história 1994-08

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-08

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-08

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Kik voltak az árják? .............................................................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 2

2. ........................................................................................................................................................ 6 1. Pánhellénizmus az ókorban? ................................................................................................. 6 2. Képek .................................................................................................................................... 9

3. ...................................................................................................................................................... 14 1. Európa és az oszmán tüzérség, 15-17. század ..................................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 16

4. ...................................................................................................................................................... 20 1. A föld és hozama ................................................................................................................. 20 2. Képek .................................................................................................................................. 21

5. ...................................................................................................................................................... 24 1. Wellmann Imre (1909�1994) ............................................................................................. 24

6. ...................................................................................................................................................... 27 1. Kolerajárvány Magyarországon .......................................................................................... 27 2. Képek .................................................................................................................................. 30

7. ...................................................................................................................................................... 31 1. GLATZ Ferenc ................................................................................................................... 31 2. Képek .................................................................................................................................. 31

8. ...................................................................................................................................................... 34 1. A román kiugrás mai szemmel ............................................................................................ 34 2. Képek .................................................................................................................................. 37

9. ...................................................................................................................................................... 40 1. A fegyvertársak elválnak ..................................................................................................... 40

10. .................................................................................................................................................... 41 1. A Wehrmacht naplója ......................................................................................................... 41 2. Képek .................................................................................................................................. 43

11. .................................................................................................................................................... 44 1. Felkelés a Tátra alján .......................................................................................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 46

12. .................................................................................................................................................... 50 1. Az Arad környéki harcok .................................................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 51

13. .................................................................................................................................................... 53 1. Magyar látogatók Churchillnél 1939 nyarán ....................................................................... 53 2. Képek .................................................................................................................................. 54

14. .................................................................................................................................................... 56 1. Agrárpolitika, 1957�61 ...................................................................................................... 56 2. Képek .................................................................................................................................. 60

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kik voltak az árják?

AKTUÁLIS ÓKOR

WOJTILLA Gyula

Kik voltak az árják?

Mítosz és valóság

A legújabb kori fajelmélet, így a fasizmus fajelmélete az európai kultúrából az árja mítosz segítségével szerette

volna kiszorítani a sémi, mindenekelőtt a zsidó népet. Az „újabb divat”, a fajelmélet egyik alapelemének, az

árja-kérdésnek megvilágítására kérte fel szerkesztőségünk Wojtilla Gyulát, a kérdés ismert szakértőjét. (A

szerk.)

A modern nyelvtudomány és az őstörténet mint önálló tudományszak megszületésében döntő mozzanat volt a

18. század végén annak felismerése, hogy India ősi, szent nyelve, a szanszkrit rokonságban áll Irán ősi

nyelveivel, azon túl pedig a göröggel, latinnal, a germán és a szláv nyelvekkel. Ezt a nyelvi rokonságot egy

feltételezett alapnyelvből próbálták magyarázni, és azt is feltételezték, hogy ezt az alapnyelvet egy „ősnép”

(Urvolk) egy őshazában (Urheimat) beszélte. A szanszkrit nyelvemlékek ismertté válásával került be először az

árja fogalom a tudományos köztudatba és szóhasználatba, és a 19. század közepe táján nagyjából az indoeurópai

(más néven: indogermán) nyelvi közösségbe tartozó népek gyűjtőneveként tartották számon.

Ezt a csakhamar túlhaladottá vált nézetet a hitleri Németország propagandagépezete saját céljaira próbálta

felhasználni, és kékszemű, szőke hajú, északi „fajú” népekről beszélt, pedig, mint az egykorú angol kritika már

megjegyezte: „Az az etnológus, aki árja fajról, árja vérről, árja szemről és hajról beszél, akkora hibát követ el,

mint az a nyelvész, aki hosszúfejű szótárról és rövidfejű nyelvtanról szól.” Vagyis nem lehet antropológiai,

etnikai, nyelvi és szociológiai tényezőket összekeverni. Az árja fogalom megértéséhez a fenti szempontok

világos megkülönböztetésével juthatunk el.

Szabad előkelők

Mit mondanak a történeti források? Kétségtelennek látszik, hogy Írország, Irán, egyes iráni népek, például az

alánok neve valamiféle kapcsolatban áll az indiai – árja – szóhasználattal. Magában Indiában (Kr. e. II. évezred

vége–I. évezred eleje) a társadalmi elit neve volt az árja megjelölés. Mint nyelvi terminus pedig ma is az

indoeurópai eredetű nyelvek gyűjtőneve (indoárja nyelvek), megkülönböztetésül India más (dravida, ausztro-

ázsiai) nyelvcsaládjaitól.

Beszélhetünk-e az „árja” fogalom Indián kívüli, eurázsiai kapcsolatairól, esetleg a szó valamiféle

alapjelentéséről?

Egyes tudósok egy ar igetőből, jelentése „telket, tulajdont birtokolni”, „földtulajdonos” értelmezést olvasnak ki.

Ez azonban a korai történet azon szakaszaiban, amikor a földművelés csak részben terjedt el, nem állja meg a

helyét. Mások a hettita ára („szabad”), ír aire („vezér” – többes számban airig „szabadok”, „akik királyválasztó

joggal rendelkeznek”), skandináv arjósztér („nemesek, tekintélyesek”) kifejezéseket állítják egymás mellé.

Ebben a magyarázatban vannak reális elemek, de az elmélet nem terjeszthető ki „össz-indoeurópai” szintre.

Hérodotosz, a történetírás atyja, az összes médeket árjáknak nevezte. Xerxész, a nagy perzsa király, híres daiva-

feliratán magát perzsának, Akhaimenész (Kr. e. 700 k. perzsa uralkodó) leszármazottjának és árjának vallotta. A

terminus sok helyen előfordul. Ma a kutatók úgy látják, hogy az óperzsa feliratok „árja” fogalma és az indiai

árja elnevezés közös vonása, hogy a társadalmi elithez tartozásra vonatkozhat.

Idegen jövevény

Egy sor tekintélyes tudós úgy véli, hogy a fogalom Indián kívüli értelmezése nem lehetséges, és kétségbe vonja

az ismertetett elképzeléseket, illetve teljesen elutasítja Paul Thieme mindmáig elevenen ható elméletét is.

Thieme 1936-ban közzétett és manapság vallott felfogásának a lényege a következő. Az árja szó őszerinte az ari

(„idegen”) kifejezésből magyarázható. Az ari hagyományosan „ellenséget” jelent, de elsődleges jelentése

„idegen jövevény” volt. Az idegen, a jövevény lehet ellenség, de barát is.


Így az árja fogalom a vendégbarátsággal függhet össze, és így olyan valakikre vonatkozhat, akik vendégbarátok.

Ha ezt a felfogást tovább gondoljuk, akkor arra is gondolni lehet, hogy az árja olyan valaki, aki az ellenségeket

vendéggé, vazallussá, csatlóssá tette. Ez a szerep jól illik az Indiában hódítóként megjelenő indoeurópai

nyelveket beszélőkre, így a Kr. e. 15–14. században Mitanniban a hurrita népességen belül megfigyelhető

idegen eredetű uralkodórétegre, esetleg a szintén korábbi népességre rátelepülő hettitákra. Ebben az

értelmezésben tehát az árja társadalmi fogalom. De mit mondanak az indiai tudósok?

L. Basham professzor azt vallja, hogy az árja fogalom a Kr. e. II. évezred közepe táján nagyobb számban

megjelenő hódítók neve volt. Az árjákat jellemzi: az apajogú társadalmi rendszer, az égi istenek tisztelete, a

lovak és kocsik használata. Mint hódítók, legyőzték a helyi népességet, majd azokkal összeolvadva egy új

uralkodó osztályt alakítottak ki.

Társadalmi elit?

Vannak olyan tudósok, akik szerint az árják az indus-völgyi civilizáció (Kr. e. IV. évezred–II. évezred eleje)

társadalmán belül kiemelkedő elitet képviselték, és nem tekintették magukat idegennek a szó etnikai értelmében.

Megint mások még tovább mennek, és azt hangoztatják, hogy a Rigvédából, azaz a legfontosabb számba jövő

forrásból nehéz bármiféle társadalmi, vallási vagy rasszbeli különbséget megállapítani a feltételezett hódító

árják és a meghódítottak, a daszjuk között. És az is bizonytalan, hogy az indiai árják tudatában lettek volna

annak, hogy valamiféle rokonságban állnának például a fentebb említett iráni lakosság egy részével.

Daszjuk és árják

Az az állítás, hogy a Rigvéda nem teszi lehetővé markáns különbségek megvonását az árják és daszjuk között,

szerintünk korrekcióra szorul. A daszjukról vagy dászákról forrásunk ugyanis megállapítja, hogy Phallosz-

imádók (sisnavéda). Beszédük ellenséges (mridhra-vács) „emberi népeket” és „fekete népeket” különböztet

meg. Az utóbbiak elleni harcról szól az Agni istenhez intézett egyik himnusz következő sora: „A tőled (azaz

Agnitól) való félelemtől menekülnek a fekete népek, harc nélkül hátrahagyva tulajdonaikat.” Vagy: „Te, ó Agni,

elűzöd a daszjukat hazájukból, az árja számára tágas fényt teremtve.” A daszjuk egyik jelzője anásza, amit

sokan „orrnélküli”-nek fordítanak, egy mongoloid típusra utal. A szó másik értelmezési lehetősége „szájtalan,

beszédtelen, aki képtelen az árják nyelvét beszélni”. Maga a Rigvéda szókincse világosan bizonyítja az

indoeurópai, dravida és ausztro-ázsiai elemek egymásmellettiségét, ami utalás a beszélők különböző eredetére.

Az indoeurópai szókincs és főleg nyelvszerkezeti sajátosságok közeli rokonsága az iráni nyelvekkel és számos

rokon vonása a távoli indoeurópai nyelvekkel semmiképpen nem magyarázható egy tisztán Indiában lejátszódott

folyamattal. A Rigvéda nyelvének meghatározó hányada Indián kívülről származik.

Szerintünk a Rigvéda már az indoeurópai nyelveket beszélők és az általuk Indiában talált és legyőzött más

nyelveket beszélők szimbiózisát tükrözi. A kialakult új elit azonban elsősorban az erősebb fél, a hódítók

társadalmi elvárásait kellett, hogy utánozza. Lehet, hogy egy eredetileg más nyelvcsoporthoz vagy etnikai

közösséghez tartozó egyén a Rigvéda korában árjának számított, de ez tőle egy örökölt korábbi viselkedési

módot követelt.

*

Áttekintve a szakirodalomban található véleményeket és fordításokat, azt mondhatjuk, hogy az árja fogalom az

indoeurópai nyelveket beszélő népek körében igen elterjedt volt. Az egyes népeknél (írek ősei, hettiták, irániak,

indek) egy társadalmi csoport megjelölésére szolgált. Ez a társadalmi csoport a Rigvéda által megelevenített

Indiában vezető szerepet játszott. A fogalom nem kötődik feltétlenül egy etnikumhoz, legfeljebb egy rövid ideig,

mint például az Indiába érkező indoeurópai nyelvet beszélő hódítók esetében. A fogalom semmiképpen nem

jelenthet fajt vagy rasszt. Ugyanakkor azoknak sincs igazuk, akik azt állítják, hogy az egész árja-probléma

mesterkélt, a 18. századi filozófusok egy csoportjának a találmánya abból a célból, hogy az európai kultúra

genezisében olyan fontos biblikus hagyományból a sémi elemeket kiszorítsák.

2. Képek


1. Pánhellénizmus az ókorban?

HEGYI Dolores

Pánhellénizmus az ókorban?

Ethnosz-tudat, polisz-patriotizmus

Igaz, hogy a pánhellénizmus modern fogalom, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ókori görögség körében ne

fogalmazódott volna meg valamiféle összetartozástudat a széthúzó erők ellenére. Ez először egy közös népnév

elfogadásában jutott kifejezésre, mely a különböző nyelvjárásokat beszélő, sajátos társadalmi-politikai

intézményekkel és kultúrával bíró görög ethnoszokat egy egységbe foglalta.

A közös népnév

A homéroszi eposzokban az egész görögséget magába foglaló népnevek mellett, mint Danaosz, Argeiosz,

Akhaiosz, feltűnik a hellén, sőt a pánhellén elnevezés is. Ez ekkor még csak egy thesszáliai város, Hellasz

lakóit, illetve a környéken élőket jelöli. A görögség választása végül is – legkésőbb a Kr. e. 7. század folyamán

– a hellén népnévre esik. Az összetartozás tudatosodása és a közös népnév elfogadása idején fedezik fel az

idegent, a nem görögöt, a „barbarosz”-t.

A helléneket összekötő szálakról így nyilatkoznak az athéniak a perzsa háborúk idején: „… a hellénség (ti.

hellénikon) egynyelvű és azonos vérségű, közösek az istenek szentélyei és a nekik bemutatott áldozatok,

szokásaik is hasonlóak…” (Hérodotosz VIII. 144.)

A fent idézett felismerés ellenére az ókori görögség története során egyetlen olyan intézmény létezett, mely

századokon keresztül valamelyest összefogta az egész görögséget, a delphoi Apollón szentély körül létrejött

vallási szövetség. A szövetség ülésein minden görög ethnosz képviselői helyet foglaltak, azoké is, amelyek a

történelem perifériáira szorultak, s ebből kifolyólag ritkán jelennek meg az ókori forrásokban, mint pl. a közép-

görögországi ethnoszok vagy a kis-ázsiai aiolok. A többi, kisebb vallási, illetve katonai szövetség inkább

megosztotta, vagy éppen egymással szembeállította a különböző görög közösségeket.

Iónok és dórok

A számos görög ethnosz (néptörzs) közül a Kr. e. 6. századra kettő tesz szert jelentőségre. Ezt tanúsítja a lüd

király, Kroiszosz (Kr. e. 560–546) döntése is. Hérodotosz írja, hogy Kroiszosz, aki „azzal foglalkozott, hogy

kikutassa, kik a legerősebbek a görögök közül, hogy azokat barátaivá tegye, úgy találta, hogy a lakedaimóniak

és az athéniak, az egyik a dór fajból, a másik az iónból”.

A dór név használata mindig egyértelmű volt, jelölte a dór nyelvjárást beszélő peloponnészosziakat, az azok

gyarmatain élőket, az égei szigetvilág és Kis-Ázsia dór lakosságát, valamint a közép-görögországi Dórisz lakóit.

Nem így az ión. A Kr. e. 6. század elején még állt Attika és Megarisz határán egy határkő, melyen Attika Iaónia

(= Iónia) néven szerepelt, tehát ekkor még valamennyi ión–attikai dialektust beszélő görög használta az ión

nevet. Néhány évtized múltán, midőn a kis-ázsiai görögséget a perzsa uralom veszélye fenyegette, és az ión

Milétosz az ellenállás helyett a kiegyezés útját választotta, megváltozott a helyzet. „A milétosziak azért

szakadtak el a többiektől, mert ebben az időben az egész hellén faj gyenge volt, a leggyengébb pedig az ión

ethnosz. Athén kivételével nem volt más számba vehető városuk; ezért a többi iónok és az athéniak kerülték e

nevet: nem akarták, hogy iónoknak hívják, s szemlátomást ma is sokan restellik közülük, hogy így hívják. De

maga a tizenkét város büszke volt e névre.”

Amikor Hérodotosz e sorokat írja – valamikor a Kr. e. 5. század közepén –, csak a kis-ázsiai ión városok

lakóinak van ión-öntudatuk, az athéniak, mint látni fogjuk, átmenetileg, nem szívesen használják az ión nevet.

Felmerül a kérdés, vajon miért? Az egyik ok a nem éppen hízelgő kép, ami a kis-ázsiai iónokról az archaikus

kor folyamán kialakult. Ellentétben Hérodotosz fent idézett állításával, a kisázsiai ión városok ekkor élik

fénykorukat, s a roppant gazdagság és pompa szemet szúr a szerényebb körülmények között élő görögöknek.

Ennek számos megnyilatkozását olvashatjuk a görög irodalomban, itt csak egy példát idézünk ezekből, ahol az

archaikus kori ión Kolophón lakóiról van szó:

„Lydia szomszéd-népeitől lesték el a pompát,

még mielőtt a nyakuk zsarnok igájába hajolt,


bíborszínű köpennyel pöffeszkedtek a téren,

együtt nem kevesebb, mint legalábbis ezer

nyegle divat-ficsúrok lám, még a hajukban is

ékszer, s árad a drága kenőcs illata ingük alól.”

Xenophanész: A fényűző Kolophón (Franyó Zoltán fordítása)

A másik ok: a kisázsiai iónoknak a perzsa háborúk idején tanúsított magatartása, melyről így beszél egy athéni

követ a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) időszakában: „Ezek a méddel szövetkezve ellenünk,

anyavárosuk ellen támadtak, s nem volt elég bátorságuk hozzá, hogy elszakadjanak tőle és feláldozzák saját

javaikat, ahogy városunkat odahagyva ezt mi is megtettük, nem, ők inkább a szolgaságot választották, és

bennünket is arra akartak kényszeríteni.” (Thuküdidész VI. 82.)

A kis-ázsiai iónok bűne tehát az athéniak szemében az anyagi javakhoz való túlzott ragaszkodás és az anyagi

javaknak a politikai függetlenség elé való helyezése. A szóhasználat természetesen a politikai fordulatoknak

megfelelően gyorsan változik. A peloponnészoszi háború éveiben a Spárta és Athén között dúló harcról a

korabeli szerzők mint ión–dór ellentétről beszélnek.

A dór öntudat világos megfogalmazása árad a szürakuszai Hermokratész szavaiból: „… itt nem iónok, nem

hellészpontosziak és nem szigetlakók laknak, akik felváltva hol a médnek, hol egyik vagy másik úrnak a szolgái,

hanem dórok, a maguk urai, akik a független Peloponnészoszról érkezve telepedtek le Szicíliában”

(Thuküdidész VI. 77.).

Az athéniak önigazolása ezzel szemben Euphémosz, athéni küldött beszéde a szicíliai Kamarinában: „… az

iónok a dóroknak ősi ellenségei… Nekünk iónoknak, arra kell ügyelnünk, hogyan tudnánk a legbiztosabban

elkerülni, hogy a számbeli fölényben lévő, velünk szomszédos dór peloponnészosziak ne tegyenek alattvalóikká.

Így, mikor a méd háborúk után hajóhadra tettünk szert, függetlenítettük magunkat a lakedaimóni uralomtól és

vezetéstől… S ekkortól fogva mi szereztük meg, s töltjük be most is a méd király hajdani alattvalói közül a

vezető szerepet…” (Thuküdidész VI. 82.).

Az athéniak Kr. e. 404-ben kudarcot vallanak a peloponnészoszi háborúban. Ez véget vet az athéni

nagyhatalomnak, és az összión ideológia talaját veszti. Az ión név a továbbiakban a szigetek és Kis-Ázsia ión

lakosságának megnevezésére szolgál.

Ugyanakkor, midőn az athéni politika dórellenessége már-már sovinizmussá fajul, az athéni írók felfedezik a

szigorú dór életmód és a spártai kultúra pozitívumait. Gondoljunk csak például Xenophón „Spártai állam” című

művére.

Pánhellén ideológia

A perzsa háborúk idején először megfogalmazódó „pánhellén” ideológia most újjáéled, legismertebb propagálói

az athéni szónoklattanár, Iszokratész (Kr. e. 436–338) és a filozófus Platón (Kr. e.427–347) lesznek. Minthogy

eszméiket mindketten írott formában terjesztik, igen kérdéses, hogy ezek mennyire jutnak el a kevéssé művelt

kortársakhoz. Tény az, hogy a pánhellénizmus eszméi nem mozgatnak meg tömegeket, sőt a felső rétegeket se

hatják át igazán. Miközben az írók a pánhellénizmus eszméiről értekeznek, az athéni népgyűlésen azon folyik a

vita, hogy Athén pillanatnyi szövetségesei közül melyiket támogassa, ha azok történetesen egymással

keverednek konfliktusba.

