formula, az Antonescu által kívánt

változtatásokkal és enyhítésekkel végül is elkészült. Mégis, a Kányának való átadásról szóló döntés

pillanatában, amit Krofta és Purics támogatott, Antonesu szembeszállt ezzel, mondván, hogy jelenleg lehetetlen

engedményeket tenni a kisebbségeknek. Azt is kilátásba helyezte, hogy a megállapodás Magyarországgal

meggyöngítené a Kisantant összetartását, amelyet éppen ezen ország ellen hoztak létre. Krofta, hogy

bebizonyítsa neki a Budapesttel való enyhülés előnyeit, szembeállította ezzel azt, hogy ha a Kisantant, amely

negatív programként, azaz a magyar követelések elutasítására jött létre, most olyan pozitív és építő jelleget

nyerhet, amellyel nehéz szembehelyezkedni. Persze nem lehet számítani arra, hogy a meg nem támadás magyar

részről történő kinyilvánításáról szóló megállapodás – aminek elsősorban morális jelentősége lenne –,

megszüntetné a magyarok revíziós szándékait. Ugyanakkor Krofta, kollégájának védelmében, felhívta a

figyelmemet Antonescu kényes helyzetére, aki sorsának bizonytalansága közepette maga mögött láthatja

Titulescu árnyékát. A kisebbségekkel szembeni engesztelhetetlenségnek ez a bajnoka nagy figyelemmel kíséri a

bukaresti kormány minden intézkedését, hogy árulásról kiabálva támadásba lendülhessen.

Összegezve, Kánya – aki jóindulatot tanúsított, és félretette a Bárdossy által Sinaiában előterjesztett speciális

követeléseket – Kroftával beszélve nem mutatott ellenállást egy csupán általános jellegű biztosíték

elfogadásával szemben a kisebbségi kérdésben. Úgy hagyta el Genfet, hogy semmi sem dőlt el, és

megállapodott abban, hogy diplomáciai úton folytatják majd a tárgyalásokat.

Időközben Genfben olyan incidens történt, amely fokozta Antonescu bosszúságát, és további ürügyként szolgál

szembenállásához. A román hatóságok ugyanis kiadtak egy dekrétumot, amely kötelezi a munkaadókat, hogy a


nem román származású munkavállalók száma ne haladhassa meg a húsz százalékos határt. Ezen intézkedés ellen

a Népszövetséghez fordultak, amelynek titkársága úgy döntött, hogy sürgősségi sorrendben vitatja meg a

kérdést.

Antonescu, akit a titkárság nem informált, a továbbiakban csak nehezen hagyta kiengeszteltetni magát Avenol

úr bocsánatkérésével. Mindez megerősítette a román külügyminiszter Budapest iránt táplált ellenérzéseit,

amelyek elsősorban és láthatóan belpolitikai természetű megfontolásokból származnak.

Forrás: Olasz diplomáciai dokumentumok (DDI), 8. sorozat, VII. kötet, 488–489. old.


1. A hettiták világa

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

PÁLFI Zoltán

A hettiták világa

Kr. e. 1900–800

Az ókori civilizációk egyik jelentős birodalmát alkották a hettiták, de létük, államuk és kultúrájuk nyomaira

csak a 19. században bukkantak. A tudósok több elméletet állítottak fel eredetükre és nyelvükre vonatkozóan,

ezek közül az egyik legjelentősebb Bedâich Hroznÿ nevéhez fűződik, aki 1915-ben cikkében azt állította, hogy

az Anatólia szívében néhány évtizeddel azelőtt fellelt táblák nyelve az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik. Két

évvel később megjelentetett könyvében részletesen ismertette e nyelv szerkezetét, és az általa elvégzett

szórokonításokat. A nép, amelynek nyelvét megfejtette, Kr. e. a II. évezredben Kis-Ázsiában hozott létre

jelentős birodalmat.

A hettiták nyomai

Anatóliában, Ankarától 150 km-re található a mai Boghazköy falu, ennek közelében fekszik az egykori hettita

főváros, Hattusas. A város romjait 1834-ben fedezte fel egy francia utazó. Mivel a rommező meglehetősen

nagyméretű volt, eleinte a görög-római időszak valamelyik városával próbálták azonosítani. Az 1880-as

években azonban A. H. Sayce olyan szobrokat talált, amelyek mind stílusukban, mind a rajtuk lévő

piktografikus, azaz képírásban megegyeztek az Észak-Szíriából már ismert és nagy területen fellelt

alkotásokkal. Ezt az írást Sayce a Biblia és az akkor már megfejtett egyiptomi szövegek alapján hettitának

nevezte el.