Az athéni polgár ekkor már saját városállamáért sem hajlandó harcolni, nemhogy valamely pánhellén ügyért.

Katonai kötelezettségeit igyekszik áthárítani a fizetett zsoldosokra, akik annak a szolgálatába szegődnek, aki a

legtöbbet fizeti. A pánhellén gondolatot a továbbiakban a makedón Nagy Sándor fogja képviselni, azonban ő

sem lesz képes egy tartós politikai egység megteremtésére. Különös módon egy görögbarát római császár,

Hadrianus (Kr. u. 117–138) lesz az, aki az ókorban utoljára szorgalmazza egy pánhellén szövetség létrehozását,

természetesen római fennhatóság alatt.

A politikai egység gátjai


A pánhellén eszmék időről időre való felbukkanása ellenére az ókorban nem jött létre egységes görög állam. A

politikai egység hiánya alapvetően két tényezővel magyarázható: a görög mentalitással és a földrajzi

adottságokkal.

A görög polgár egy városállam, egy polisz szülötte, s ha elérte nagykorúságát, elnyeri a minden polgárt

megillető jogokat, politész lesz. Igen ám, csakhogy ezek a jogok kizárólag szülővárosában illetik meg, egy

másik városban már jogtalan idegen. Érthető tehát, hogy a görög polgár számára a „haza” mindig azonos saját

szülővárosával. Így értelmezendő a közismert thermopülai felirat is:

„Itt fekszünk Vándor, vidd hírül a spártaiaknak.

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”

Az a haza, ahol „szabad” az ember, azaz aktívan részt vehet a politikai életben, és adómentességet élvez. (Az

ókori görög felfogás szerint szabad ember nem fizet adót, csupán a leggazdagabbaknak vannak bizonyos anyagi

kötelezettségei a köz érdekében.)

Mint az egyén, úgy a polisz is „szabadság”-ra törekszik. Ezért mindenfajta függőség, amely a közösség

szokásainak avagy törvényeinek feladásával vagy rendszeres anyagi kötelezettségekkel jár, egyértelmű az

„eleutheria” a „szabadság” elvesztésével. Az autonómia, az önrendelkezés joga és az ateleia, az adómentesség

tehát elengedhetetlen feltételei a szabadságnak.

Tartós katonai vagy politikai szövetségek előbb-utóbb egy hegemón városállam kiemelkedéséhez vezettek, ezt a

szabadságukra és önállóságukra féltékenyen vigyázó görög városi közösségek nehezen tűrték el. Igaz, volt több

ilyen kísérlet a görög történelemben, de ezek előbb-utóbb kudarcba fulladtak. A peloponnészoszi szövetség volt

az egyetlen kivétel. Spárta nagyfokú veszélyeztetettsége arra kényszerítette a spártai polgárokat, hogy

tiszteletben tartsák szövetségeseik jogait. Spárta vezető szerepe csak akkor jutott kifejezésre, amikor

ténylegesen háború tört ki. Ilyenkor a fővezérlet joga a szövetségi szerződés értelmében Spártát illette.

Egyébként Spárta nem szólt bele a szövetséges városok belügyeibe és nem fizettetett rendszeresen adót, csupán

háború esetén kellett a szövetségeseknek csapatokat kiállítaniuk.

A politikai egység létrejöttét a sajátos görög gondolkodásmód mellett akadályozták a földrajzi adottságok is. A

magas hegyek által elválasztott síkságokon és a folyóvölgyekben önálló, a helyi természeti adottságoknak

megfelelő kultúrák alakultak ki, speciális társadalmi struktúrával, politikai intézményrendszerrel és vallási

szokásokkal. Az egy területen élő nyelvjárási egységeket egyfajta ethnosz-tudat fűzte össze, persze ez sem tudta

elejét venni az ott létesült poliszok egymás közti konfliktusainak.

Ezek után érthető, hogy a görögök külpolitikai döntéseiben mindig a poliszérdek állt az első helyen, a polisz-

patriotizmusé volt a döntő szó. Csak második helyen jöhetett szóba az ethnosz érdeke, s – esetleg – harmadik

helyen valamiféle „közös hellén ügy” szolgálata. Mivel a perzsa háborúk után kialakult viszonyok megmutatták

a kisebb görög közösségeknek, hogy azok a gyakorlatban egy vezető polisz hatalmi ambícióinak

beteljesüléséhez vezetnek, a pánhellén törekvések a későbbi idők során nem találtak túl nagy visszhangra a

görögség körében.

LEXIKON

Aiolok

ókori görög néptörzs. A Kr. e. 2. évezredben vonultak északról Közép-Görögország területére. Egy részük

Boiótiában és Thesszáliában, másik részük Kisázsia északnyugati partvidékein telepedett le. Később városaik

gyarmatokat is alapítottak Nyugat-Kisázsia partvidékén.

Dórok

ókori görög néptörzs. Az ún. dór vándorlás idején (Kr. e. 1100–900) az illírek szorították ki a dórokat az Észak-

Balkán területeiről. Dél felé vonulva az aiolok és a iónok után ők is Görögországban telepedtek meg, Nyugat-

Görögországban, ill. a Peloponnészosz nagy részén. Városállamaik Szicíliától Kisázsiáig alapítanak

gyarmatokat.

Iónok


ókori görög néptörzs. Eredetileg a Peloponnészosz északi részén telepedtek meg, majd innen délre, Attikába

vándoroltak. Nagy szerepet töltenek be a kelet-nyugati kereskedelemben. Városállamaikat megtaláljuk az Égei-

tenger szigetein, valamint Kisázsia partvidékein is. A thesszáliai nép sikervágyát megtestesítő atléta, Hagiasz

szobra Kr. e. 5. század

2. Képek


1. Európa és az oszmán tüzérség, 15-17. század

FIGYELŐ

ÁGOSTON Gábor

Európa és az oszmán tüzérség*

15–17. század

Gyakorta olvasható, hogy az oszmánok, csakúgy, mint az őket megelőző iszlám birodalmak, vallásuk

parancsainak engedelmeskedve elzárkóztak és idegenkedtek a más civilizációkból származó kultúrjavaktól,

illetve ezeket csak késve s tökéletlenül vették át és alkalmazták. A nyugati keresztény civilizáció vívmányaival

szembeni ellenérzés kétségkívül időről időre megfigyelhető a vezető oszmán elit, kivált az ortodox

vallástudósok köreiben, akik – arra hivatkozva, hogy az európai kultúra olyan vívmányai, mint a nyomda, a

csillagvizsgáló vagy a mechanikus óraszerkezetek, Mohamed próféta idejében ismeretlenek voltak, ezért azok

az iszlámmal összeegyeztethetetlen újítások – gyakorta akadályozták, vagy hátráltatták e vívmányok elterjedését

a birodalomban.

Az Oszmán Birodalom azonban nem volt az a zárt világ, amilyennek sokan hiszik. Ezt részint földrajzi

helyzetének, részint sajátos államberendezkedésének köszönhette. Hódításai során akarva-akaratlan

belebonyolódott a nemzetközi politikába, és az európai gazdaságba is szervesen bekapcsolódott. Mind politikai,

mind gazdasági érdekei arra kényszerítették őt, hogy lépést tartson a Nyugattal. Az állandó háborúk miatt

különösen áll ez a haditechnikára.

Ágyúk

Az oszmánok balkáni hódításaik révén még a 14. század második felében megismerkedtek a tűzfegyverekkel, a

raguzaiak, velenceiek és genovaiak pedig az ismételt pápai tiltások ellenére már a 14. században szállítottak

nekik fegyvereket. Arra is vannak adatok, hogy Magyarországról is kerültek hozzájuk tűzfegyverek.

Az ágyú néhány évtizeddel nyugat-európai megjelenése után, alig elmaradva Kelet-Európa és a Balkán államai

mögött, az Oszmán Birodalomban is megjelent. Az európaiakhoz hasonlóan kezdetben a törökök is óriás

ágyúkat gyártottak, amikor pedig ennek divatja elmúlt, kaliber tekintetében az ő ágyúparkjuk is igen

változatossá vált. Lövegeik többségének éppenséggel a kis és közepes európai ágyúk szolgáltak mintául.

Az oszmán ágyúk minőségéről a kortársak igen ellentmondásosan nyilatkoztak. A 16. század neves spanyol

ágyúszakértője, Collado szerint a török ágyúk jó minőségű fémből készültek, csak arányaik voltak rosszak. Egy

1464-ben készült oszmán löveg kémiai vizsgálata szintén azt mutatta, hogy a löveget kitűnő minőségű bronzból

készítették.

Nem voltak ilyen jó véleménnyel a török ágyúk fémminőségéről a velenceiek. Legalábbis erre

következtethetünk abból, hogy a Lepantóná1 1571-ben zsákmányolt török lövegek zömét a velencei arzenálban

nemcsak újraolvasztották, de új ércet is adtak hozzá, mivel az anyagot gyengének találták. Hasonlóan jártak el

az osztrák Habsburgok is. A 17. század végének neves olasz hadmérnöke, Marsigli úgy nyilatkozott, hogy a

Konstantinápolyban öntött lövegek „gyatra fémekből” készültek. Az ok szerinte „a felhasznált réz

természetében rejlik ez nem olyan lágy, mint a főként Magyarországon föllelhető anyag”.

Puskák

A puskákat az oszmánok az 1440–1443. években Hunyadi Jánossal vívott háborúikban kezdték használni, de

csak II. Mehmed (1451–1481) alatt terjedtek el. 1500 táján a janicsárok már mesterien bántak a puskákkal. A

tűzfegyverek elterjedésében bizonyára szerepe lehetett mindazon kudarcoknak, amelyeket az oszmánok 1485–

1491 között az egyiptomi mamelukokkal folytatott harcokban voltak kénytelenek elviselni. Ezt követően II.

Bajezid (1481–1512) jelentősen emelte a janicsárok létszámát, és ellátta őket a korábbinál jóval hatásosabb

fegyverekkel.

Tűzerő tekintetében a keresztény seregek azonban már a 16. század első felében is felülmúlták a törököket. Az

1529. évi bécsi hadjáratban a német gyalogos puskások és tüzérek súlyos veszteséget okoztak az oszmán

katonáknak. Vélhetőleg a magyarországi tapasztalatok győzték meg Szulejmán szultánt arról, hogy növelnie kell

a puskákkal felszerelt janicsárok számát.


Az oszmán kormányzat arra is kísérletet tett, hogy a janicsárokon kívül egyéb egységeit is ellássa

lőfegyverekkel. Rusztem pasa nagyvezír az 1548. évi Perzsia elleni hadjárat idején – európai mintára –

megpróbálkozott azzal is, hogy 200 udvari lovas szpáhit pisztollyal szereljen fel, de kudarcot vallott, mivel terve

megbukott a hagyományokhoz ragaszkodó szpáhik ellenállásán. Hasonlóképpen elutasították a tűzfegyverek

használatát az oszmán sereg derékhadát képező tímáros szpáhik is. Felfogásuk szerint az igazi harcosok nem

folyamodnak tűzfegyverhez, hisz az igazi vitézség csak akkor mutatkozik meg, ha a harcos hagyományos

fegyverekkel küzd. Következésképpen nem is tartották szégyennek azt, amikor 2500 szpáhit 500 keresztény

puskás lovas megfutamított. Amikor Rusztem pasa az eset hallatán füstölgött, a hírt hozó katona visszautasította

a nagyvezír haragját. Azzal érvelt, hogy a keresztények csak oly módon győzedelmeskedtek a török lovasok

fölött, hogy a puskák erejéhez folyamodtak. Az informátor nem kevés büszkeséggel tette hozzá, hogy a „puskák

tüze volt az, ami megfutamított bennünket, s nem az ellenség vitézsége „. A kormányzatnak a reguláris

tartományi csapatok közül csupán a végeken szolgáló, s eredetileg rája származású lovas tüfenkcsiket, valamint

a gyalogos müsztahfizokat és azabokat sikerült lőfegyverrel felszerelnie. Történt mindez akkor, amikor az

európai hadügy forradalmi változásokon ment keresztül, s amikor a kézi lőfegyverekkel felszerelt gyalogosok

egyre meghatározóbb tényezőivé váltak az európai hadseregeknek, és bizton számíthattak a lőfegyverekkel is

rendelkező lovasok támogatására.

Keresztény fölény

így a század második felében a magyarországi fronton a keresztények már érezhető erőfölénybe kerültek a

törökökkel szemben, s ezt a kortársak is észlelték. Az 1577. évi bécsi hadi tanácskozáson is megfogalmazódott e

felismerés:”… ez idő szerint a kézi lőfegyver a legfőbb előnye Felséged hadi népének ezen ellenséggel (azaz a

törökökkel) szemben. „ Giorgio Basta 1606-ban Velencében kiadott, s nagyrészt magyarországi tapasztalatait

tükröző munkájában pedig már azt is megállapíthatta, hogy az európai seregek muskétáinak lőtávolsága jobb,

mint a janicsárpuskáké.

Az oszmán sereget az első keserű tapasztalatok a tizenöt éves háborúban épp Magyarországon érték. Az itt

harcoló magyar és német puskások tűzereje felülmúlta az oszmánokét. A mezőkeresztesi csata egy török

résztvevője így panaszkodott erről emlékiratában: „Mostanában az ellenség felülkerekedett némely (újonnan)

feltalált harci eszköz használatával, puskákat és ágyúkat, azaz számtalan fajta puskát és ágyút találtak fel,

amelyeket fölös számban használnak A mi katonáink azonban az efféle fegyvereket elmulasztják használni, és

még a régen használt fegyverek használatát is elhanyagolják” 1603 májusában a nagyvezír aggodalommal írt a

szultánnak a keresztények nyomasztó fölényéről: „Mivel az átkozottak katonáinak java gyalogos és puskás, az

iszlám katonáinak zöme viszont lovas, kevés közte a gyalogos, s más, puskához szokott mester pedig alig van,

ezért az összecsapások idején és várostromnál komoly nehézségeket kell elviselni.”

Az oszmánok között oly nagy volt a hiány gyalogos puskásokban, hogy még Raguzától is kértek. A nagy

ínségben kapóra jött, hogy a zsoldfizetés elmaradása miatt a Pápa várát őrző vallon zsoldosok 1600 májusában

fellázadtak, és felajánlották szolgálataikat a szultánnak. Mivel a császáriak időközben ostromgyűrűt vontak a vár

köré, a lázadóknak végül csak kisebb része jutott át a törökök kezén lévő Székesfehérvárra. Az oszmán zsoldba

állott vallonok első jelentősebb feladatukat Kanizsa ostrománál kapták. A törökök négyszer annyi zsoldot adtak

nekik, mint amennyit korábban a császártól kaptak. Bármennyire nagy szükség volt is az oszmán seregben a

puskás gyalogosokra, nem tudunk arról, hogy a háború ideje alatt az önként átállt vallon puskásokon kívül a

Porta más európai katonákat is zsoldjába fogadott, vagy erre kifejezetten törekedett volna. Ez alighanem

túlságosan is radikális eltérés lett volna a korábbi gyakorlattól.

A janicsárok hanyatlása

A szultáni kormányzat más megoldást választott a bajok orvoslására. Egyrészt a puskákkal felszerelt janicsárok

számának növelésével, másrészt újabb puskás zsoldos egységek felállításával kívánta ellensúlyozni a keresztény

seregek tűzerőben mutatkozó fölényét. Amíg 1568-ban még csak 12 789 janicsár kapott zsoldot, addig 1609-ben

már 37 627 fő, az 1660–70-es években pedig 50 ezer körül járt a janicsárok száma.

Ez az intézkedés azonban nem bizonyult jó megoldásnak, mert a mennyiségi növekedést erős minőségi romlás

kísérte. A janicsárok törvényei című munka ismeretlen szerzője 1606-ban már arról panaszkodott, hogy a

megvesztegetett toborzótisztek alkalmatlanok ezreivel töltötték fel a testületet. Ezek az újsütetű janicsárok már

csak árnyékai voltak a hajdani elitalakulatnak. Ebben bizonyára szerepe lehetett annak is, hogy a

lőgyakorlatokat egyre inkább elhanyagolták. A janicsár törvénykönyv szerzője így számol be erről: „A

gyakorlóházak közelében van egy puskalövésre kijelölt hely; szerda és csütörtöki napon (ott) tanítják lőni a

janicsárokat… Akik a célt eltalálják, egy-egy ezüstserleget, vagy egy-egy aranyat kapnak Azoknak, akik nem

tudnak (lőni), az avdzsi basi helyben megmutatja, hogyan kell. A janicsároknak puskaport és kanócot is szoktak


adni, hogy gyakoroljanak és tanuljanak egymástól. Jó ideje már mindez feledésbe merült: se puskaport, se

kanócot nem adnak. Ha adnak is, a tisztjeink a kanócot gyertyabéllé alakítják át, és a házaikban elégetik.”

További problémát jelentett, hogy a janicsárok nem jutottak kellő számban puskához, mivel a kincstári puskák

egy részét nem katonák hordták szét. De abban sem volt sok köszönet, ha megkapták a kincstári puskákat, mivel

ezek minősége messze elmaradt a tiltások ellenére egyre nagyobb számban készített magánpuskákétól. A

janicsár törvénykönyv szerzője egyenesen így fogalmazott: „a kincstári puskától férfiasság nem várható”. A

szultáni kormányzat hamar felismerte a tűzfegyverek fölényét a hagyományos fegyverekkel szemben. Ezért

szigorú állami monopóliumot rendelt el ezek gyártására, halálbüntetésre, gályarabságra ítélve mindazokat, akik

puskákat készítenek vagy tartanak maguknál. Intézkedései egyre hatástalanabbak maradtak. 1610 körülre a

puskák piaci ára az 1580-as évek árainak harmadára esett, ami csak a kínálat bővülésével magyarázható. A jó

fegyver tehát terjedt, csak nem elsősorban a katonák körében.

Zsoldos csapatok

Nem bizonyult hosszú távon szerencsés megoldásnak a magyarországi kihívásra adott másik válasz, azaz a

puskákkal felszerelt zsoldos csapatok felállítása sem. A birodalomban végbement gazdasági-társadalmi

változások következtében a 16. század végére parasztok ezrei váltak földönfutóvá, bőséges társadalmi bázist

teremtve új csapatok toborzásához. Közülük igen sokan rendelkeztek puskákkal is. A kormányzatnak kapóra

jöttek a tűzfegyverek használatához értő, egy-egy hadjáratra felfogadható, majd a hadjárati idő elmúltával ismét

szélnek ereszthető, kóbor elemek. Felfogadásukkal ugyanis viszonylag gyorsan sikerült enyhíteni a keresztények

e területen mutatkozó erőfölényét. Ráadásul a kormányzat pénzt is takarított meg, hisz ezeket a katonákat csak a

hadjárati idő alatt kellett fizetni, s így a téli zsold, valamint az ellátás költségei a kincstárban maradtak.

A kormányzat azonban nem számolt azzal, hogy a hadjárati idő után szélnek eresztett katonák milyen társadalmi

problémák forrásaivá válhatnak. A hadakozásba beletanult, a termelőmunkából kiszakadt katonák a hadjáratok

befejeztével ugyanis nem széledtek szét, hanem bandákba verődve fosztogatták a vidéket. A központi

kormányzat ellen fellázadt tartományi kormányzók is nagy számban fogadták fel őket. Anatólia 1596 óta

valóságos tűzfészekké vált.

Látható tehát, hogy az európai hadügy kihívására adott válaszok ugyan időlegesen hoztak részsikereket a

magyarországi fronton, de a bevezetett újítások hosszabb távon nagyban hozzájárultak a birodalomban a

központ hatalmának gyengüléséhez és a decentralizáció megerősödéséhez, s ezzel nemcsak a birodalom

gazdasági-társadalmi válságát mélyítették, hanem magát a hadsereget is nagyban gyöngítették.

* Részlet Ágoston Gábor nem rég elfogadott kandidátusi disszertációjából. (A szerk.)

2. Képek


1. A föld és hozama

WELLMANN Imre

A föld és hozama

A jövő évi könyvhéten jelenik meg az MTA Történettudományi Intézet kiadásában Wellmann Imre:

Mezőgazdaság és parasztság Magyarországon a kora újkorban c. kötete, amely a most elhunyt neves történész-

akadémikus tanulmányait fogja tartalmazni. Az alábbiakban Wellmann Imre fiatalkori, 1933-ban megjelent, a

Grassalkovich-uradalom történetét tárgyaló könyvéből közlünk egy rövid részletet. (A szerk.)

A gödöllői Grassalkovich-uradalom az 1770-es években tért át a háromnyomású gazdálkodásra. Ilyenformán az

ugar megszüntetésére még az 1800-as években sem került sor; csak lassankint kezdték belátni az emberek, hogy

„terram non cessatione, sed cultura opus habere”, hogy „minime agris quietem indulgendam esse, verum fruges

variari oportere”, „a termés nem a pihentetésből, hanem a szorgalmatosságból származik” és ugar helyett

„inkább ganajozni kell …: mivelhogy a föld-művelésnek lelke a barom, és ennek trágyája.” Éppen ezért több rét

kell, mint szántóföld. […]

A trágyázás elhanyagolása

A hagyományos földművelés mellett az állatállomány nagysága teljesen független volt a megművelt föld

kiterjedésétől. A háromnyomású gazdálkodás elhanyagolta a trágyázást, aminek bizonyára oka volt az is, hogy a

gabona nem termett jól a frissen trágyázott földben, egyébként azért tartotta az ugart, hogy pihenhessen a föld,

és részben azért hajtotta rá (meg a rétre is) legelni az állatokat, hogy az elhullajtott trágyával gazdagodjék; a

szőlő csak azért kapott külön trágyát, mert oda a legelő jószág nem jutott be. Persze mai szemmel nézve a

szántóföld ilyen trágyázása használt is, meg nem is: a hónapokig egy csomóban, alászántatlanul heverő trágya

inkább csak foltossá tette a mezőt, de táplálóértékét elvesztette, mire a földbe került. Az ország fejlettebb,

nyugati és északi részein másképp bántak a trágyával: Pozsony megye 1773-ban példás bírságot szab ki azokra,

akik hanyagul és dologkerülő módon eladják a trágyát, ahelyett, hogy földjüket a terméketlenségtől óvnák vele.

Regéczen pedig elsőrangú utasítás rendeli el, hogy télen szánokon hordjanak érett trágyát a tavaszi gabona alá

szántott táblákra, ami megmarad, vigyék ki nyáron az ugarra (az őszi gabona alá) annak feltörése előtt és azt

mélyen, „non obiter superne quid pro quo” szántsák alá, a sovány földeket meg ősszel esztenázással tegyék

termékenyebbé („steriles agros sub authumnum per oves in tuguriis fimabit”). Minderről Gödöllőn semmit sem

tudunk meg. I. Grassalkovich Antal még el-elrendeli, hogy a táblák soványabb részeit trágyázzák meg, szőleibe

a jobbágyok trágyáját hordatja; 1785-ben már csupán egy terv sürget szorgalmasabb trágyázást, de – úgy látszik

– eredmény nélkül; csak Eszterházy rendeli el aztán, hogy gondoskodni kell a szükséges trágyáról, idejében ki

kell azt hordani a táblákra, és szétszórás után azonnal alászántani. De közben, az absentismus idején, tűrhetetlen

gazdálkodás folyt a trágyával: ami a tehenészetben és az ököristállókban felgyülemlett, azt valószínűleg kivitték

a szőlőkbe, de legértékesebb részét teljesen elfecsérelték: a régi jó juhaklokat „emberemlékezet óta” nem

tisztogatták ki, s ha megteltek trágyával, új félszert építettek nekik másutt (irracionális módon, messze a

szérűtől), hogy ne kelljen azt kihordani; a jószág teleltetése után a kazlak körül visszamaradt trágyát nem

hányták szét, hanem hosszú rakásokban a táblán hagyták, úgyhogy ezek évek múltán is meggátolták a

megművelést.

Ugyanaz a szellem nyilvánult meg ebben, mint amely a földje gazdagságára büszke alföldi paraszttal

eltüzeltette, vagy kerítésnek rakatta fel trágyáját, csak hogy megszabaduljon tőle. A megbecsülésnek ez a hiánya

részben a török időket követő rablógazdálkodásnak a maradványa: a trágyázás elhanyagolása és a felületes

megművelés nem szűnt meg akkor sem, amikor a talajon már a kimerülés jelei mutatkoztak. A jobbágy az irtás

emlékeképp több helyen 6-8 ökörrel (ezt csak az urbárium csökkentette 4-re, fuvarozásokban 2-re), de

felületesen végezte munkáját a két-három vetőre osztott táblákon. Ezek neve bizonyára onnan eredt, hogy

széles, kiegyensúlyozott felületükkel messziről elütöttek a földközösségi parcellák tarkabarka egyvelegétől.

Még I. Grassalkovich Antal rendelte el, hogy pl. „a tavasz alá való földet egy táblába vegye”, ami talán a

földközösségből való kibontakozás lépése, vagy talán csak az első foglalás okozta szétszórtságon akar segíteni.

De a falvakkal közös művelési kényszer továbbra is megmaradt: a közösen legeltetett ugart nem sokkal aratás

előtt törték fel, s amint elhallgatott a kasza pengése, megnyílt a tarló az uraság és a falu jószága előtt. II.

Grassalkovich Antal elkülönítő törekvései is megmaradtak afféle nagyúri elzárkózásnak, minden jelentősebb

gazdasági következmény nélkül: kukoricát, vagy egyéb, a gabonával későbben lekerülő növényt azután sem

termelt az uradalom, a gazdálkodás a háromnyomású rendszer lényegének megfelelően továbbra is a puszta

gabonatermelés szintjén mozgott.


Gyomos szántók

Egyébként a megmunkálás is a háromnyomású rendszer szokott módján folyt. A tavasziak tarlója ugarnak

(arvum) maradt, amely mai fogalmaink szerint éppoly joggal viselhette volna a parlag nevet is, mert csak

tavasszal, április–május–júniusban szántották alá (subaratio) a rajta addig vígan virító gyomtengert. Nyár

folyamán még egy szántást kapott az ugar, majd a szeptemberi vetőszántásba elvetették a búzát, meg a rozsot.

Ezek learatása után újra műveletlenül hevert a föld tavaszig, amikor egyszer felszántották a félugart, és az árpát

a búza, a zabot a rozs helyére vetették. (Persze mindez nem történt szabályosan; sem az egyes nyomások

nagysága nem volt egyforma, sem ezen belül a gabonafélék aránya, mindegyiknek a vetésterülete teljesen

rendszertelenül ingadozott). Összesen tehát tavasztól télig négy szántásból áll az egész földművelés: hármat kap

az ugar, egyet a tavaszi calcatura, azt is csak 3-4 ujjnyi mélységben, a paraszt tökéletlen ekéjével. Így aztán nem

csoda, ha a gyomok erdővé burjánzanak, hiszen a sarló, meg a legelő állat megkíméli őket, a tisztátalan

vetőmaggal pedig újra a földbe kerülnek. Konkoly, vadóc, sárga somkóró, azután kutyatej és gyalogbodza lepi

be a mezőket, mert szabadon érvényesül a gabonafélék gyomnevelő hatása, nincsen kapálás, amely

megtisztítaná és a kiszáradástól óvná a földet. A primitív tövisboronát csak magtakarásra használják, a fogasolás

jelentőségéről, mint általában a vízgazdálkodásról fogalma sincs a háromnyomású gazdálkodás emberének.

Belenyugszik abba, hogy a bevetetlen földet a szél és nap „emészti”, azt tartja, hogy a talaj a legelőből szívja

magába a nedvességet; még komoly szakemberek is abban látják a hengerezés egyik fő hasznát, hogy rengeteg

egeret és hasonló „állatocskát” öl meg. Gödöllőn csak tervezik hengerek beszerzését (1785), de ha meg is

valósulna ez, akkor is aligha növelné már a vízpazarlást, hiszen a felszín megporhanyítása híján a gyomoktól

kizsarolt, legelő állatoktól keményre taposott földből amúgy is eltűnik minden nedvesség, úgyhogy egy-egy

aszály végzetes következményekkel jár.

2. Képek


1. Wellmann Imre (1909�1994)

GLATZ Ferenc

Wellmann Imre

1909–1994

Meghalt Wellmann Imre. Élt 85 évet – áll a koporsón, itt előttünk, a ravatalozóban. Hosszantartó, súlyos

betegség után halt meg – tudatja a halotti értesítő. Mi, kik ismertük, közel álltunk Hozzá, tudtunk a

gyógyíthatatlan betegségről, ami nemcsak testét, de szellemét is megpróbálta megtörni. Megbénította,

összetörte, hirtelen öregemberré tette a még nyolcvanadik éve után is fiatalosan örökké dolgozó, jegyzetei,

kéziratai fölött naphosszat ülő, fürge mozgású Wellmann Imrét.

Láttuk gyötrelmes kínlódását az utóbbi esztendőkben, láttuk leányának, családjának hősies küzdelmét, s el-

elszoruló torokkal vettük fel a telefont, amikor újabb kéziratot ígért, s nem mertük emlékeztetni az elfeledett

megbeszélésekre. A motor még dolgozott, a tiszta órákban brilliánsan csillogott az európai újkori agrártörténet

legjobb értőjének agya és szakértelme, de a betegség már irányvesztetté tette a kormányt. Nem adta fel; a

körötte levők segítették, a korábbi kolléga, kedves fiatalabb barát, Gunst Péter még esti sétákra vitte, de tudtuk,

hogy nincs visszaút az alkotó élethez. S mégsem akartuk tudomásul venni, hogy Wellmann Imre végérvényesen

eltávozhat közülünk.

Azután kaptuk a telefonhírt: meghalt. Mondták egymásnak a hírt a kollégák, és mindenki csodálkozott.

Őszintén. Pedig mindenki tudta: a vég elkerülhetetlen. S megkezdődött a kávé-, teaközi beszélgetéseken, baráti

eszmecseréken Wellmann Imre belső búcsúztatása. Belső köreinkben mormogva, el-elgondolkozva kimondott,

csak egymásnak szánt búcsúztató mondatok voltak ezek. Az elválás, a lassú elszakadás nemcsak Wellmann

Imrétől, a kollégától, a baráttól, a félelmetes tudású történésztől, hanem a lassú elszakadás attól a történetírói

iskolától, értelmiségi magatartástól, amelynek Wellmann Imre Magyarországon – s Európában is – utolsó

képviselője volt.

*

Engedjék meg, hogy most itt, a koporsónál, mielőtt utolsó útjára kísérjük Wellmann Imrét, ne egyszerűen az

akadémikustól búcsúzzon az Akadémia Történelmi és Filozófiai Osztályának elnöke, ne a Történettudományi

Intézet másfél évtizede külső munkatársától az Intézet igazgatója, ne ötletdús szerzőjétől a szerkesztő. És még

csak ne is az idősebbtől búcsúzzon a fiatalabb barát. Mi, akik órákat csevegtünk a német, a francia történetírás

forrástani megoldásairól, a modern állam szerepéről az agrártermelésben, a faluközösségek bomlásáról, a

szokásrendek szerepéről a köznapi élet szerves fejlődésében, azok megtartó és visszatartó szerepéről, és az évek

során újra és újra lelkendeztünk a legújabb Mozart-felvételekről, s engedtük el mindketten fantáziánkat arról,

vajon milyen közös gondolkodás-lélektani mozzanat van az írói, történetírói és a zenei alkotási folyamat között,

az írott mű szerkesztése, belső gondolati egysége és a zenei mű összhangzattanilag minősíthető harmóniavilága

között, s miért tartjuk mindketten – korosztálykülönbségtől függetlenül – máig a legzseniálisabb alkotónak

Wolfgang Amadeus Mozartot. Aki mindkettőnk számára egyesítette a gondolati nyugtalanságot, az állandó újat-

keresést és ugyanakkor a harmonikus műteremtést, az írói műgondot. Mindehelyett engedjék meg, hogy inkább

felelevenítsek néhány percet azokból az egymásnak monologizáló beszélgetésekből, meditációkból, amelyek

során lassan, a hétköznapok szintjén elbúcsúztunk magunk között Tőle. Felemlegetve – nem értékelően, csak a

szakadozott emlékek szintjén – munkásságát, szerepét vitáinkon, konferenciáinkon.

Emlegetjük, hogy az 1918. utáni akadémiai világban mily feltűnően korán lett az Akadémia tagja, 36 éves

korában. Már az egyetemen maga mellé veszi a kor nagy tudományszervezője, Domanovszky Sándor. A

szakmai közönség még alig ismeri, amikor professzora felkéri a készülő Magyar Művelődéstörténet „Barokk és

felvilágosodás” című kötetének szerkesztésére és a bevezető átfogó tanulmány megírására.

1933-ban egyetemi disszertációként – lényegében még egyetemistaként – készíti el a gödöllői Grassalkovich-

uradalom gazdálkodásáról szóló munkáját, amely a Domanovszky szerkesztette „Tanulmányok a magyar

mezőgazdaság történetéhez” című sorozatban jelenik meg. 1937-ben figyel fel rá a szakma egésze, amikor a

Domanovszky Emlékkönyvben a magyar mezőgazdaság-történetírás előtt álló feladatokról és az eddigi irodalom

kritikájáról értekezik, imponáló elméleti felkészültséggel, nagy irodalmi tájékozottsággal, és szigorú logikával.

Domanovszky emberei: Mályusz Elemér, Hajnal István a fiatal Wellmannt szárnyuk alá veszik. Ők már tudják a

28 esztendős fiatalemberről, hogy a történelem szak végzése előtt Wellmann, a nagynevű állatorvos-professzor

fia, tanulmányait a közgazdasági karon mezőgazdászatból kezdte, s hogy éppen Domanovszky, illetve Hajnal


István befolyására egy évet töltött Lipcsében, ahol az akkori Európa modern gazdaság-, társadalom- és

kultúrtörténet-írásának központja alakult ki. Amely egyetem Kultúrtörténeti Intézete – szakítva az európai

állam- és szellemtörténet-írás hagyományával – már a századelőn a társadalom mindennapjait, az emberek

önfenntartásának rekonstrukcióját, a kisközösségi keretek szerepét, a gazdálkodás, a családi élet központba

állítását hirdette meg történetírói programként. A történész Karl Lamprecht, a szociológus A. Vierkandt, a

pszichológus Wundt, az emberföldrajzos Ratzel, a néprajzos Frobenius neve fémjelezte a századfordulón

Lipcsét. És nem véletlen, hogy Hajnal István – a fiatal Wellmann Imre legközelebbi barátja volt, s az is maradt

haláláig, 1956-ig – szintén itt, Lipcsében végzett egy szemesztert. És a szakmai bennfenntes körök már

érzékelték a Wellmann képviselte új gazdaságtörténeti irányt: ne az intézmények, hanem az emberi kapcsolatok

valós napi szerkezete, maga a gazdálkodás, a termelés álljon a történeti rekonstrukció középpontjában. Ehhez

viszont szükséges azon gazdálkodási ismeret elsajátítása, amellyel az évszázadokkal korábbi – jelen esetben 18.

századi – gazdatisztek, sőt jobbágyparasztok rendelkeztek, kell ismerni a gabonatermelés, állattartás, sőt

uradalmi igazgatás üzemi eljárásait, fel kell tárni a falusi életkereteket, a kisközösségek szokásrendszerét. A

gazdálkodás eredményessége, az üzem teljesítőképessége legyen a történész mércéje, amikor megítéli a korábbi

évszázadok földesúri, paraszti gazdálkodását, netán a kormányzat gazdaságpolitikáját. Szakítsunk tehát az

ideologikus prekoncepciókkal. (Hadd tegyem hozzá a magam, 70-es évekből származó feljegyzéseit: számunkra

az idősebb kolléga, Wellmann Imre történetírása, ahogy a mögötte álló hajnali magatartás is, ezért volt többek

között vonzó. A szakszerűség a döntő – mondottuk mi – nemcsak a források kezelésében, de a századokkal

korábbi politizálás, gazdálkodás megítélésében is. Ha a földesúri gazdálkodás – jólszervezettsége,

üzemszervezési előnyei stb. miatt – volt az életképesebb, akkor ne álljon a történész utólagos ideológiai – netán

osztály – meghatározottság miatt a nagybirtok-ellenesség pártjára. Mint ahogy ugyanez legyen az értékelés

mércéje a bomló földközösségi vagy a jobbágygazdálkodás megítélésében is.)

1938-ban, 29 évesen társszerkesztőként a Századok szerkesztője lesz. A „társak”: Domanovszky Sándor és

Hajnal István. Gyakorlatilag ők ketten, Hajnal és Wellmann „viszik” a központi folyóiratot 1943-ig.

Alázat a tudomány intézményeiben végzett munka iránt, mert az intézmények, folyóiratok, szemináriumok,

könyvsorozatok biztosítják a folytonosságot. A kis népek, nyelvük elszigeteltsége miatt, még inkább

rákényszerülnek intézményeik ápolására, mert a nemzeti, szakmai nyelvi kultúrát, s ezzel a hazai középosztály

gondolkodását ezen intézmények tarthatják a világszínvonal közelében. Ezért is a központi intézményekben –

folyóiratoknál, Akadémián, tanszékeken – dolgozóknak kötelességük a maguk szakmájának legfrissebb

nemzetközi eredményeit behozni a nemzeti kultúrába. Így foglalhatnánk össze az 1930–40-es évek Századok

szerkesztőinek vezérelveit, melyet programszerűen ők soha nem fogalmaztak meg, de amely alapelvek

körvonalai levelezésükből elénk tárulnak. S mely levélváltásokról – Domanovszky, Mályusz, Hajnal leveleiről,

szerkesztői munkájáról van szó – oly sokat társalogtunk Veled, kedves Imre Bátyám. Vajon nem ma is aktuális

történészi-értelmiségi program számunkra ez? Számunkra, akik tollal kezünkben, az íróasztal mellett, tanári

katedrán, vagy éppen szakmai és nemzeti–kultúrpolitikai intézményeink – intézetek, folyóiratok –

üzemeltetésével töltjük életünk nagy részét?

És emlegetjük az elmúlt hetekben, a halálhír óta, a szakmai kutatómunka alázatos szolgáját, rabszolgáját,

Wellmann Imrét. Lenyűgöző volt az a szakmaszeretet, amely áradt mindennapjainak elrendezéséből és néha már

barátai számára is elfogadhatatlan akríbiához vezetett, s amely akríbia szempontjából ítélte meg mások

munkáját. Csodáltuk, mint ahogy fiatal korában a nála idősebbek is csodálták, hogy milyen következetesen volt

képes a több száz évvel ezelőtti társadalom és gazdálkodás részleteit feltárni. A kora újkori faluhatár

rekonstrukciója, a földesúri gazdálkodás, a földesúr és a faluszervezet napi viszonya, az egyes terményekre

kialakított tájankénti más és más elnevezések, az elkerítés, a határbejárás szokásrendjének megjelenítése –

minden olvasóját lenyűgözték. Aki elolvasta munkáit, szinte mert volna arra vállalkozni, hogy belépjen egy 18.

századi falu paraszti társadalmába, mert úgy érezte, Wellmann leírása alapján kiismerné magát közöttük. De azt

már nehezebben értettük, miért követeli a 3. korrektúrát is, mivel még a 2. fordulóban is talált nyomdahibát,

miért izgatja fel magát, ha az idegen nyelvre fordított szövegben netán nyelvi hibát talál, s miért ragaszkodik

ahhoz, hogy a már többször olvasott Bél Mátyás-szövegeket fennhangon valakivel negyedszer is összeolvassa,

önemésztő alapossággal magyarázva – különben minden kioktatás nélkül – milyen termény vagy állat neve

hogyan fordul elő a korabeli latin, német nyelvhasználatban, írásbeliségben.