Néhány évvel később kerültek elő az első ékírásos agyagtáblák, némelyikük a már ismert akkád, némelyikük

viszont egy ismeretlen nyelven íródott. E nyelvet hol hettitának, hol ékírásos hettitának nevezték el,

megkülönböztetendő a hettitának véltpiktografikus írástól. 1906-ban Büyükkale nyugati lejtőjén mintegy 2500

táblát találtak, köztük II. Ramszesz fáraó és III. Hattusilis hettita király szerződésének szövegét hettita nyelven.

E táblákból kiderült, hogy a várost Hattusasnak hívták. A következő években felszínre kerültek az erődítés

egyes részei, valamint néhány nagyobb épület, amelyek egy része biztosan templom volt. A két világháború

miatt a rendszeres ásatások csak 1952-ben kezdődtek el Kurt Bittel irányításával, és a mai napig tartanak.

Hattik, hettiták, hurrik

Nem ritka jelenség a történelemben, hogy egy népet máshogy neveznek szomszédai, mint ők saját magukat. Ez

történt a hettitákkal, akik „külső” nevüket az előttük itt élt hattinéptől örökölték. (Ők magukat Kanis város

másik nevéből, Nesából nesaiaknak hívták.) A hattik, akik Anatóliát a hettiták előtt lakták, több kisebb

királyságot alapítottak a Kr. e. III. évezred végére (közéjük tartozott Hattus). Az ezredforduló tájékán áramlottak

be az indoeurópai népcsoportok, melyek közül a hettiták voltak a legnépesebbek. Amikor Kr. e. 1900 körül az

asszír kereskedők megélénkülő tevékenységével együtt az írásos emlékek is megjelentek a térségben, néhány

fejedelemségnek már biztosan hettita uralkodója volt, mint ahogy az agyagtáblák névanyagában is felbukkantak

indoeurópai, köztük hettita nevek. I. Hattusilisnek (Kr. e. 17. század második fele), az első hettita királynak,

akinek saját írásos emléke maradt fenn, adminisztratív központja már Hattusas volt.

Hattusilis idejében a királyság hihetetlen gyorsan terjeszkedett dél és kelet felé: hamarosan már az észak-szíriai

területeket fosztogatták. Fia, I. Mursilis érte el a legnagyobb sikert: Kr. e. 1595-ben elfoglalta Babilónt.

Visszavonuló seregét azonban megtámadták a hurrik (egy keletebbre élő, vitatott eredetű nép), őt magát

hazatértekor meggyilkolták, és az ezt követő trónviszályok és a hurrik támadásai miatt a hettiták uralma egy

évszázadra lehanyatlott.

A korábban kis királyságokban élő hurrik a Kr. e. 15. század elején létrehozták egységes államukat, Mitannit,

amely folyamatos terjeszkedésével (Észak-Szíriában) másfél évszázadra a térség meghatározó hatalmi tényezője

lett. Több más államhoz hasonlóan a hettita trónra is hurri származású dinasztia került.

A nagyhatalom


A hettiták újbóli felemelkedése a Kr. e. 15–14. század fordulóján Tudhalijassal kezdődik, aki korábban elveszett

területeket foglalt vissza. Igazi nagyhatalommá azonban I. Suppiluliumas (Kr. e. 1344–1320) tette a királyságot

a 14. század második felében. Ezen időszak nemzetközi viszonyait az Egyiptomban, a reformer Ehnaton fáraó

székvárosában, Ahet-Atonban (Tell el-Amarna) előkerült akkád nyelvű levéltárból ismerjük.

A Mitanni lehanyatlásával kialakuló légüres szíriai térbe a hettiták nyomultak be, és dinamikus déli

terjeszkedésük közvetlenül fenyegette az egyiptomi fennhatóságot. Így lett a kezdetben jó kapcsolatokat ápoló

két állam a hettiták megerősödése miatt ellenség. Kr. e. 1275-ben a híres kádesi csatában ütközött meg II.

Ramszesz és az akkori hettita király, II. Muwatallis serege. Az egyiptomi források természetesen a fáraó

győzelméről számoltak be, de ez a „győzelem” valójában a bekerített Ramszesz kitörését és fogságba esésének

elkerülését jelentette.

Az ellenségeskedésnek egy harmadik hatalom, a felemelkedő középasszír birodalom fenyegetése vetett véget. II.

Ramszesz és az új hettita király, III. Hattusilis belátta, hogy közös érdekük egy szövetség létrehozása, és ezt 16

évvel a kádesi csata után házassággal is megpecsételték (a fáraó elvette a hettita király egyik lányát, Kr. e.

1259).

Hiába kötöttek azonban a hettiták Babilónnal is megállapodást, az asszír hadsereg zsákmányszerző hadjáratai

során a hettita területekre tett betöréseit nem tudták megakadályozni. A következő király, IV. Tudhalijas már

csak nyugatra tudott terjeszkedni: elfoglalta Ciprust.

A „tengeri népek” vándorlása

IV. Tudhalijas két fia volt az utolsó hettita uralkodó. Kr. e. 1200 körül a hettita városok, köztük Hattusas is,

elpusztultak egy nagy népességmozgás során, amelynek végére átrendeződött Elő-Ázsia hatalmi térképe. E

mozgás része volt a „tengeri népek” vándorlása, amely az egész Mediterráneumot érintette: összeomlott a

mükénéi civilizáció, Egyiptom elveszítette a Földközi-tenger keleti partvidékét, és mozgásba lendültek az elő-

ázsiai népek.

A hettiták nevét több Anatóliában és Szíria északi területén fekvő kisállam örökölte („újhettita államok”),

amelyek azelőtt a hettita birodalom meghódított területei vagy vazallus államai voltak, és a hettita birodalom

bukása után önállósultak. Ugyanakkor megtartották a hettita hieroglif írást, és képzőművészetükben,

vallásukban is erősen kötődtek a hettita ábrázolásmódhoz és hitvilághoz. Az újhettita államok hettitákkal rokon

luwi népessége egész Észak-Szíriában elterjedt, és az Izráellel szomszédos területekre is eljutott – így került a

hettita népnév a Bibliába. A független fejedelemségek korszakának az újasszír birodalom terjeszkedése vetett

véget a Kr. e. 8. század második felében: a népesség elvegyült más népekkel, s nyelvük lassan feledésbe merült.

A hettiták kultúrája

A nagyhatalom fővárosa, Hattusas építészetileg is méltóvá vált rangjához. A legnagyobb építkezések IV.

Tudhalijas nevéhez köthetők (Kr. e. 1240–1220). A város falain belüli szintkülönbség természetes módon

különítette el az alsóvárost: az evilági királyság központját a felsővárostól: az isteni szféra területétől, ahol 30

templom helyezkedett el. A két világ közötti átmenetet az alsóvárosban a két főistennek szentelt legnagyobb

templom biztosította, amelyet mesterséges teraszra építettek. Itt rengeteg agyagtáblát találtak, akárcsak az

alsóváros másik legnagyobb építményében, a fellegvárban. A vár is több teraszra épült, a házakat kiugró

tornyos, kazamatás erődítésekkel vették körbe. Voltak lakónegyedek, fogadóépület és adminisztratív részleg is,

levéltárral. A templomnegyed utcáin burkolás és csatornázás nyomait fedezték fel. Az egész várost a

fellegvárhoz hasonló erődítés vette körül, díszes, nagy kapukkal.

A hettiták kultúráját leginkább a fennmaradt szövegekből ismerjük: akkád nyelvű orvosi szövegek,

mezopotámiai típusú két- és többnyelvű szójegyzékek, saját eposzok és vallási szövegek maradtak ránk. A

hettiták mindennapi használatra a mezopotámiai ékírást vették át, de rituális célra egy hieroglif írást

alkalmaztak, melyet ma hettita-hieroglifnak hívunk. (Ennek megfejtése csak akkor sikerült, amikor egy

Karatepe nevű lelőhelyről előkerült egy kétnyelvű – föníciai–hettita-hieroglif – felirat.) Képzőművészetükben is

nagyban támaszkodtak a mezopotámiai hagyományokra, de hettita jelleggel ruházták fel alkotásaikat.