Emlegetjük Wellmann Imrét, az embert, akit ez a szakmai alázat segített át élete nagy megrázkódtatásain.

Megrázkódtatásain, amikről sohasem panaszkodott. Mert nem volt a korunkban olyannyira szokásos

„panaszkodó” fajta. Ha kiment egy-egy hosszú beszélgetés után a szobából – remegő hangján, korán reszkető

kezével kísért szenvedélyes fejtegetések után, történetírásról, rossz jegyzetelésű cikkekről, új felfedezéseiről

való társalgás után – mi, fiatalabbak többször néztünk egymásra: ennyi hivatali, politikai megpróbáltatás,

szakmai karriertörés után hogyan tud ilyen életerővel belebújni a szakma részleteibe, hogyan tudja ilyen erősen

átélni a kutatás örömeit, a tévedés feletti bosszankodásokat?


S e kérdésekre talán most, a halála utáni beszélgetésekben találtuk meg a választ.

Felidéztük az 1949. évet, a hatalomváltást az Akadémián, amikor Wellmannt is megfosztják akadémikusságától,

sőt megkapja a „földbirtokos-gyerek” jelzőt is, mivel édesapja – tegyük hozzá: saját jövedelméből – kis birtokot

vásárolt korábban. 39 éves. A leggyümölcsözőbb kutatói-írói évtizedek előtt áll. Az egyetemen sem taníthat, ő,

aki a Domanovszky-tanszék várományosa. Mellékvizekre kényszerítik 40 esztendőre. Az Országos Levéltár

osztályvezetője lesz, belemerül a feudális osztály szervezési ügyeibe, majd a Fővárosi Levéltár igazgatásával

bízzák meg. 1956-ban a levéltári Forradalmi Bizottság elnöke, így 1957-ben távoznia kell. A Pest Megyei

Levéltárban levéltárosként alkalmazták. (Itt dolgozik majd a másik félreállított kolléga, Kosáry Domokos is.) Az

1961–62. évi politikai enyhülés után a Mezőgazdasági Múzeumban osztályvezető, majd főigazgató-helyettes. A

múzeum az egyik védettséget élvező műhelye a ’60–70-es évek szellemi életének, ahol Wellmannt nemcsak

mint félreállított akadémikust, hanem mint töretlen kedvű kutatót is becsülik. Aki – mint hallottuk róla annak

idején, a 60-as években, süvölvény fiatal történészként – a kora újkori intézmények, a forrástermelő szervezetek

fölényes ismeretével mindenkit elkápráztat. Azután – emlékeztünk vissza a minap – az 1970-es évek közepén

többször megjelent a Történettudományiban, a frissen megalakult Történetírás Történeti Osztály külső

munkatársa lett. (Szégyenkezve utaltuk ki neki, a nagy Wellmann Imrének, a néhányszáz forintos juttatást, csak

később értettük meg, hogy felesleges volt restelkedésünk, mert a pénz egyszerűen nem érdekelte.) Amikor

rehabilitálták, visszakapta méltó helyét a tudományos közéletben, már 80 esztendős volt.

A „munka megszállottja” – mondogattuk annak idején magunkban. A „források köznapi hőseinek:

parasztjainak, földesurainak, számtartóinak, hivatalnokainak világában él” – jegyeztük meg újra meg újra. S

most hozzátettük: ez a szakmaszeretet mentette meg, segítette, hogy túljusson azokon a csapásokon, amit az

akadémiai visszaminősítés, majd családi tragédiák, azután végzetesnek látszó közlekedési balesete mért rá. Ez a

szakmaszeretet, az értelmiségi szakszerű tevékenység elhivatott szeretete erősebb volt benne, mint bármiféle

hivatali karriervágy, ami pedig századunk középosztálybéli-értelmiségét oly gyakran értelmiségi volta

lebecsülésére vezette… Wellmann Imre beszédes, kedves társalgó kolléga volt – de hallgatag, mint ember. Csak

most, halála után látjuk –, mikor számba vesszük, ki mennyire s mily kevéssé ismerte: rendkívül zárkózott volt.

Életcéljáról, követett ars historica-járól sem beszélt. De most már látjuk: életében a munka, a használni akarás

nem eszköz volt a karrier, a presztízs építéséhez, hanem életcél, hivatás. A kutatás, az írás, a tudomány

szolgálata olyan erős belső program volt, ami mellett a rang, a pozíció feletti kicsinyes örömök vagy bánatok

eltörpültek. S van-e szakértelmiségi magatartás, mely ennél nemesebb a rang- és pozícióhajhász ezredvégen?

*

A szerves kölcsönösség – hogy Wellmann Imre kifejezését kölcsönözzem – megszakadt személye és

környezete, barátai között. Az életmű, a magatartásforma azonban szervesen é1 a fiatalabb generációk

gondolkodásában.

* Búcsúbeszéd Wellmann Imre temetésén, 1994. augusztus 26-án. (A szerk.)


1. Kolerajárvány Magyarországon

FAZEKAS Csaba

Kolerajárvány Magyarországon

1848–49

Az ázsiai kolera (cholera morbus, epemirigy, epekórság, hányszékelés stb.) az európai ember számára még a

múlt század elején lényegében ismeretlen volt. A betegség vírusa 1817 körül teljesen váratlanul tört ki kelet-

indiai, illetve bengáliai „szülőföldjéről”, ahol már addig is számos halálesetet követelt. Ezután több, igen magas

halandóságot okozó járványhullámban söpört végig Ázsián, Európán, Amerikán és Afrikán. A 19. századi

világméretű kolerapandémiák közül négy alkalommal pusztított igen erőteljesen Magyarország egész területén:

1831–32-ben, 1848–49-ben, 1854–55-ben és 1872–73-ban.

A kolera nagyon gyors (néha csak néhány órás) lefolyású, hányással, hasmenéssel, izomgörcsökkel stb. járó

betegség. Igen gyakran halállal végződik. Első hazai megjelenése, pusztítása, a társadalom egészében kiváltott

sokkhatása viszonylag jól ismert, elsősorban a nyomában fellépő felvidéki parasztfelkelés miatt (1831). Alapos

feldolgozások láttak napvilágot az 1854–55. és az 1872–73. évi járványokról is. Történetírásunk (néhány

leginkább demográfiai eszmefuttatástól eltekintve) nem fordított még figyelmet a kolera 1848–49. évi

magyarországi elterjedése históriájának.

Pedig az 1848–49-es kolera több szempontból érdekes. Érdekes járványtörténeti szempontból (mekkora

halandóságot okozott, mi módon terjedt, hogyan védekeztek ellene, milyen társadalmi, tömegpszichológiai

hatásokat, orvosi felismeréseket váltott ki stb.). De további új kérdéseket is felvet – éppen a szabadságharc

eseménytörténetével kapcsolatban.

Az 1848. évi járvány

Az 1831-es világméretű járvány már majdnem feledésbe merült Európában, amikor 1846–47 folyamán egyre

gyakrabban érkeztek hírek a kolera rohamos terjedéséről az ázsiai kontinensen. A kortársak minden bizonnyal

tisztában voltak a betegség oroszországi behurcolásáról szóló tudósítások jelentőségével. Az Erdélyi Híradó

például 1847 végén írta az alábbiakat: „a’ cholera, jövő nyáron, bizonyoson megújult erővel ismét fellépenő ’s

folytatandja útját felénk.” Nem is tévedett: 1848. július 20-a körül, miután a moldvai fejedelemségben rövid idő

alatt több ezer kolerahalálozást regisztráltak, Brassó felől Erdélybe is behurcolták a betegséget, ami a nyári

meleget kihasználva gyorsan terjedt. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, s Bugát Pál, a kor neves

orvosa októberben az Orvosi Tárban „A cholera megérkezett Buda-Pestre” címmel közölhetett helyzetelemzést.

Nyár végétől a szaporodó katonai események is hozzájárultak a kolera terjedéséhez, ami nem kímélte a

nemzetőr- és honvédalakulatokat sem. Mindazonáltal a kolera jelentős részben „békés” módon is, a fő vízi és

szárazföldi útvonalak mentén hódított, méghozzá igen gyorsan: november elején már az északnyugati

vármegyékben szedte áldozatait. (Ugyanakkor a járvány Oroszországot elhagyva nemcsak az Al-Duna felé

támadt. A lengyel területeken keresztül 1848 őszén már Németország nagy része fertőzött volt. Egy hamburgi

illetőségű hajó október 5-én kötött ki az angliai Sunderlandben kolerában szenvedő tengerészekkel a fedélzetén.

A hónap végére a betegség szinte az egész szigetországot ellepte. Ugyanekkor került tengeri és szárazföldi úton

Észak-Franciaországba is, majd német kivándorlók november elején New Orleanson keresztül az Egyesült

Államokba is behurcolták.)

Magyarországon a kolera fenyegetésének híre 1848 tavasz végén terjedt el, éppen akkor, amikor a Batthyány-

kormány munkához látott, és az ország új berendezkedésének alapjait tette le. A nem kis nehézségek árán

működésbe lépő, és a Földművelési, Ipari és Kereskedelmi Minisztériumba beosztott egészségügyi igazgatás

igyekezett határozott (vagy legalábbis annak látszó) intézkedéseket tenni, ami érthető, hiszen nagyon is sokan

emlékeztek arra, hogy 1831-ben milyen következményekkel járt a kolera látogatása: negyedmillió halottal és

félelmetes tömegpánikkal.

Koleraügyi bizottság

Május 24-én háromtagú orvoscsoportot küldtek ki a román fejedelemségekbe, hogy a kolera természetéről,

terjedési irányairól információkat szerezzenek. A küldöttség jelentései nyomán Klauzál Gábor miniszter július

9-én részletes felhívásban tájékoztatta az országot a fenyegető veszélyről, illetve kérte az egyházakat, hogy

híveik figyelmét hívják fel a megelőzésre.


Ősszel az ország egész területének fertőzöttsége, a halálozások számának gyors növekedése a probléma

egységes, határozott kezelését kívánta. Október 26-án az Országos Honvédelmi Bizottmány külön koleraügyi

bizottságot nevezett ki dr. Pólya József vezetésével, aki már 1831-ben is részt vett a betegség elleni

küzdelemben. (Társai Sauer Ignác és Eckstein Frigyes neves orvosok voltak.) Pólya ügyeletet szervezett a pesti

városházán és több kolerakórházat is felállított, s amennyire módjában állt, igyekezett a betegség terjedését

folyamatosan figyelemmel kísérni. A megbetegedések november közepétől egyre ritkultak, s az év végére

mindenütt teljesen szórványossá váltak, nagyobbrészt meg is szűntek.

A közvélemény figyelme

A betegség gyors terjedése és az áldozatok nagy száma miatt minden bizonnyal elmondhatjuk, hogy 1848-ban a

forradalmi események mellett a kolera is igen élénken foglalkoztatták a magyar és az európai közvéleményt

egyaránt. Egy korabeli újságíró az Életképek hasábjain tömören, ám lényegretörően így jellemezte az 1848.

novemberi állapotokat: „Két járványos betegség jár most országról országra: egyik a cholera morbus, másik a

corona morbus.” (És bizonyára jócskán akadtak akkor is, akik többet gondolkoztak a halálos betegség

közvetlenül fenyegető veszélyéről, mint a kormány és a képviselőház összetételéről, a politikusok beszédeiről

stb.) Nem véletlen továbbá, hogy a forradalmi átalakulások több ellenzője Európa-szerte összefüggést látott az

alkotmányosság, a nemzeti ébredések stb. és a kór terjedése között. Egyik francia képviselőjük a betegséget

egyenesen a forradalmakkal együtt járó fertőzésnek nevezte, majd így folytatta: „A kolerát – ugyanúgy, mint a

forradalmat – gyökerestől kell kiirtanunk.” Hogy az 1848. évi kolera hazánkban is kimeríthette a történelem

nagy járványainak hagyományos szimptómáit, azt nemcsak a magas fertőzöttségi és halálozási adatok

feltételezik, hanem olyan (szinte minden pestis, kolera stb. idején megfigyelhető) jelenségek is, mint a világvége

hirdetőinek, varázsszerek, amulettek árusainak, csodadoktoroknak a fellépése, a rendes gyógymódokkal

szembeni bizalmatlanság stb. „Sokakat a cholerátóli félelem halálsápadtsága fogott el” – kezdte egy jelentését

Buda város tanácsa augusztusban, s vannak adatok, miszerint az egyszerű emberek – nem lévén tisztában a

betegség okával, pontos terjedési mechanizmusával, csak annak lefolyását és eredményét látva – egymásnak

csodaszereket ajándékozgattak és saját közeli halálukat várták. (Pest-Budán egyébként alig két hónap alatt

mintegy 644-en haltak meg kolerában.)

Bár 1848-ban a járvány lefolyása összességében enyhébbnek bizonyult az 1831. évinél, az áldozatok száma

mégis igen magas volt. A megbetegedések és a halálozások pontosabb arányára jelenlegi adataink alapján csak

becsléseket lehet tenni. Rendelkezésünkre állnak viszont a különböző vallásfelekezetek halotti anyakönyveinek

összesítő adatai, a múlt századinál jóval kisebb – hozzávetőlegesen trianoni – országterületre. Ha a járványt

megelőző 1843–1847 közötti esztendők adatainak évi átlagát tekintjük, ehhez képest a vizsgált területen 1848-ra

viszonylag magas, mintegy 30%-os túlhalálozást regisztrálhatunk, amelynek döntő többségét – más jelentős

demográfiai krízist okozó tényező nem lévén – a kolera számlájára kell írnunk.

A járvány újra támad

A fertőzöttség 1849 januárjától az egész ország területén látványosan csökkent, tavasz végén azonban a kolera

újból – és az előző évinél jóval agresszívebben – támadásba lendült. Április végétől szórványos

megbetegedésekről vannak ismereteink, júniusra a kolera az egész ország területén járványossá vált, s hevesen

dühöngött egész július folyamán. A járvány ereje csupán szeptember–október folyamán csendesedett az ország

területének nagy részén.

A kolera 1849. évi „dühösködéséről” rendelkezésre álló adatok szerint a járvány idő- és térbeli kiterjedése,

lefolyásának intenzitása, a megbetegedések és a halálozások száma egyaránt jóval felülmúlta a korábbi

esztendőét. Már említett halotti anyakönyvi adataink alapján a vizsgált országterületen 76,56%-os túlhalálozás

mutatkozik az 1843–1847 közötti (koleramentes) évek átlagához képest, s ráadásul térben az is igen

egyenetlenül oszlik meg. A Tiszántúl és a Felvidék egyes területein több mint kétszer (!) annyi halálozás történt

1849-ben, mint egy „normális” évben, túlnyomórészt a kolera hatására.

Behurcolták vagy hazai fertőzés?

Ahol a szabadságharc végnapjaival foglalkozó szakirodalomban megemlítik a kolera pusztítását, gyakran

felbukkan az a magyarázat, hogy a szörnyű betegséget az orosz csapatok hurcolták be Magyarországra, ezzel

mintegy súlyosbítva az ország amúgy is elkerülhetetlen vereségét. Erre az összefüggésre alapot adhatott, hogy a

kolera – ami Oroszországban továbbra is hevesen pusztított – valóban kiütött a Magyarországra küldött cári

hadseregben, és rengeteg áldozatot szedett. Június végén és július elején alig három hét alatt majdnem 15 000

orosz katona halt bele a kolerafertőzésbe, s csapataik útját mindenütt (egyes helyeken sokáig mutogatott) hosszú

földhányások, tömegsírok jelezték. Ha a tartalékokat nem számítjuk, a szabadságharc leverésére küldött orosz


hadseregnek legalább egytizede lett a kolera áldozata Magyarországon. A betegség különösen a főseregben

pusztított, és a kassa–miskolci úton Paskevicsnek nem kis aggodalomra adott okot. A miskolci Szücs Miklós

július elején így irt naplójában: „A cholera a muszkák között szörnyű pusztítást tett, ablakomból egész napokon

át a’ temetkezést láttam, a’ catholikus, református, görög iskolák, tímár, csizmadiaszín (…) tele voltak

betegekkel, a’ szántó földeken is ástak sírokat. A’ háborúnak mindig újabb újabb borzalmai teljesednek ki…” A

kolera elharapózását az orosz katonák között nagyban elősegítette az összezártság, az amúgy is kritikán aluli

higiéniai viszonyok, illetve az ellátás akadozása és az alultápláltság.

Mindazonáltal bizonyos, hogy az 1849. évi kolera pusztítását nem az oroszoknak „köszönhetjük”, még ha egyes

területeken a lakossággal való érintkezésük hozzá is járult a betegség terjedéséhez. Ezt mutatja, hogy a Szemere-

kormány megalakulása után igen sok helyről érkeztek jelentések a kolera járványszerű (vagyis nem csupán

szórványos megbetegedéseket okozó) fellépéséről, nagyarányú halálozásokról, méghozzá az ország olyan

területeiről is, ahová később sem vonult be az orosz hadsereg. Forrásaink egybehangzó tanúsága szerint a cári

csapatok között kassai táborozásuk során, június 24-én észlelték először a kolera erősödését, akkor, amikor

Magyarország legtöbb vidékén már magas halálozásszámról vannak adatok. Bizonyosan tudjuk, hogy több, az

orosz csapatok által érintett városban már jóval megérkezésük előtt tömegesen pusztított a kolera.

A betegséget továbbá 1849-ben nem behurcolták Magyarországra. Minden bizonnyal 1848–49 telén csökkent a

már meglévő fertőzés virulenciája, s áprilisban–májusban a lappangó járvány erőre kapott. Erre mutat, hogy az

első járványszerű fellépések időpontjai megegyeznek több, egymástól távoli területen, s nem lehet a fertőzés

egyenletes útvonalát kijelölni, vagyis annak felerősödése legfeljebb lokális okokra vezethető vissza. Egyszóval

1848–49-ben nem két kolerajárványról beszélhetünk, hanem egy járványnak két szakaszáról. (A kolera

köztudottan inkább a meleg, nedves időt kedveli, s a nyári, illetve őszi hónapokban aktívabb.) Mindezt még

alátámasztja, hogy – mint említettük – 1849 június–júliusában a kolera az egész világon hevesen pusztított,

Európa olyan államaiban is, amelyeknek még távoli összeköttetései sem voltak az orosz hadsereggel.

A fertőzés felütötte fejét Haynau seregében is, és a komáromi csata idején több ezer osztrák katona esett ágynak.

(Akadt olyan történetíró is – például Nyakas János az 1940-es években –, aki a fentiek miatt a kolerát

kifejezetten a magyarok „szövetségesének” nevezte, mert lassította a szabadságharc katonai vereségének

bekövetkeztét.)

A nép kétségbeesése

Pedig a kolera pusztítása a magyar oldalra is hatással lehetett. „Nem csak hogy jelenleg emberek, hanem

nyavalyák ellen is kell küzdenünk” – kezdődik a belügyminisztérium egyik júniusi jelentése. Bár június 18-án

Szemere újra részletes közleményben tájékoztatta az országot a koleráról (ismét hangsúlyozva, hogy nem fog

izolációra sor kerülni), még a Kossuthtal és a Szemere-kormánnyal kapcsolatban álló törvényhatóságok

jelentéseiből is több helyen érződik a rohamosan elharapozó fertőzés miatti félelem. „A nép kétségbe van esve,

Igazgató Úr!” – írta június közepén Kecskeméti Sándor Szolnok vidéki rendőrbiztos, miután

Törökszentmiklóson a napi kolerahalálozások száma elérte a harmincat, a megbetegedéseké pedig jóval többet.

Debrecen város vezetői július 13-án figyelmeztették Sillye Gábor kormánybiztost, hogy ne nagyon számítsanak

a lakosság mozgósítására, mert a városban hetek óta kolerajárvány dühöng, sokan (az oroszoktól és a

betegségtől való félelmükben) elmenekültek. A járvány okozta pánikot az általános bizonytalanság és a

nyomasztó orvoshiány sok helyen tovább fokozta. A példák szaporíthatók, lényeg azonban, hogy ilyen

körülmények között talán még kevésbé meglepő, hogy Kossuth népfelkelésre buzdító felhívásai nem érték el

céljukat. Mint minden ismeretlen eredetű pusztító járvány során, ekkor is a polgári lakosság egyetlen védekezési

mechanizmusául az emberi érintkezések lehető legteljesebb elkerülése mutatkozott, az orvosokkal és a

gyógymódokkal szembeni bizalmatlanság még mindig viszonylag erősnek bizonyult.

Ugyanakkor Kossuth és köre igyekezett a kolera hírét a szabadságharc propagandájának is szolgálatába állítani.

Július 14-én, Szegedről kibocsátott „A nemzethez!” című, általános népfelkelésre felhívó manifesztumának

alapgondolatát az orosz csapatokat tizedelő kolera adta. A kolerát, mint a „magyarok istenének” mennyei

eszközét írta le, amit az ég azért bocsátott rájuk, hogy a szabadság ellenségeit magyar földön érje el végzetük.

„Hazafiak! ott villog elöl az égi pallos, mellynek láthatatlan ereje a döghalál képében irtja barbár ellenségeinket;

kövessétek ez intő jelt…” – írta Kossuth. A kormányzó elnök azonban talán maga sem hitt a kolerától szenvedő

orosz csapatokról szóló hírek mozgósító erejében. Minden bizonnyal tudta ugyanis, hogy a kolera már korábban

és távolabbi területek magyar lakosságát is pusztította. Június 18-án a Békés megyei Dévaványán

keresztülutazva személyesen is nyomasztó élményeket szerzett az ott dühöngő járványról. A vezetőknek

valószínűleg tudniuk kellett arról is, hogy nem csupán az orosz sereget sújtó csapásról van szó, hanem világ-, de

legalábbis európai méretű pandémiáról. Teleki Lászlóról, a szabadságharc párizsi követéről legalábbis biztosan

tudjuk, hogy átélte a tavasszal és nyár elején a francia fővárosban dühöngő kolerajárványt.


*

Ha az 1848–49 végnapjaiban pusztító kolera veszteségeit és következményeit nem is tekinthetjük súlyosnak, a

járvány minden bizonnyal hozzájárult a szabadságharc hátországának demoralizálódásához, az amúgy is

létbizonytalanságban élő lakosság kiábrándulásához.

2. Képek


1. GLATZ Ferenc

GLATZ Ferenc

A keleti fronton (1944. augusztus–október)

Minden közösség szenvedélyesen keresi a választ a kérdésre: mikor fordult sorsuk ebbe vagy abba az irányba?

Mind a magyarság, mind szomszédaink keresik a választ: vajon mikor alakultak ki azok az intézményes és

életkeretek, amelyek között mai életüket le kell élniük? Előnyösnek vagy előnytelennek érzett kereteik?

Vajon miért illette a politikai irodalom az „utolsó csatlós” jelzővel Magyarországot? Valóban jogos, hogy a

hitleri Németország melletti önkéntes kitartással vádolták a magyarságot? Pontosabban: a magyarság akkori

politikai vezetőit? Azt állították róluk, hogy akkor is kitartottak, amikor már a körülöttünk lévő nemzetek

politikai vezetőit csak az országhatárok és nemzetük háború utáni sorsának megítélése érdekelte. A magyar

politikai vezetés még mindig „ideológiai” célokat akart egyeztetni a háborús realitásokkal. És nem tudta átlépni

azt a vonalat, amit a magyar középosztályok 1920-ban hatalomra jutott jobboldali szárnya húzott saját

rétegérdekeinek határaként. „Ideológiai” és „osztályszempontok” vezették 1944 nyarán is, amikor a szomszédok

már saját emigrációjukkal (tehát pártpolitikai ellenfeleikkel) és a nemzet baloldali erőivel együttműködtek

És vajon igaza van-e az utókor történészének, amikor felteszi a kérdést: látta-e a magyar politikai vezetés, hogy

mi történik a világban és közöttünk? És vajon fel tudta-e mérni, hogy saját céljait milyen eszközökkel érheti el

leginkább? Tehetséges, jól képzett középosztály – szürke képességű pártpolitikusokkal. Nem első és nem is

utolsó eset a magyar politikai történelemben. Csak a határok érdekelték őket valójában, s végzetesen képtelenek

voltak okosan-leleményesen képviselni e célokat. Az egész magyarság szenvedett ettől a tehetségtelenségtől.

Ma, ötven év után, még szenvedélyesen keresik és várják a kérdésekre a válaszokat.

A szovjet rendszer összeomlása együtt járt az 1920. évi békerendszer megingásával is. 1920 revíziója 1938–

1941 között következett be, majd az 1945 utáni megszállási övezetek, illetve a békeszerződés 1946-ban

visszaállították az 1920. évi állapotokat.

A magyar társadalom egy része szovjetellenességből – hiszen ki szereti a megszálló hatalmat? – azt gondolta,

hogy a trianoni határok visszaállítása azért következett be, mert a szovjet győzött, s így most a szovjet szállta

meg a Németországtól keletre húzódó zónát. Nekik most kellett tudomásul venniük, hogy a 1945 utáni status

quo a szövetségesek közös megállapodásán alapult. Még akkor is, ha egy-egy kérdésben, egy pillanatra – így

Magyarország esetében is – volt véleményeltérés közöttük. S a magyar társadalom egészének most kell

elgondolkodnia a tényen, hogy a változtatásra alkalma nyílt az 1941–1945 közötti magyar politikai

vezetőgarnitúrának, de ezt az alkalmat elmulasztották, eltaktikázták és elügyetlenkedték. Utoljára 1944-ben!

2. Képek


1. A román kiugrás mai szemmel

Románia, augusztus 23.

A román kiugrás mai szemmel

Emil Hureseanu:

Ma egy olyan kísérlet szemtanúi vagyunk Romániában, amely Mihály király rovására Antonescu marsallt

kívánja rehabilitálni. Szélsőséges nacionalista erők folytatják, és sajnálatos módon a szociáldemokratának

mondott mai román erők is támogatják ezt a kampányt. Ezt sajátossá teszi az a körülmény, hogy Mihály király –

aki cselekvő résztvevője az augusztus 23-i eseményeknek – életben van, és széles népi támogatottságra

számíthat.

Fülöp Mihály:

1944. augusztus 23-án Mihály király és közvetlen környezete a román államiságot mentette meg a fordulattal,

hiszen tudatában voltak annak, hogy a két háború közötti nagy Románia nem állítható helyre. Elveszett

Besszarábia és Észak-Bukovina, világos vagy többé-kevésbé világos volt, hogy Dél-Dobrudzsát sem kapják

vissza. Az egyetlen lehetséges cél, amit augusztus 23-án el lehetett érni az volt, hogy Észak-Erdélyt

megszerezzék. Észak-Erdély visszaszerzése az egész román nemzetet egységbe tömörítette és a hadsereget a

király mögé állította.

Sipos Péter:

Magyarországon is vannak olyan törekvések, amelyek a bolsevizmus elleni harc ürügyén megpróbálják igazolni

Magyarország részvételét a Szovjetunió elleni háborúban. Lényegében ugyanilyen iránya van az Antonescu-

apológiának ma Romániában. Ez teljesen ahistorikus szemlélet. Tudniillik abban az időben az alapvető

választóvonal nem a bolsevizmus és a demokrácia között húzódott, hanem a fasizmus és a fasizmusellenes erők

között. Az utóbbiakhoz tartoztak mind a Szovjetunió, mind pedig a nyugati nagy polgári demokráciák, az

Egyesült Államok és Nagy-Britannia. Az emberiség sorsa azon múlott – és ez nem ideológiai kérdés –, hogy

melyik koalíció győz. Tehát nem lehet a bolsevizmus elleni harc ürügyén igazolni a szovjetellenes háborúban

való részvételt, mely óhatatlanul azt jelentette, hogy azok az országok, amelyek részt vettek a keleti front

háborújában, a nyugati demokráciák ellen is hadakoztak.

F. M.: Még egy magyar vonatkozása is van annak, amit Sipos Péter mondott. Tudomásul kell vennie a magyar

közönségnek, hogy 1941. június 23-ig megvolt a lehetősége annak, hogy Magyarország a bécsi döntéssel

megszerzett területeket megtartsa, mert volt egy hatalom, a Szovjetunió, amely nem emelt kifogást Észak-

Erdély Magyarországhoz tartozása ellen. Egyetlenegy dolog eredményezte azt, hogy végül is a Szovjetunió

álláspontja ebben a kérdésben megváltozott. A magyar hadba lépéskor, 1941. június 23-án Molotov szovjet

külügyi népbiztos ezt közölte is Kristóffy magyar követtel Moszkvában: amennyiben Magyarország nem lép be

a szovjetek ellen indított háborúba, akkor a Szovjetunió a háború után hajlandó Észak-Erdély vagy Erdély

Magyarországhoz tartozását támogatni.

Szénási Sándor műsorvezető:

Nem lehetséges, hogy kettős játék volt ez a szovjetek részéről? Románia sokkal nagyobb, bizonyos szempontból

gazdagabb ország, és sokkal fontosabb lehetett a szovjetek számára; nem lehetséges az, hogy a román félnek is

mondtak ilyesmit?

F. M.: Nem, mert Románia már akkor belépett a háborúba, és teljesen világos volt, hogy ez a háború – akkori

értelmezése szerint – szovjet területek megszerzésére irányul, és a két ország között ebből a szempontból

kibékíthetetlen az ellentét. Lehet, hogy az akkori magyar tisztikarnak egy jelentős része az antibolsevista

háborút egy igaz vagy igazságos keresztes hadjáratnak tekintette, és én elhiszem, hogy ez volt a

meggyőződésük, amely háborúba vitte őket. De azt tudomásul kell venni, hogy ezzel a lépéssel vesztette el

Magyarország Észak-Erdélyt.

S. P.: Azt tenném még hozzá ahhoz, amit Fülöp Mihály mondott, hogy a szovjet politikának már a 20-as évek

elejétől állandó jellemzője volt a Magyarországgal való együttműködés Romániával szemben. Hiszen Csicserin

szovjet külügyi népbiztos már 1922-ben felajánlotta Bethlennek az esetleges együttműködést. Mind a

Szovjetunió, mind Magyarország vesztese volt versailles-i békerendszernek. Tehát közös érdekeik voltak,


elsősorban Románia ellen, amellyel szemben jelentős területeket vesztettek. 1940 nyarán, a második bécsi

döntés előtt, Molotov többször is felajánlotta a magyar politikai vezetésnek az együttműködést, azonban ezt

kifejezetten ideológiai okokra hivatkozva a Teleki-kormány elutasította. Tehát itt nemcsak a háború okozta

ijedelemről volt szó, hanem a Szovjetunió Magyarország-politikájának egyik állandó együtthatójáról, egészen a

hadba lépésig.

Sz. S.: Van egy szempont még, amit érdemes megemlíteni: ez pedig az erdélyi magyarság szempontja. Egyrészt

annak idején hogyan látta az eseményeket, később pedig az események változása következtében milyen

szituációkba került, és most hogyan tekint minderre?

Ara-Kovács Attila:

Azt hiszem, hogy az elhangzottakból az derül ki, hogy nagyon bonyolult történelmi esemény volt már a kezdeti

időszakban is az augusztus 23-i kiugrás. Viszont az, hogy ennyi minden rakódott erre az eseményre azóta, az

nem történelmi, hanem politikai kérdés. Az interpretációk és a reinterpretációk egész sora fogalmazódott meg

azóta. Látni kell azt, hogy a román vezetés az első pillanattól kezdve nem számolt az erdélyi magyarsággal,

amikor meglépte ezt a lépést, ami talán természetes is. Ugyanakkor később sem vette tekintetbe az erdélyi

magyarságot, ami viszont már illogikus, és politikailag ez nagyon problematikussá tette a belső legitimitását az

új rendszernek. Ne felejtsük el, itt egy 8%-os kisebbségről van szó. Nem kellett volna olyan mértékben

figyelmen kívül hagyni a magyar érdekeket, mint ahogyan történt. Ne felejtsük el, hogy az 1944-es

eseményeket, így a szovjet behatolást rettenetesen sok kegyetlenség, atrocitás kísérte. Nyilvánvalóan később

ezeket eltúlozták, mert nemcsak ez jellemezte Észak-Erdély megszállását. Viszont hallgatni szoktak arról, hogy

a közismert orosz magatartással szemben nagyon gyakran a román hadsereg vette védelmébe az erdélyi

magyarságot. Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy volt Szárazajta, Szentdomokos, volt Enyed, volt Észak-

Erdélyben jó néhány hasonló esemény. A magyarok ellen román részről elkövetett atrocitások miatt az orosz

hadvezetés hozott egy olyan döntést, hogy a román adminisztrációnak el kell hagynia Erdélyt.

S. P.: Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk hozzá, hogy a korabeli magyar államvezetés teljesen figyelmen

kívül hagyta az erdélyi magyarság vezetőinek álláspontját. 1944. szeptember elején báró Bánffy Dániel, aki a

Kállay-kormány földművelésügyi minisztere volt és gróf Teleki Béla, az Erdélyi Párt elnöke nagyon

határozottan követelték, hogy azonnal ugorjon ki Magyarország a háborúból, kössön fegyverszünetet, mert

máskülönben az erdélyi magyarságra rettenetes sors vár.

Sz. S.: Ez valamilyen versenyfutás is volt már?

S. P.: Bizonyos értelemben igen.

F. M.: Az a baj, hogy ez volt az egyetlen lehetséges időpont, amikor Magyarországnak esélye nyílhatott, hogy

Romániával szinte egy időben hajtsa végre a kiugrást, hiszen a németek annyira megzavarodtak; hogy augusztus

végén erre valóban egy alkalmas pillanat kínálkozott. Az erdélyi magyarok lelkiállapotára visszatérve, 1944

őszét olyan traumaként élték meg, hogy létük került veszélybe.

Hiszen a bevonuló Maniu-gárdák, ezek a fejszés gyilkosok, az egész észak-erdélyi magyarságot olyan lelki

helyzetbe hozták, hogy mindenki úgy érezte, ha a Vörös Hadsereg nem segít, és 1944. november 12-én nem

vezeti be a katonai közigazgatást, nem szabadítja meg ezektől a bandáktól a magyarokat, akkor a magyarokat

fizikailag kiirtják. Ez volt a döntő oka annak, hogy 1944 ősze és 1945 tavasza között egy tanácsköztársaság-

szerű, nagyon baloldali észak-erdélyi helyi közigazgatás alakult ki magyar és román kommunistákkal. A

korábban keresztény-nemzeti, jobboldali magyar tömeg egészében balra tolódott, és ezért történt az, hogy a

Szovjetunió ettől az időponttól kezdve 1958 júliusáig, amíg ki nem vonult Romániából, nagyon fontos

egyensúlyi szerepet játszott Magyarország, Románia és az erdélyi magyarok ügyében.

Sz. S.: Térjünk vissza a versenyfutáshoz, amiről már szó volt. A román kiugrási kísérlet megtörténik augusztus

23-án. A magyarok elkéstek, sőt rosszul is késtek el, mert sikertelenül késtek el. Volt ennek a dolognak

jelentősége a béketárgyalásokon?

F. M.: A magyar–román területi kérdés 1946 tavaszáig, addig, amíg a három ebben illetékes nagyhatalom az

Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió a Külügyminiszterek Tanácsának fórumán tárgyalta ezt a

kérdést, nyitott maradt. Nyitott maradt abban az értelemben, hogy a nyugati nagyhatalmak, tehát az Egyesült

Államok és Nagy-Britannia az etnikai méltányosság elvét kívánta érvényesíteni két olyan volt csatlós ország

esetében, mint Magyarország és Románia, amelyek megítélése tulajdonképpen azonos volt. Az etnikai

méltányosság érvényesítése az ő szempontjukból azt jelentette, hogy 1944. szeptember 20-án amerikai részről


elő is terjesztettek egy kisebb határsáv-átcsatolási javaslatot Magyarország javára. És itt jön az a kérdés, hogy

végül is a két ország háborús magatartásának, így az elkésett kiugrásnak volt-e jelentősége abban, hogy erre

vagy arra billent a mérleg? Igen, a két ország háborús magatartásának volt jelentősége.

Elsősorban abban az értelemben, hogy Magyarország ok nélkül megtámadta a Szovjetuniót, és ez a Szovjetunió

álláspontjában döntő fordulatot jelentett. Nem véletlen, hogy 1941 decemberében Sztálin az angol

külügyminiszterrel arról beszélt, hogy Magyarországot meg kell büntetni. Nem véletlen, hogy 1943. június 7-én

Molotov azt írta az angol és amerikai nagykövetnek, hogy azokért a rombolásokért, gyilkosságokért,

fosztogatásokért, amelyeket a magyar csapatok a Szovjetunió területén elkövettek, nemcsak a magyar

kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell többé vagy kevésbé a felelősséget. Tehát szovjet

szempontból annak, hogy milyen magatartást tanúsított Magyarország, illetve Románia, jelentősége volt, és

végül is ez volt a döntő.

Sz. S.: Hadd szóljak közbe. Én nem gondolom azt, hogy egy olyan nagyhatalom, mint a Szovjetunió, morális

vagy érzelmi alapon döntene el egy ilyen kérdést, bár előhozhat morális és érzelmi érdekeket annak a

nagyhatalmi gondolkodásnak a mentén vagy annak védelmére, ami enélkül is érvényesülne. Szóval, lássuk be,

hogy a román csapatok ugyanolyan dúlásokat végeztek a Szovjetunióban, ahogy a magyar csapatok is végeztek

dúlásokat Ukrajnában. Ha akarom, az egyiket előhozom, a másikat nem. Talán az volt Sztálin érdeke, hogy

előtérbe hozza a magyar dúlásokat, hiszen a románokkal akkor – mondják többen – „le volt már játszva” a

dolog.

F. M.: Igazad van. Valóban az érdekek döntötték el a játszmát, és akkor, amikor erről beszéltünk, akkor nyilván

az indoklást, tehát a szovjet indoklást hozom fel példaként. A szovjet indoklás pedig ez volt. Az érdek

elsősorban Besszarábia és Észak-Bukovina megtartása volt. Valamint számított még egy tényező, amit mindig

elfelejtünk: Románia stratégiailag fontosabb volt, mint Magyarország.

S. P.: A délkelet-európai és közép-kelet-európai országok szovjet szempontból valóban nem voltak azonos

értékűek. A két legfontosabb ország a balkáni térségben Bulgária és Románia lett, azok őrizték a Fekete-tengert

és azon túl a Szovjetunió akkor legfontosabb olajforrásait, a közép-kelet-európai térségben pedig

Lengyelország. Ha megnézzük, hogy a Szovjetunió mely országokban valósította meg legkorábban és

legkeményebb módon a kommunista hatalomátvételt, akkor ez a három ország áll az előtérben.