A hettita társadalom élén a király állt, de megőrződött a korábbi tanács szerepe is, különösen az ítélkezésekben.

Vallásukban a viharisten és az ún. arinnai napistennő kultusza dominált. A vallási szertartásoknak nagyon

fontos szerepet tulajdonítottak, előfordult, hogy még hadjáratot is félbeszakítottak emiatt.

*


A hettita írásos emlékek a legkorábbi indoeurópai nyelvű civilizációt mutatják be nekünk. Tanulmányozásuk

azonban nemcsak az indoeurópai nyelvek fejlődésére vethet fényt, hanem hozzásegíthet a Kr. előtti évezredek

történetének, kultúráinak, nagyhatalmi politikájának, gazdasági és kulturális kapcsolatrendszerének jobb

megértéséhez is.

2. Képek


1. Amenhotep thébai sírja

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

KÁKOSY László

Amenhotep thébai sírja

A vezetésem alatt álló thébai magyar ásatási misszió 1997–98-ban tárta fel Dzsehutimesz sírpiramisát. Az El-

Khokokha domb kiemelkedő pontján álló, a sírt mintegy megkoronázó építmény már messziről felhívta a

látogatók figyelmét a nemesek temetőjének egyik legpompásabb sírtemplomára, Dzsehutimesz nyughelyére.

Míg a fáraók ekkor már nem építettek kőgúlákat maguknak – a Királyok Völgye szűk sziklasírjait

biztonságosabbnak tartották –, a magas rangú tisztségviselők, a hivatalnoki apparátus kulcspozícióban lévő

tagjai, sőt később egyes kézművesek is – mondhatjuk nyugodtan, státusszimbólumként – piramisokkal kezdték

ékesíteni sírjukat. Dzsehutimesz, aki többek között Amon templomának fő jószágkormányzója, Amon

magtárainak felügyelője és királyi írnok volt, Théba leggazdagabb emberei közé tartozott a Kr. e. 13. században,

II. Ramszesz (1279–1213) uralkodása idején. Így rangjához méltó, kb. 15 méter magas piramist emeltethetett,

dél felé néző festett fülkével. Az építmény alsó részét találtuk meg, a gúla csúcsa valószínűleg már az ókorban

megsemmisült.

A piramis felfedezése volt az utóbbi öt év egyik fő eredménye, de ezzel párhuzamosan folyt egy másik érdekes

objektum feltárása is, mely egy valamivel korábbi időszak temetkezési szokásaihoz szolgáltatott érdekes

adatokat. Amenhotep sírja közvetlenül szomszédos Dzsehutimeszével, annak keleti oldalán vágták bele a

sziklába. A föld feletti részt ásatásunk kezdete óta (1983) ismertük, de az egyéb munkálatok miatt érdemben

csak 1997-ben foghattunk neki a feltárásnak. A fordított nagy T-betűhöz hasonló alaprajzú sír hosszanti

helyiségében a vakolat nagy része lehullott a falakról, de egy helyen megtaláltuk a sír gazdájának nevét: ...

hotep. A szó első része tehát hiányzott, de ezt a maradványok alapján könnyű volt kiegészíteni Amenhoteppé, és

ezzel egyúttal fontos támpontot kaptunk a sír építési idejére vonatkozólag. A névből ugyanis szándékosan

vakarták ki az első tagot, mely Amon isten nevével azonos, az összetétel miatt hangsúlytalanná vált második

magánhangzóval. A csonkítás az Amarna-reform idején történt, amikor a monoteizmus első prófétája, Ehnaton

fáraó (1355–1337) a régi vallás megtestesítőjének, a gyűlölt Amonnak az emlékét azzal akarta megsemmisíteni,

hogy a templomfalakon éppúgy, mint az obeliszkek csúcsán és a sírok rejtett kamráiban, igyekezett eltüntetni az

„istenek királyának” a nevét. Amenhotep sírja tehát az Amarna-reformot megelőző időből való, stílusa és a talált

tárgyak alapján 1400 körül készülhetett. Amenhotep „az első papi részleg elöljárója” volt, ami a hierarchiában

tisztes, de nem kiemelkedő pozíciót jelentett. A templomokban a szolgálatot négy papi részleg látta el rotációs

alapon, havonkénti váltásban. Amenhotep feleségét Baketnek hívták. Eltérően más thébai tisztségviselők

feleségeitől, akik közül sokan például az „Amon énekesnője” címet viselték, Baketnak nem volt semmiféle

hivatalos rangja, tehát mint a „ház úrnője”, a háztartást vezette.