Sz. S.: Nem akarok én itt területeket „visszaszerezgetni”, csak egy történelmi tényről van szó, hogy ti. volt-e

reménye Magyarországnak arra, hogy legalább egy picit megtartson a visszakapott területekből? Szóba került ez

valóságos megoldásként, az amerikaiak javasolták, de valahogy „elszállt” a levegőben.

F. M.: Nem szállt el, azonban ezt nem a kérdés érdemi tárgyalásának egyik elemeként vetették fel az

amerikaiak. 1945 márciusában a szovjetek brutális katonai és politikai nyomással juttatták hatalomra Groza

kormányát. Ez az a híres jelenet, amikor Visinszkij közli a 23 éves román királlyal, az asztalt verve, hogy ha

holnap délutánig nem nevezi ki az antifasiszta Groza-kormányt a reakciós, fasiszta kormány helyett, nem

felelhet Romániának mint független államnak a fennmaradásáért. Az amerikaiak és az angolok ezt a helyzetet

akarták megváltoztatni, és az egyik nyomásgyakorlási eszköz az volt, hogy Magyarország javára területi

módosítást javasoltak.

S. P.: Magyarország nemcsak a Szovjetunió számára nem volt olyan különlegesen fontos, hanem a nyugati

nagyhatalmak számára sem, akik részt vettek a békemű megalkotásában. Hiszen ismeretes, hogy rendkívül

könnyen elálltak bármiféle Magyarország javára történő területmódosítástól. Az volt az álláspontjuk, ha

Moszkva beleegyezik, akkor jó, ha nem egyezik bele, akkor „mi nem fogunk vele ezért összeveszni”.

Sz. S.: Én nem szeretnék belebocsátkozni mindenféle kisebbrendűségi érzésekbe, de eléggé világosan

kirajzolódik ez a történet: Magyarországnak valóban nem volt olyan súlya, szerepe, ami indokolta volna a

mellette való lobbyzást és nyomásgyakorlást.

Legvégül még egyetlenegy kérdést szeretnék föltenni Emil Hureseanunak és Ara-Kovács Attilának: hogy ti.

ebben a vitában és a korábbi beszélgetések során is, érzékelték-e, hogy vannak köztük olyan történelmi, politikai

és ideológiai ellentétek, amelyek ennek a kérdésnek a megbeszélését ma sem teszik lehetővé?

E. H.: Romániában 1944. augusztus 23. lényegéről talán a legkevesebbet beszéltek a mai napig is. Én magam

életem jó részét Romániában éltem le, rengeteg könyvet elolvastam. Mindenekelőtt a baloldali fegyveres

felkelést tanították. Utána antiimperialista fegyveres népi felkelésről beszéltek. Majd a Ceauşescu-időkben

baloldali, nemzeti forradalomként állították ezt be, mintha az 1848-as polgári demokratikus forradalom


teljesedett volna ki az 1944. augusztus 23-i eseményekben. Sok, az értetlenséget elősegítő szűrő akadályozza a

tisztánlátást. Lényeges elem, hogy Mihály király életben van, ő olyan személy, aki bele tud szólni a mai

romániai eseményekbe, és nagyban hozzájárulhat 1944. augusztus 23. újszerű megítéléséhez.

A-K A.: A legnagyobb problémája ennek az eseménynek az, hogy jelen pillanatban, az elmúlt 40 év

következményeként, egy teljesen nacionalista fiesztává vált, aminek a lényege az, hogy mindenki mást kizárnak

ebből az eseményből, ebből az ünnepből, aki nem tartozott hozzá etnikailag a románsághoz. Az erdélyi

magyarság szempontjából ez sok szempontból problematikus, mert a vele kapcsolatos ellenvetéseit, lázadását,

ellenzékiségét szintén nacionalista, vagy mondhatnám azt, hogy nemzeti keretek között kellett megfogalmaznia.

Jó lenne ezen túllépni, és valahogyan a civil társadalom értelmében újrafogalmazni az ellenállást.

S. P.: Egy mondatot még, ami magyar szempontból is lényeges. Nem lehet egyszerre hősként ünnepelni

Antonescut és Mihály királyt, ahogy Magyarországon sem lehet hősként tisztelni Teleki Pált és Werth Henriket.

A TV-1 1994. augusztus 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített szövege. (A szerk.)

2. Képek


1. A fegyvertársak elválnak

A fegyvertársak elválnak

Petre Dumitrescu vezérezredes jelentése Friessner német vezérezredessel Románia kiugrása után, 1944.

augusztus 23-án lefolytatott telefonbeszélgetéséről. (A jelentés kelt: 1944. szeptember 3.):

„Van szerencsém írásban igazolni azt, amit szóban 1944. augusztus 30-án a minisztériumban jelentettem.

I. Beszélgetés Friessner német vezérezredessel.

1. Augusztus 23–24-én éjszaka Galatin lévén, telefonon felhívott Friessner vezérezredes, a Dél-Ukrajna német

hadseregcsoport parancsnoka, aki Ivanescu ezredesen, a hadseregcsoport melletti román összekötő különítmény

főnökén át a következő kérdéseket tette fel:

Első kérdés: Igaz-e vezérezredes úr az az információ, amelyet kaptam, hogy Románia kilépett a háborúból, és

csatlakozott az Egyesült Nemzetekhez?

Nem hiszem, hogy Antonescu marsall, aki éppen tegnap volt a hadseregcsoportunknál, és megtárgyalta velünk a

helyzetből adódó új intézkedéseket, ezt az áruló lépést követte volna el.

Válasz: Hallottam a rádióban őfelsége Mihály király proklamációját, és az új kormány megbízását, Arhip

tábornok pedig, a vezérkar helyettes főnöke telefonon igazolta a rádión hallottakat.

A második kérdés: Vezérezredes úr, ön, aki a legrégebbi román tábornok, aki több mint három éven át velünk

dolgozott, milyen magatartást gondol tanúsítani az új kormánnyal szemben?

Hallgatni fog a jövőben kapott parancsokra?

Válasz: Nem lehet más magatartásom, mint Őfelségének, a királynak, és a kormánynak.

Már intézkedtem is, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel közöljem a csapatokkal a szóban kapott

parancsokat, melyeket írásban is megerősítenek.

Végzetül kifejeztem a vezérezredes úrnak bajtársi sajnálkozásomat, hogy a helyzet olyan fordulatot vett,

melyben együttműködésünk meg kellett szűnjön.

Ezzel a telefonbeszélgetést véget ért.”

A dokumentum megjelent: 23. August. Documente II. Bucuresti, 1984


1. A Wehrmacht naplója

SZÁSZ Zoltán

A Wermacht naplója

1944. augusztus 23–24.

A román fordulat előkészítésének története nagyjából közismert a tudományban, az újabb visszaemlékezések és

kutatások inkább csak pontosításokkal további részletekkel szolgálhatnak.

A háborúba lépés (1941. június 22) után három hatalmi centrum működött Romániában. Ion Antonescu

tábornok a „Vezér” kormánya gyakorolta a teljhatalmat, de informális politikai központként működött I. Mihály

király udvari köre. A harmadik „centrum” a régi pártok Iuliu Maniu vitathatatlan tekintélyével összefogott szűk

titkos vezérkara, mint a rendszer ellenzéke. Az ellenzék 1941 őszétől folyamatos összeköttetésben állt az

angolokkal. 1942-től különbéke kívánságokkal ostromolta őket.

1943-től Moszkva is érdeklődést mutatott egy Maniu vezette új kormány megteremtése és Románia esetleges

kiugrása iránt 1943-tól Antonescu maga állítólag elveszettnek látta a németek ügyét, s ő is (de legalábbis

helyettese: Mihai Antonescu) különbéke tapogatózásba kezdett. Antonescu mindenesetre nem szánta rá magát a

kiugrásra, noha személye nem volt elfogadhatatlan Moszkva számára sem. A román ellenzék, a királyi palota és

a németellenes hatalmak egyaránt számoltak Ion Antonescu részvételével Románia átállásában.

Az ellenzék 1944 júniusában elfogadta a fegyverszüneti feltételeket – legfontosabb pontjai: Románia hadba lép

a németek ellen; megkapja „Erdélyt vagy annak legnagyobb részét” most már „csak” végre kellett hajtani.

Augusztusban viszont már nyilvánvaló volt, hogy a „vezér” késleltetni akarja a fordulatot, félre kellett állítani.

A titkos előkészületek szerint augusztus 26-án magához hívatja majd a Király a Vezért, s leváltja őt, ha nem

enged, akkor letartóztatják

Augusztus 23-án kiderült hogy Antonescu másnap a frontra utazik Moldvába, ahová a Vörös Hadsereg már

mélyen benyomult. A terv felborul; tanácskozásra nem volt idő. I. Mihály döntött: még aznap, a fél-

előkészítettség kockázatát vállalva, meg kell tenni a történelmi lépést. Magához kérette Antonescut…

*

Az alábbiakban a Kriegstagebuch des Oberkommandos der Wehrmacht c. kötetből közlünk részleteket az

augusztus 23-i, 24-i romániai helyzetről a német erők magatartásáról. Bizonyára valahogy így zajlottak volna az

események egy magyar kiugrás esetén is.

DOKUMENTUM

A német vezetés fontolgatásait és szándékait azonban félbeszakította az események fordulata, melyet augusztus

23-án a király felhívása váltott ki, mire új kormány alakult. A szózat szerint Románia elfogadta az Oroszország,

Anglia és Amerika által kínált fegyverszüneti tárgyalásokat. Eszerint a szövetségesek elismerték a bécsi

diktátum jogtalanságát, melynek folytán Romániától elszakították Erdélyt. A román hadsereg a szövetségesek

oldalán áll és az ő segítségükkel át fogja lépni a Bécsben rákényszerített határokat. Vége a diktatúrának és ezzel

minden elnyomásnak. Ez a fejlemény Romániában teljesen meglepetésszerűen jött. A puccsal azonnal

kikapcsolták mindkét Antonescut, és bejelentették a fegyverszünetet. Eleinte még az udvari körök puccsára

gondoltak. Augusztus 24-én azonban kiderült, hogy a király felhívása a nép és a haderő háborús fáradtságát

tükrözte, és hogy ezért a harc német oldalon való folytatására többé nem lehetett számítani.

A saját hadvezetés számára az volt a döntő kérdés, hogy sikerül-e a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport csapatait

visszavenni olyan védelmi vonalra, mely magában foglalja az olajvidéket az odavezető utakkal, és a puccsot

Bukarestben úgy felszámolni, hogy megmaradjon a német alakulatok Romániában maradásának bázisa.

A Führer még augusztus 23-án este felhatalmazta a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokát [Hans

Friessner vezérezredes, 1892–1971 – B. J.], hogy a Wehrmacht és a Waffen-SS, továbbá minden birodalmi és

népi német harci erejét és harci eszközét vesse be Romániában a nyugalom, a biztonság és a rend fenntartására,

és az oroszok nagy támadásának elhárítására.


A német tábornok [Eric Hansen lovassági tábornok, 1889–1967 – B. J.] Bukarestben azt a feladatot kapta, hogy

a bukaresti puccsot, amelyet a nép elfogadott, de amelyet mégiscsak egy egészen kicsiny klikk vitt véghez, verje

le. Ehhez az 5. légvédelmi hadosztálynak kellett elfoglalni Bukarestet. A tábornok augusztus 24-én 04.15-kor

jelentette, hogy megtörténtek az előkészületek a vezéri parancs végrehajtására, amennyiben az még lehetséges.

A Délkelet főparancsnok [báró Maximilian von Weichs tábornagy 1881–1954 – B. J.] 23.30-kor távbeszélőn

parancsot kapott, hogy valamennyi Szerbiában és Horvátországban álló szabad erőt gyűjtse össze Niš–Belgrád,

az E-Hadseregcsoport körzetében nélkülözhető erőket pedig Skopje–Niš térségében.

A magyarországi meghatalmazott tábornoknak [Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok 1893–1951 – B. J.]

megparancsolták, helyezze menetkészültségbe a 8. SS-lovashadosztályt. Augusztus 24-én 01.45-kor a

magyarországi meghatalmazott tábornok jelentette, hogy Budapesten nyugalom van, és a hadügyminiszter

minden rendelkezésre álló erőt összegyűjt a Székelyföld védelmére a Nagyszeben–Kolozsvártól északra levő

térségben. Erdély román részének védelme szerinte német feladat. A 22. SS-hadosztály az SS-birodalmi

vezetőtől [Heinrich Himmler 1900-1945 – B. J.] parancsot kapott a Budapest térségében való gyülekezésre.

Az augusztus 24-i, 10.30 perckor kiadott jelentés szerint Bukarestben súlyos harcokra került sor. Feltevés szerint

ott 7-8000 ember harckocsik és páncéltörő ágyúk támogatásával az udvari klikk oldalára állt, és megindult a

körülzárt német parancsnokság ellen. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport már megkapta a feladatot: segítsen

Bukarestben a német csapatoknak. Az 1. légvédelmi hadosztályt (3 nehéz és 1 könnyű üteg) Ploeştiből

Bukarestbe vonultatták.

11.00 órakor – mivel még kilátás volt arra, hogy erőteljes csapással fordulatot idézzenek elő a dolgok

menetében, és a szövetséghez hű és oroszellenes erőkkel, akiket megleptek, de nem számoltak fel, ellenállást

építsenek ki – bombázó-, csata- és zuhanóbombázó repülőgépek 150 alkalommal történt bevetésével Bukarest

ellen légitámadást intéztek. A politikai és a katonai hatást a német vezetés azonban nem tudta kihasználni, mivel

a felmentő erők nem voltak elegendők a városba való betörésre. Gerstenberg altábornagy, [Alfred Gerstenberg

repülő altábornagy 1893–1959 – B. J.] aki átvágta magát Ploeştibe, ott átvette a parancsnokságot, és most

Bukarest ellen menetelt, 11.30-kor távbeszélőn sürgősen egy zászlóalj légi úton való odaszállítását kívánta,

amivel javunkra akarta fordítani a helyzetet. Elérte Bukarest északi szélét, és elégtelen erőivel ott elakadt.

A Wehrmacht vezetési törzse augusztus 24-én a Délkelet-főparancsnok egységeinek légi úton történő

odaszállítására adott parancsot, ezt augusztus 25-én végrehajtották. A „Brandenburg”-hadosztály ejtőernyős-

zászlóaljáról, a „Brandenburg” 4. ezrede 1 zászlóaljáról és a niši harci iskola tanzászlóaljáról volt szó. Ezeket a

zászlóaljakat Zimonyból kellett Gerstenberg altábornagy támogatására légi úton odaszállítani. Ezen kívül a Dél-

Ukrajna Hadseregcsoport légi úton odavitt 3 századot. A Bukarest előtti német erők parancsnokságát a Varsóból

repülőgépen érkező Stahel tábornoknak [Reiner Stahel légvédelmi tüzér altábornagy, 1892–1955 – B. J.] kellett

átvenni.

Az egymást szédítő gyorsasággal követő események folytán kérdésessé vált, vajon a Délkelet-főparancsnok

erőinek odairányítása hatással tud-e lenni a német csapatok javára.

Gerstenberg altábornagy augusztus 25-i jelentése szerint aggasztó volt a helyzet. A románok Jonescu páncélos

tábornok alatt odairányítottak 4000 jól felszerelt gyalogost, harckocsikkal, úgyhogy most 60 harckocsival kellett

számolni. A támadás Bukarest újraelfoglalására és a vezéri parancs végrehajtására nehézfegyverek és harci

tapasztalatokkal rendelkező csapatok odavezénylése nélkül – Gerstenberg altábornagy jelentése szerint – ez idő

tájt megvalósíthatatlan volt. Az olajvidéket már körülzárták, a termékek elszállítását megszakították. Miután a

románok augusztus 26-án Ploeşti területét birtokba vették, a helyzetet aggasztónak kellett jellemezni.

A harc német oldalon való folytatására többé nem lehetett számítani. Az új román kormánnyal szemben – mint

Badoglio Olaszországában – nemzeti ellenkormányt kellett volna felállítani. Augusztus 24-én, 17.00 órakor a

rádió tudtul adta, hogy a „Vasgárda” egyik, a román törvényszék által halálra ítélt vezetője átvette a nemzeti

kormányt. Kijelentette, hogy az országban még 60-80 ezer híve van, akik vele tartanak, és akikkel

partizántevékenységet tudna kibontakoztatni. A bombatámadások és a legyőzhetetlen háborús fáradtság miatti

kifáradás folytán kevés kilátása volt ennek a mozgalomnak.

A német tábornok augusztus 24-én a német követtel egybehangzóan jelentette, hogy jól előkészített

államcsínyről van szó, a hadsereg és az egész ellenzék egyetértésével. A népet és a csapatot rádión tájékoztatták,

ezek beleegyezésüket adták. A királlyal és az új kormánnyal szembeni ellenkormány posztjaira egyetlen

tábornokot sem lehet találni, mivel valamennyien királyhűek.


* Horia Sima, 1940-ben az Antonescu-kormány tagja, akit a „Vasgárda” kudarcot vallott puccsa (1941. jan. 20–

23.) után az SS Németországba vitt, és ezáltal kivont az ítélet alól. Az a kísérlet, hogy most őt felhasználják,

teljesen csődöt mondott. (Kriegstagebuch des Oberkommandos der Wehrmacht, Studien Ausgabe. VII. k.

München 1982. 804–808. o. Fordította Borus József.)

2. Képek


1. Felkelés a Tátra alján

SZARKA László

Szlovákia, augusztus–október

Felkelés a Tátra alján

1939. március 14-én Hitler kifejezett kívánságára az autonóm Szlovákia parlamentje egyhangúlag megszavazta

az ország kiválását az ún. második Cseh–Szlovák Köztársaságból és az új állam teljes önállósulását. Öt évvel

később, 1944-ben a Berlin által egyfajta közép-európai fasiszta mintaállamként elképzelt Szlovákiában az

államapparátus felbomlásának jeleit lehetett tapasztalni. A szlovák hadsereg legfelső vezetésében egyre többen

tekintették az olaszországi Badoglio-féle fordulatot követendő mintának. Főtisztek, köztük tábornokok

részvételével 1944 elején illegális katonai központ alakult, amely a hadsereg átállását készítette elő. Maga

Ferdinánd Čatloš hadügyminiszter kapcsolatot épített ki a szlovák polgári és kommunista ellenállás

képviselőivel: a keleti front szlovák szakaszának megnyitását felajánló memorandumát szlovák kommunistákkal

juttatta el Moszkvába 1944 nyarán.

Az államapparátus országos és járási szintjein egyre gyakoribbá váltak a politikai alibizmus jelenségei. Ez

elsősorban a hivalkodó németbarátság, a fasiszta külsőségek szinte teljes visszaszorulását, a kollaboráció

társadalmi bázisának leszűkülését eredményezte. Az elkobzott zsidó vagyonokból meggazdagodott „arizátor”

újgazdagok, az állami pozíciókat vagyonszerzésre felhasználó rétegek egyre inkább vagyonuk és pozícióik

átmentésére gondoltak, s többé nem akartak a Jozef Tiso elnök vezette szlovák államélet feltétlen híveiként

kitűnni. A gyakoribb partizánakciók pedig azt jelezték, hogy a rezignáció, az alibizmus mellett a szlovák

politikai és katonai ellenállás mind nagyobb súlyra tett szert.

Szovjet–csehszlovák szerződés, 1943

Minthogy azonban Szlovákiában már 1943 kora tavaszán sokan attól tartottak, hogy a németek katonailag is

megszállják az országot, a politika kétkulacsos játékai mindvégig jelen voltak a szlovák közéletben. Az

ellenállás számára az 1943. december 12-én Moszkvában Beneš és Molotov által aláírt csehszlovák–szovjet

barátsági, kölcsönös segítségnyújtási és a háború utáni együttműködést szabályozó szerződés bizonyult

meghatározónak. A Beneš vezette londoni polgári, illetve a Gottwald vezette moszkvai kommunista csehszlovák

emigráció programját ez a szerződés közelítette egymáshoz.

Két héttel a moszkvai szerződés után, 1943 karácsonyán Szlovákiában az agrár párti Ján Ursinyi, Jozef Lettrich

és Matej Joško vezette polgári blokk, illetve a Karol Šmidke, Gustáv Husák és Ladislav Novomesky-féle

szlovák kommunista párti vezetés létrehozta az illegális Szlovák Nemzeti Tanácsot mint a szlovák ellenállás

egységes irányító szervezetét.

Az úgynevezett karácsonyi egyezmény szerint az SZNT célja, hogy a „náci-német diktátum felszámolása elleni

harcba vezesse a szlovák nemzetet”, hogy „Szlovákiában az első alkalmas pillanatban átvegyen minden

politikai, törvényhozói, katonai és közigazgatási végrehajtói hatalmat”. A távolabbi, háború utáni célok közt a

Csehszlovák Köztársaság megújítása, a cseh–szlovák államjogi viszony megoldása, a szláv államokkal és a

Szovjetunióval való baráti viszony kialakítása, a demokratikus államrend megteremtése szerepelt, fenntartva

annak jogát, hogy a szlovák nemzetet a háború után a szabadon választott, ill. kijelölt szlovák politikusok

képviseljék.

A szlovák ellenállás politikai programjának megvalósításában döntő szerep jutott a szlovák hadsereg antifasiszta

érzelmű vezetőinek. Benešsel azonos módon az SZNT is Ján Golian alezredest bízta meg a katonai

előkészületek szervezésével, ill. a felkelés hadseregének vezetésével. Várható volt, hogy a román kiugrás után

és a Keleti-Kárpátokban készülődő sorsdöntő katonai műveletek előtt különösen fontos felvonulási területté váló

Szlovákiát a németek saját katonai erőkkel biztosítják. A gyarapodó és egyre erőteljesebb partizánakciók

visszaszorítására a szlovák hadsereg teljességgel megbízhatatlanná vált.

Német beavatkozás, 1944. augusztus

A német beavatkozásra végül is a végső okot az adta, hogy a szlovák partizánok egy Romániából hazatérő 28

fős német katonai küldöttséget a turócszentmártoni laktanyába internáltak, majd nem egészen tisztázott

körülmények közt, az ellenállni próbáló németeket augusztus 28-án a laktanya udvarán lelőtték.


Tiso elnök egyetértésével a pozsonyi német követ az azonnali német megszállást kérte. Augusztus 29-én a

németek elkezdték Szlovákia katonai elfoglalását. Az SZNT és a Golian vezette szlovák katonai ellenállás már

hosszabb ideje kereste a kapcsolatot a szovjet állami és katonai vezetéssel, hogy a felkelés kezdetének

időpontját és katonai lépéseit egyeztessék. Azonban a Čatloš szlovák hadügyminiszter repülőjével augusztus

elején szovjet területre érkező Šmidkének és Ferjenčik alezredesnek nem sikerült a hónap folyamán a megfelelő

szinten elvégezni ezt az egyeztető munkát.

A felkelés kirobbantásával viszont tovább nem lehetett várni, hiszen a szlovák hadsereg átállásra kész

parancsnokai, laktanyái csakis a német megszállás előtt voltak képesek az átállás lebonyolítására, a hadianyag

szétosztására és a védelmi pozíciók elfoglalására.

A felkelés

Az augusztus 29-én este nyolc órakor Golián hadiparancsával kirobbant szlovák nemzeti felkelés minden

szervezeti, katonai és politikai probléma ellenére fölöttébb kedvező körülmények közt kezdhette el a németekkel

szembeni nyílt katonai ellenállást. A Golian vezette közép-szlovákiai hadsereg közel 25-30 ezernyi katonája,

illetve mintegy 9-12 ezernyi partizán – a szeptember közepétől egyre szervezettebb szovjet katonai légihíd

támogatását élvezve – az országba bevonuló német csapatokkal szemben jó ideig komoly ellenállást tudott

tanúsítani.

A cseh–morva protektorátus, valamint a lengyel kormányzóság felől támadó német hadsereg (a Szepességben és

Liptóban egyebek közt a varsói felkelést leverő német alakulatok is jelen voltak) akcióinak összehangoltsága, a

csapattestek harci tapasztalatai azonban rövid időn belül német fölényhez vezettek. A szlovák nemzeti felkelés

katonailag három ok miatt vált kilátástalanná: egyrészt nem sikerült a felkelésbe bekapcsolni a szlovák

hadseregnek a keleti front előtt összpontosított divízióit, amelyek harci értéke nagyobb volt, mint a Golián

rendelkezésére álló alakulatoké. Elmaradt a szovjet hadsereg közvetlen támogatása is, mivel a duklai szorosban

vívott kegyetlen harcok elhúzódtak. S végül elmaradt a nyugati szövetségesek légi támogatása, noha az angol

gépek már a felkelés kitörése előtt is bombáztak pozsonyi, illetve más szlovákiai célpontokat. A felkelőknek

azonban ez nem sok előnyt jelentett, sőt e bombázások megsemmisítették ekkor egyebek közt pl. a felkelés

oldalára álló katonai alakulatok legnagyobb üzemanyagraktárát.

Szeptember második felétől a szlovák felkelés katonai erői fokozatosan a Zólyom–Besztercebánya–

Breznóbánya vidékére korlátozódó felszabadított területek megtartására rendezkedtek be. Jóllehet a

szovjeteknek október közepére sikerült a duklai áttörés, a szlovák felkelés – különösen a Szálasi-féle

magyarországi hatalomátvétel után – katonailag egyre reménytelenebb helyzetbe jutott. A németek október 26-

án elfoglalták Zólyomot, majd másnap harcok nélkül a felkelés központját, Besztercebányát. A felkelés két

katonai vezetőjét, a tábornokká előléptetett Goliánt és az új főparancsnokká kinevezett Rudolf Viest tábornokot

a németek november 3-án elfogták, és később Németországban kivégezték.

A Szlovák Nemzeti Tanács, illetve az általa kinevezett (a kormány szerepét betöltő) szlovák megbízotti testület

a felkelés területén létrehozta a nemzeti bizottságokat, amelyek az egyes településeken biztosították a gyors

hatalomátvételt. Jóllehet az SZNT tanácskozásain általában sikerült közös nevezőt találni az egyes politikai

pártok közt, de már a hadsereg, illetve a partizánalakulatok politikai irányításában, a felkelés területén

érvényesülő gazdaságpolitikai, művelődéspolitikai döntésekben sok volt az ellentét a kommunisták és a polgári

pártok között. A szeptember 17-i egyesülési kongresszus nyomán magukat „a felkelés vezető erejének” tekintő

kommunisták a Moszkvából Besztercebányára küldött Ján Šverma instrukcióinak megfelelően igyekeztek

előkészíteni Szlovákiában a talajt a beneši londoni csehszlovák kormány pozícióinak háború utáni

felszámolásához. Ez az alig rejtett politikai rivalizálás a moszkvai és londoni „vonal” között volt az eredeti oka

a felkelés történeti értékélésében megmutatkozó bizonytalanságoknak, elhallgatásoknak, manipulációknak és

hazugságoknak is.

A felkelés katonai veresége után a szlovák katonák és partizánok, s velük együtt a szovjet, lengyel, cseh, francia,

magyar és más nemzetbeli partizánok, összesen mintegy 20-25 ezer fegyveres, az Alacsony-Tátrában és

környékén a szovjetek megérkezéséig folytatta az ellenállást. Maga a felkelés mintegy 45-50 ezer főnyi német

katonai erőt kötött le, ami az 1944. októberi közép-európai hadászati helyzetben mindenféleképpen fontos

tényezőnek bizonyult.

A mérleg

A szlovák nemzet 20. századi történelmének kétségkívül kulcsfontosságú eseménye egyszerre mutatta meg a

szlovákság államszervezői, politikai és morális értékeit; a csehszlovák államiság megújításához való csatlakozás


megadta annak lehetőségét, hogy a Hitler oldalán végsőkig kitartó Tiso-féle szlovák állam létezése ellenére

Szlovákiát a Csehszlovák Köztársaság részeként a győztesek közé sorolják, ugyanakkor a Beneš által képviselt

egységes csehszlovák nemzetállam koncepciójával szemben sikerült kialakítani a nemzeti egyenlőség elvén

alapuló föderalizmus programját, amely azonban csak a 20. századi csehszlovák történelem egyik

legválságosabb szakaszában, 1968 őszén valósulhatott meg. A fegyveres antifasiszta harc tömeges vállalásé

pedig azt jelezte, hogy a kedvező körülményeket kihasználva, a közép-európai kis nemzetek közül a szlovákok

jelentős része képes volt szembefordulni saját nemzeti államával, a relatív jólétet és nemzeti függetlenséget

biztosító Tiso-féle szlovák állammal. Ehhez persze arra volt szükség, hogy a demokratikus és antifasiszta erők

összefogását megvalósító Szlovák Nemzeti Tanácsot elfogadták olyan reprezentatív irányító szervezetnek,

amely az egész nemzet érdekeit képviselte. S végső soron ezért maradt sikertelen a felkelés történelmi

örökségének bármiféle politikai kisajátítása.

2. Képek


1. Az Arad környéki harcok

NYÍLT TÉR

HALMÁGYI Pál

Az Arad környéki harcok

Dél-Erdély 1944 szeptemberében

A román kiugrás után

A bukaresti rádióban augusztus 23-án este 10 órakor elhangzott királyi proklamáció után a magyar–román

határon teljes határzárat rendeltek el. Az itt lévő határvadász erőket feltöltötték, ill. megerősítésükre más

csapatokat is ide irányítottak.*

Augusztus végén a IV. (pécsi) hadtest parancsnoksága fokozatosan Békéscsabára települt. Szeptember elején ide

érkezett még a 6. tábori póthadosztály és az 1. magyar páncéloshadosztályból alakított ún. „Gyorscsapat” is.

Románia legnyugatibb része háromszög alakban ékelődik itt be, a magyar és jugoszláv határok közé. A

háromszög északi csúcsánál (Mezőhegyes–Battonya körzetében) álló magyar csapatok, ill. a Bánátban Kikinda

környékén állomásozó német erők,** megindulásuk esetén, néhány kilométeres út után teljesen lezárhatták

volna e beékelődést. Határvédelmi és karhatalmi erőkön kívül nem is voltak más román egységek e területen.

Mi történt ezalatt a határ másik oldalán? Az augusztus 23-i fordulat után Románia általános mozgósítást rendelt

el. A vezérkar egyben utasította a Dél-Erdélyben állomásozó 1. román hadsereg parancsnokát, Anastasin

tábornokot, hogy csapataival zárja le a határt, különös tekintettel a Déli-Kárpátokhoz vezető járható irányokra.

Az addig is fokozott készültségben lévő hadsereg a teljes harckészültséget két nap alatt elérte, és a megadott

feladatot végrehajtotta. A Ploeşti körzetében gyülekező 4. román hadsereg (Avranescu tábornok parancsnoksága

alatt) teljes harckészültségének elérése után, szeptember elején átvonult Erdélybe, és átvette a brassó–gyalui

határszakasz őrzését. A román 1. hadsereg ettől kezdve az Érchegységtől a Dunáig terjedő vonalat védte.

Támadás Dél-Erdélyben

A német vezérkar a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport arcvonalának augusztus 20-i áttörése után, újabb védővonalát

a Déli-Kárpátok bércei között kívánta kialakítani. Állandóan sugalmazta ezért a hágók birtokba vételét – s így

Dél-Erdély megtámadását – a magyar állam- és hadvezetésnek. Erőfeszítései végül sikerrel jártak, és Vörös

János vezérkari főnök elkészítette a Dél-Erdély elleni magyar támadás tervét. Az akciót a 2. magyar (erdélyi)

hadsereg kezdte meg szeptember 5-én Kolozsvár-Marosvásárhely térségéből Torda és Marosludas felé támadva.

Az előretörést szeptember 8-án, a szovjet csapatok Erdélybe érkezésének hírére megállították, és az egységeket

a Maros vonala mögé rendelték vissza védelemre.

Második támadás

A második Dél-Erdély elleni támadást szeptember 12-én reggel, a Bánátban állomásozó német csapatok kezdték

meg. A 4. SS-hadosztály erős páncélosegységeivel megindult Temesvár felé. Céljuk a Béga- és a Temes-völgy

lugosi kijáratának elfoglalása volt. Ott akarták megakadályozni a Déva felől közeledő 53. szovjet hadsereg, ill. a

Karánsebes felől előrenyomuló 46. szovjet hadsereg egységeinek kijutását a bánáti síkságra.

Szeptember 12-én kapta meg a támadási parancsot a IV. és a VII. magyar hadtest is. Feladatuk a Körösök és a

Maros-völgy kijáratának lezárása volt, ill. előrenyomulásukkal északról biztosítaniuk kellett a bánáti német

támadást. A vezérkar még azt is remélte, hogy e támadással tehermentesíti a Maros vonalán védekező 2.

hadsereget.

A támadó hadosztályok végső soron egyik célkitűzésüket sem tudták megvalósítani. Nem sikerült szilárdan

összekapcsolni a magyar és német vonalakat, a Torda körül dúló harcokból nem vontak el miattuk szovjet

erőket, és bár elérték a folyóvölgyek kijáratait, erejük kevés volt ahhoz, hogy a szovjet csapatokat

feltartóztassák.

A VII. és a IV. magyar hadtest hadosztályainak támadásai elől az 1. román hadsereg védekező-késleltető

harcokat folytatva mindenütt visszavonult. Szeptember 13-án estére az 1. magyar páncéloshadosztály részei

bevonultak Aradra.


A Marostól délre előrenyomuló határvadászok Perjámosig jutottak el, s így ismét magyar fennhatóság alákerült

Nagyszentmiklós, Oscsanád, Obéba, s még jó néhány kisebb torontáli település. Egy fiatal tiszt önkéntes

jelentkezőkből alakított egységével pedig Billédig, a 4. SS-hadosztály területéig nyomult előre.

A bevonulás

A határ menti magyar községekben a határvadászokat mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták. Nagyon sok

katonának – mivel mind erre a vidékre, Makó és környékére való volt – rokona, ismerőse élt az elszakított

falvakban. A néhány nap alatt, míg ott voltak, a katonák ellátásában is segítséget nyújtott a lakosság.

Arad elfoglalása után a magyar erők egy része déli irányba, Temesvár felé nyomult tovább előre. A

honvédcsapatok Hidasligetig jutottak el, a Temesvárt makacsul elfoglalni akaró németekkel azonban az

összeköttetést nem tudták felvenni. A németeknek nemhogy a várost bevenni, de még megkerülni sem sikerült, s

így nem tudták a lugosi kijáratot a szovjet csapatok előtt bezárni.

A szeptember 13–14-én Dévát elérő szovjet csapatok egyik része Brádon keresztül északnyugatra haladt tovább,

másik része pedig a Maros völgyében nyugatra, Arad irányába igyekezett. Az északnyugatra tartó rész a

Halmágy-csúcsnál ismét kétfelé vált. A Fekete-Körös völgyében északra támadó élük Belényes előtt ütközött a

Nagyvárad tágabb körzetét védő magyar csapatokba.

Szovjet roham

Szeptember 18-án, mikor valamennyi szovjet egység elérte a szétbontakozásra alkalmas síkság peremét,

megindult az általános támadás. A Fehér-Körös és a Maros völgyeiből először a 18. harckocsizó hadtest

páncélosai dübörögtek elő, nyomukban a lövészhadosztályokkal. A 181. harckocsizó és 32. gépesített dandár

lendületes támadásával két nap alatt elérte, majd átvágta az arad–nagyváradi főutat, s ezzel Aradtól északra

szétszakította a magyar arcvonalat.

Pálosnál a 243. szovjet hadosztály és a 170. harckocsizó dandár felőrölte a magyar védelmet, szétzilálta az 1.

páncélos hadosztályt, és gyors visszavonulásra kényszerítette a 6. hadosztályt. Szeptember 20-án este élei már

csak alig 15-20 km-re voltak Aradtól. A pálosi harcok hevességét érzékelteti, hogy a magyar hadsereg

vesztesége elérte az ezer főt. Arad sorsa másnap, szeptember 21-én pecsételődött meg, mikor a szovjet egységek

Németszentpéternél megkezdték az átkelést a Maroson.

A magyar egységek által Arad körül védett terület mindinkább zsugorodott.

Szeptember 21-én már közvetlenül a városért harcoltak a szovjet csapatok. Aradról egy irányban volt még

szabad kijárat, északnyugatra, Dombegyház–Battonya felé. Szeptember 21-ről 22-re virradó éjszaka ezen az

úton vonultak ki a magyar egységek a városból. Az őket üldöző szovjet élek még ezen az éjszakán elérték

Tornya és Battonya között a trianoni határt.

* A román kiugrásról, illetve az 1944. augusztus–októberi helyzetről a keleti fronton vö. e számunk 18–24.

oldalait. (A szerk.)

** Délvidék 1941. áprilisi visszacsatolásakor a Tiszától keletre eső bánáti rész nem került magyar fennhatóság

alá, azt német csapatok szállták meg.

2. Képek


1. Magyar látogatók Churchillnél 1939 nyarán

KALÁSZATOK

TILKOVSZKY Loránt

Magyar látogatók Churchillnél 1939 nyarán

A második világháború előtt kiéleződött német–lengyel konfliktus idején, amikor Teleki Pál kormányának

sürgősen ki kellett alakítania álláspontját követendő magatartásáról, az ellenzéki Független Kisgazdapárt vezére,

Eckhardt Tibor kapta a feladatot, hogy londoni politikai körökben puhatolóddzék, s benyomásairól tájékoztassa

a magyar kormányt. Történetírásunkban nincs nyoma annak, hogy Eckhardt és a kíséretében lévő Auer Pál,

kisgazda párti nemzetközi jogász 1939 nyarán a brit politikai élet számos vezető személyiségével eszmecserét

folytattak, s hogy július 6-án Churchill is fogadta őket londoni lakásán. Churchill nem tett említést

emlékirataiban – (A második világháború. Bp. 1989) – erről a beszélgetésről, Auer Pál emlékirataiban azonban

– (Fél évszázad. Washington, 1971) – szó esik róla, és idéz is egy kis részletet abból a feljegyzésből, amelyet a

látogatást követően Auer azonnal papírra vetett és Eckhardt aláírt.

A beszélgetés bizalmas jellegű volt, mégis Churchill jelenlévő fia, Randolph révén az Evening Standard – Lord

Beaverbrook sajtómágnás lapja – július 10-i számában megszellőztette, olyan kijelentéseket idézve Eckhardttól,

amelyek miatt a budapesti német követ, Otto von Erdmannsdorff, kormánya utasítására felvilágosítást kért a

magyar kormánytól. Teleki Pál miniszterelnök felszólítására Eckhardtnak részletes, hiteles beszámolót kellett

készítenie a Churchill, illetve az ő részéről elhangzottakról.

A beszélgetés abból indult ki, hogy Anglia és a vele szövetséges Franciaország nem fogja eltűrni, hogy Hitler

Lengyelországot is megtámadja: ez esetben világháborúra fog sor kerülni. Máris folyamatban vannak az

erőfeszítések arra, hogy Németországot kétfrontos háborúra kényszerítsék. Churchill előadta elképzeléseit a

Lengyelország támogatására kialakítandó keleti frontról, a „békefrontról”. Arra számított, hogy Lengyelország

2-3 hónapos szívós ellenállásra lesz képes, s ennyi idő elegendő lesz arra, hogy nyugatról segítséget küldjenek

neki anyagban és emberben. Bízott benne, hogy a Szovjetunió és Románia katonai segítséget fog nyújtani a

lengyeleknek, továbbá, hogy Görögország, Törökország, Bulgária, Jugoszlávia és az egész Balkán szolidáris

lesz vele.