A temetkezőhely a sziklasír bejáratától nyugatra kiképzett kútszerű aknában volt, melynek falából öt

oldalhelyiség nyílt. Feltárása komoly technikai nehézségeket okozott. Gerendákból készült ácsolatra egy csigát

függesztettünk a törmelékkel teli kosarak felhúzására. Bár a sírt eredetileg csak a házaspár részére tervezték, a

leletek alapján bizonyos, hogy később többen temetkeztek ide, részint még az Újbirodalom korában, részint

Ptolemaiosz vagy a római uralom idején. Amenhotep sírja a XIX. dinasztia idején (Kr. e. 14. század) két

hatalmas szomszédot kapott: nyugati oldalán az óriási méretű Dzsehutimesz-sír épült meg, keletre Nebszumenu

ugyancsak tekintélyes nagyságú nyughelye. Nebszumenu megcsonkította Amenhotep sziklasírjának előterét,

udvarának egy részét is bitorolta, és valószínűleg a síraknát is felhasználta egyes családtagjai temetkezőhelyéül.

Amenhotep sírját – mint az egész thébai nemesi temetőt is – már a fáraókorban többször kirabolták. Az első

nagy rablási hullám IX. Ramszesz (1123–1105) alatt károsította meg a thébai temetőt, amikor – a papiruszokon

fennmaradt bírósági vizsgálati akták szerint – szinte valamennyi tisztségviselő sírja áldozatul esett a

pusztításnak.

A magyar misszió leletei közül kiemelkedik a fából készült, élénk színekkel kifestett usébti szobor (magassága

20 cm), mely Menmaatréherszehepe, az „ajtónálló” nevét viseli. Mivel ún. baszilofor névről van szó, vagyis ez

esetben a név eleje (Menmaatré) I. Széthi király hivatalos neve, biztos, hogy az illető a XIX. dinasztia idején élt,

tehát vagy Amenhotep leszármazottja, vagy Nebszumenu családtagja, illetve rokona volt. Az usébti szobrok a

mágikus beállítottságú egyiptomi túlvilághit jellegzetes termékei, varázsszobrocskák, melyeket azért helyeztek a

halott mellé, hogy helyette – vagy pontosabban: az ő képviseletében – elvégezzék a túlvilágon előírt kötelező

munkákat. Mivel az usébti a halott nevét viseli, és a magasabb művészi színvonalon álló darabok portrészerűek,


voltaképpen azonos az elhunyttal, aki nem akarja magát mentesíteni a munkakötelezettség alól, viszont mégsem

a maga fizikai valójában kell dolgoznia, hanem helyettesítő szobrocskák képében.

Egy miniatűr hajómodellnek (hossza 13,2 cm) az elhunyt túlvilági átkelését kellett segítenie. Egyiptomban

mutatható ki először az az elképzelés, hogy a lelket egy révész szállítja a holtak országába. Már piramisfeliratok,

majd a koporsószövegek is foglalkoznak ezzel a témával, az Újbirodalom idején pedig a Halottak Könyve 99.

fejezete ad részletes leírást a révésszel folytatott párbeszédről. Talán a görög-római mitológia Charónjának

előképét láthatjuk itt az egyiptomi halotti irodalomban. Az Óbirodalom piramisai mellé hatalmas bárkákat

helyeztek el, Tutanhamon sírjában pedig egész flottát találtak kis méretű vitorlásmodellekből.

A sírba temetettek egyike életében festő-írnok lehetett, erre utal az a fából készült paletta (hossza 15,9 cm),

melynek a középső vájatában még egy írónád is megőrződött. A felső részen lévő négy bemélyedés tartalmazta

a festékdarabokat. Háromban még helyén van a fekete, vörös és sárga festék, a negyedikben zöld festéknyomok

láthatók.

2. Képek

história 2002-01 - tankonyvtar.hu...created by xmlmind xsl-fo converter. história 2002-01 minden...

Documents