Eckhardt nem osztotta Churchill lendületes optimizmusát, s nyíltan kifejtette ellenkező véleményét. Churchill

érzékeltette Eckhardttal, hogy Magyarországra nem számít a keleti békefrontban, mert „Magyarország

túlságosan lekötötte magát a tengely mellett”, s mert Romániával szembeni területi követeléseivel zavarja e

békefront kialakítását. Eckhardt válaszában mindenekelőtt Magyarország geopolitikai helyzetére utalt: Angliától

elérhetetlen messzeségben vagyunk, Németország közvetlen közelsége viszont óvatosságra int. Angliának sem

lehet érdeke, hogy szembekerüljünk a Német Birodalommal, veszélyeztetve ezáltal az európai békét.

Biztosíthatja ugyanakkor Churchillt: „A kormányzó úr ismert egyénisége, de a magyar nép egész múltja és

szabadságszeretete kizárja azt, hogy Magyarország akár külső nyomásnak, akár belülről jövő támadásnak

engedve idegen érdekek szolgálatába állíttassa magát, vagy nagyhatalmi célkitűzések puszta eszközévé

alacsonyíttassék.”

Eckhardt feljegyzéséből érdemes a továbbiakban szó szerint idézni azt a részt, amely arról szól, hogyan változott

végül is kedvezőre a beszélgetés hangneme, s hogyan összegezte Churchill a magyar kérdést illető felfogását:

„Churchill, ki eddig meglehetősen ingerült hangot használt, s kinek szavaiból eddig a propagandisztikus szándék

is kiérzett, e kijelentéseim után, amelyeket igen határozott formában tettem meg, felengedett és valósággal baráti

hangon folytatta ettől kezdve a konverzációt. Tudom, mondotta, hogy Ön hogy gondolkodik, s hogy milyen

érdemeket szerzett országában a független gondolkodás megóvása érdekében. Ezért jöttem be most vidékről,

hogy Önt láthassam, s ne higgye azt sem, hogy én nem ismerem az Önök történetét, a régi időket éppen úgy,

mint a világháborút követő korszakot. Tudom, hogy a magyar nép mindig kész volt a függetlenségéért síkra

szállni. Jól tudom, hogy milyen szerepet játszott Kossuth nemcsak a magyar, de az európai történelemben,

ismerem az Ő angliai szerepét is. Tudom, többször beszéltem már róla, és nagyon fájlalom, hogy felette

igazságtalan feltételeket állapított meg az Önökkel kötött békeszerződés. Miért a németek panaszkodnak a

versaillesi-i békeszerződés igazságtalan volta miatt? Az a béke olyan messzemenően méltányos volt, hogy

hasonlót a németek tőlünk a jövőben nem várhatnak. A trianoni szerződés volt a rossz béke, mert egy

uralkodásra hivatott népet, mely Európának abban a részében talán egyedül tudott századokon át magasabb

rendű politikai képességeket kifejteni, szétszakított, szolganépek uralma alá helyezett. Az Önök fájdalma és

felháborodása jogos. Mélyen megrendített engem az a beszéd, amelyet annak idején a békeszerződés aláírásakor


az Önök tiszteletreméltó Apponyi grófja tartott. Azt is tudom, hogy a magyarok nem felelősek a világháborúért,

akkori miniszterelnökük, a mártírhalált halt nagy államférfiú, gróf Tisza, határozottan ellenezte. De lássák be,

hogy a mostani, közvetlenül háborúval fenyegető helyzetben az Önök ügyét nem lehet megoldani, és legyenek

igazságosak velünk szemben, amikor a feneketlenül mohó német terjeszkedéssel szemben az elnyeletéstől

végeredményben Önöket is a mi fellépésünk és a mi hihetetlen áldozatkészségünk védi meg.

Mi vár Önökre német győzelem esetén, ha a németek csatlósaiul szegődnek? Nézzék meg; hogyan viselkedtek

Szlovákiában, mely német védelem alá helyezte magát! Éhes farkascsorda módjára törtek rá a saját barátukra, és

amire rátehették a kezüket, azt elrabolták. Mit várhatnak ezektől a gengszterektől, ha közéjük állanak? Ha ők

győznek; kifosztják Önöket, és megsemmisítik a független magyar államot. De milyen sors vár Magyarországra,

ha megint a németek oldalán harcolnak, és mi fogjuk újból diktálni a békét? Ne csodálkozzanak akkor, ha a

sorsuk még a mostaninál is rosszabb lesz. Nem azért, mintha mi bosszút akarnánk állani, de mert mi

szövetségeseink mellett híven kitartunk. Nekünk ígéreteket kell tennünk; mi kénytelenek leszünk velük

megállapodásokat kötni, s amit aláírunk azt meg is tartjuk. Én nem vagyok koldus, de most könyörgöm

Önöknek; ne engedjenek a német csábításnak! Tudom, hogy Önök nem állhatnak mellénk; de maradjanak

semlegesek, és akkor mindent elérnek. A Duna völgyében és a Balkánon a háború befejezése után új, egészséges

rendet kell teremteni a mai anarchia helyén, már azért is, hogy ez a vidék a maga erejéből tartósan ellen tudjon

állam a nyolcvanmilliós német nép nyomásának. Egy erős Magyarország nélkül nem is lehet az ottani helyzetet

megoldani. Magyarország összes területi igényei akkor fognak. mégpedig bőkezűen kielégítést nyerni.

Megkérem Önt, ha rákerül a sor, figyelmeztessen engem ezen kijelentésemre.

Lássa, mondotta Churchill befejezésül, mi könnyen helyezkedhetnénk arra az álláspontra, hogy Közép-, illetve

Kelet-Európa sorsa nekünk közömbös. Sokan voltak ezen az állásponton Angliában, mely ma már túlhaladott

álláspont. De ma is vannak még egyesek, például Beaverbrook, aki azt szeretné, hogy törődjünk kizárólag a

birodalommal; tartsuk szabadon a tengeri utakat, tisztítsuk ki a Földközi-tengert, és adjunk Hitlernek

szabadkezet kelet felé. Ha ez az álláspont érvényesülne, Önök és valamennyi ott élő ős nemzet választhatna

Hitler és Sztálin úr zsarnoki uralma között. A brit birodalomnak köszönhető, hogy ezek a nemzetek még

léteznek. Mert mi azon a nézeten vagyunk, hogy nekünk kötelességeink vannak nemcsak a birodalommal

szemben, de Európában is. És hogy vannak bizonyos emberi javallatok, amelyek nélkül nem érdemes ezen a

világon élni, s hogy síkra kell szállnunk az emberi szabadságért és humanizmusért. Ha Önök ez idő szerint

nincsenek német uralom alatt, azt már most azoknak az erőfeszítéseknek köszönhetik, amelyeket ez a kis

szigetország ezeknek az eseményeknek az elhárítása érdekében egy idő óta újból kifejt. Őszinte barátja vagyok a

magyaroknak; ez év őszén akartam Önökhöz ellátogatni, mert foglalkozni szándékoztam a magyar kérdéssel. A

mai helyzetben erre valószínűleg nem kerülhet sor, de kérve kérek Önön keresztül mindenkit, kövessenek el

mindent, hogy úgy ne járjanak még egyszer, mint 1914-ben 1918-ban.”

Hogyan fogadhatták Churchill fejtegetéseit a magyar kormánykörökben, ahová azok Eckhardt jelentése révén

1939 nyarán eljutottak? A propagandaízű, fellengzős megnyilatkozásokat, amelyek szerint a magyarok Anglia

„hihetetlen áldozatkészségének” köszönhetik, hogy fenntarthatják szabadságukat a németekkel szemben,

bizonyára tényleges értékére szállították alá, de egyetértettek a semlegesség megőrzése fontosságának

hangsúlyozásával, s ez kifejezésre is jutott – amennyire és ameddig lehetett – a Teleki-kormány törekvéseiben.

Nyilván igen méltányolták Churchill véleményét a trianoni béke súlyosságáról, a revíziójára való törekvés

jogosultságáról, és ígéretét annak támogatására a háború után. A felszólítás, hogy emlékeztessék majd ez irányú

ígéretére, eszünkbe juttatja a Teleki Pál halálakor ünnepélyes formában tett hasonló ígéretét.

A második világháború utáni „második Trianon” óta gyakoriak a keserű szavak arról, hogy Churchill

„megszegte adott szavát”, „megfeledkezett ígéretéről”. A churchilli ígéretek azonban eleve olyan politikát

feltételeztek, amely megőrzi az ország függetlenségét. Mint láttuk, Churchill világosan megmondta

Eckhardtnak, milyen sors vár Magyarországra, ha a világháborúban az ellenfél oldalára áll: ez esetben

Angliának azon megállapodásokhoz kell magát tartania, amelyeket a háború folyamán szövetségeseivel köt, s ez

fog érvényesülni akkor, amikor az új békét diktálják.

2. Képek


1. Agrárpolitika, 1957�61

JELENIDŐBEN

ROMÁNY Pál

Agrárpolitika, 1957–1961

Tervek, viták és torzulások

1991-ben az MTA megalakította a Jelenkortörténeti Bizottságot, melynek feladata az 1957 utáni időszak

kutatásainak támogatása és részben szakmai orientálása. A História a következőkben rendszeresen közöl

cikkeket a bizottság által támogatott kutatások anyagaiból. E tanulmány hosszabb változata megjelent a

Gazdálkodás c. folyóirat 1991/6. számában. (A szerk.)

Volt-e magyar út az agrárpolitikában? Magyarországon az ötvenes évek végén határozott törekvés volt a

„kollektív gazdaságtól” (orosz nevén: Kollektivnoje hozjajsztvo) eltérő, más jegyeket képviselő szövetkezeti

gazdaság, vagyis egy „magyar modell” kialakítására. Ezt akkor is – sőt annál inkább – indokolt megállapítani,

ha tudjuk, hogy csak a hetvenes évekre, az 1968. évi reformot követően, vált igazán láthatóvá az eltérés, a más

modellre való törekvés. És akkor is, ha az említett törekvés nem győzött, céljait nem tudta elfogadtatni, s ha

azokat nem is adta fel, de hosszú évekre halasztani kényszerült. Ma már mind több levéltári forrás segíti

ismereteink pontosítását, lejárt a 30 évi jogszabályi védelem ideje is. Az emlékezet tehát megerősíthető irattári

dokumentációval, kellő elemzés után pedig a különböző irányzatok, a kulisszák mögötti politikai alkuk és

diktátumok – remélhetőleg – feltárhatókká válnak.

Zátonyok – már az elején

Az eddigi vizsgálatokból és a megélt tapasztalatokból az máris megállapítható, hogy 1957-től számítva – néhány

éven át – agrárpolitikai válaszút előtt állt Magyarország. Akkor az 1949-ben általánossá vált

szövetkezetszervezési elveket és módszereket bírálták, sőt volt, hogy elítélték. Az MSZMP Agrárpolitikai

Bizottsága első ülésén (1957. február 20-án) Dégen Imre kijelentette: „1949-ben helytelen úton indultunk el. …

mielőtt megszerveztük volna a földművesek szövetkezetét, már előtte likvidáltuk azokat…” A bizottság számára

előterjesztéseket készítő MSZMP KB Falusi Osztály javaslatában pedig ez olvasható: „mondja ki a párt, hogy

helyesli a parasztság szövetkezeti törekvéseit, de helyteleníti az egyes országokban kialakult szövetkezeti

formák szolgai lemásolását és a parasztságra való erőszakolását”. Indítványozza a Falusi Osztály (vezetője a

Balatonnagybereki A G. Budapestről „száműzött” volt igazgatója, Fehér Lajos, helyettese: Keserű János), hogy

a kormány tegye lehetővé a parasztok és az agrárszakemberek tanulmányútját keleti és nyugati országokba –

utóbbiak közül főleg Hollandiába és Dániába – a szövetkezeti gazdálkodás megismerésére.

Az Agrárpolitikai Bizottság első – valójában konzultációs jellegű ülésén – már sorjáztak azok az

ellenvélemények, amelyek később erőre kaptak, majd évtizeden át – változó formában és erősséggel – jelen

voltak a hazai agrárvilágban. Dögei Imre, földművelésügye miniszter, már ekkor hangoztatja: nem szabad

megengedni, hogy a parasztok jövedelme emelkedjék. Egy későbbi (1957. március 28-i) agrárpolitikai bizottsági

ülésen pedig már kifejti, hogy a középparaszt azért nem megy be a termelőszövetkezetbe, mert: 1. öregkorára

nem látja biztosítva a megélhetését; 2. az egyéni paraszt gazdasága, jövedelmi helyzete jobb, mint a

termelőszövetkezeti tagé. A miniszter következtetése – amiben az akkori FM vezetőinek többsége támogatta –

egyértelmű: közgazdasági lépéseket kell tenni (ami alatt adóemelést értettek), az önkéntes belépésre nem lehet

számtani.

A paraszti jövendőre, a szövetkezeti útra, a magyar mezőgazdasági termelés hatékonyságának mikéntjére

vonatkozó kérdés 1957-ben tehát még nyitott volt. A falu választ várt kérdéseire.

Eltérő vélemények – alapkérdésekben

Az MSZMP Falusi Osztályán 1956–57 telén feljegyzésben rögzítették: „Jelenleg a parasztság körében

nyugtalanság van amiatt, hogy a párt és a kormány a begyűjtés, a vágása engedélyek és a zsírdézsma

megszüntetésén kívül nem nyilatkozott még több fontos, a mezőgazdaságot érintő kérdésben.” Előkészítik tehát

az úgynevezett Agrárpolitikai Tézisek kiadását. Ennek tervezetét széles körben szétküldik, bizottságok vitatják.

A vélemények eltérnek.


Jellemzőnek tekinthető Erdei Ferenc megjegyzése. Fehér Lajosnak 1957 elején Erdei megírja, hogy a

szövetkezetek sokirányú fejlesztésével egyetért; ám legnagyobb jelentőségűnek a földműves-szövetkezeteket

ítéli, mint általános beszerző, értékesítő szervezeteket és különösen a szakszövetkezeteket (tej, gyümölcs stb.).

Ez utóbbiakat a kisparaszti gazdaságok magasabb szervezettségi fokra való emeléséhez nélkülözhetetlen

formának tartja. Elsőrendű fontosságúnak nevezi a termelésfejlesztést Erdei, s ebben a termelői egyesületi

szervezetett; főleg pedig a szaktanácsadás szerepét hangsúlyozza. (A javaslatok tükrözőnek majd a Tézisekben.)

Fehér Lajos elnökletével az Agrárpolitikai Bizottság ebben az időben tárgyalja „A termelőszövetkezeti

mozgalom helyzete” című előterjesztést, majd „A földműves-szövetkezeti mozgalom továbbfejlesztése” című

jelentést. Ez utóbbihoz kapcsolódva megállapítják a vitában, hogy a Hangya Szövetetek* nagyon becsületesen

működtek, s kár, hogy a dolgozó parasztok később (az fmsz-ben) statisztává degradálódtak.

A termelőszövetkezetekről szóló napirendnél a gépvásárlásról, az egyszerű szövetkezetekről, a paraszti

jövedelmekről – a jelentésben foglaltaktól eltérően – alakul ki vita. Engedékenységgel, a gazdagodás

támogatásával vádolják a fogalmazókat. Fehér Lajos összefoglalójában kijelenti: „Kitartunk a jelentés mellett,

úgy, ahogy van. Tudomásul véve, hogy Szőke elvtárs** ezzel kapcsolatban bizottsági ellenvéleményt jelentett

be.”

Erősödik az állami keményvonal

Nem sokkal később (1957. július 17-én) Dögei Imre levélben fordult a Politikai Bizottsághoz. Bejelenti, hogy

Fehér Lajossal miben nem tudott közös álláspontot kialakítani. Dögei egyébként már áprilisban kifogásolta –

akkor még – Fehérnél, hogy „a termelőszövetkezetek egy része az önállóság örve alatt eltér a mintaalapszabály

alapelveitől… a zetor traktorokon kívül más traktorokat is vásárolnak azzal a céllal, hogy ilyen módon

függetlenítsék magukat a gépállomásoktól.” Írásban rögzíti az FM-igényt, hogy „a különböző szakcsoportok és

társulások semmilyen traktort nem vásárolhatnak”. És egyébként – írja Dögei – „olyan szakcsoportokra és

társulásokra, amelyekben kizsákmányolás folyik, amelyek az egyéni gazdaságokat stabilizálják, nincs

szükségünk, ezek ál-szövetkezetek, s az ilyenektől meg kell vonni a működési engedélyt.”

A Politikai Bizottság nem osztotta mindenben Dögei Imre nézeteit, de fenntartással fogadta Fehér Lajos, illetve

az Agrárpolitikai Bizottság törekvéseit is. Később majd bizottságot küld ki a „baloldali és a jobboldali elhajlás”

kivizsgálására és átalakítja, „keményíti” az Agrárpolitikai Bizottság személyi összetételét is. Ekkor azonban,

1957-ben, még tovább folynak a viták, az agrárjövő még többesélyes. Megjelennek a várt Agrárpolitikai

Tézisek. Ennek kiadásával azonban nem lezárult, hanem inkább elkezdődött a hazai agrárpolitikai irányzatok

közötti küzdelem. Belpolitikai és gazdaságpolitikai témaként, de feltehetően volt tétje a nemzetközi

kapcsolatokban is.

Irányzatok és szándékok: 1958 rejtélyei

A most már hozzáférhetővé vált levéltári forrásokból is alátámasztható, hogy az ötvenes évek végére,

pontosabban: 1958-ra, háromféle agrárpolitikai koncepció alakult ki a magyar mezőgazdaság, s vele a falu

jövendőjére.

Az egyik, a teljesen közös gazdálkodást megvalósító termelőszövetkezeti szisztémát vallotta üdvözítőnek és

sietve – és siettetve – megvalósítandónak. Fő képviselői a mezőgazdaság akkori állami vezetői voltak, többnyire

az FM vezetői, Dögei Imre miniszter vezetésével, továbbá a pénzügy, az élelmezésügy néhány vezetője, egy-két

szakszervezeti vezető.

A másik koncepció képviselői – az előző időszak tragédiájából, tanulságaiból legtöbbet merítve – a szerves

fejlődésre, a folyamatos agrárépítkezésre, az egyszerű mezőgazdasági szövetkezetekre, a fokozatosságra tették a

hangsúlyt. Ebben az elgondolásban a belterjes mezőgazdaság és a falufejlesztés (még nem fejeződött be a falu

villamosítása!) volt az elsődleges, s annak eszközeként, nem pedig célként szerepelt a szövetkezés egy-egy

formája. Ez utóbbi kikötést erőteljesen képviselte Erdei Ferenc, Lázár Vilmos, Dégen Imre, s több más

agrárpolitikus. Az e koncepciót vallók Fehér Lajos, illetve a pártközpont mezőgazdasági (volt falusi) osztálya

körül szerveződtek.

A harmadik körbe sorolható nézetek annyiban az első változathoz voltak közel, hogy szintén a mezőgazdaság

szövetkezeti átszervezésének pártján állottak, de annyiban a második körrel azonosultak, hogy a fokozatosságot

vallották, mégpedig a településekre építve. A Dunántúl aprófalvainak hálózatát tekintették ideális terepnek, jól

átlátható, szinte családias és gazdavezetésű termelőszövetkezetek kialakítására. E regionális alapokon nyugvó


elgondolás hangadói országosan ismert termelőszövetkezeti vezetők voltak (főleg „Pannóniából”), akik

többnyire Dobi István, volt kisgazda párti politikus, ekkor az Elnöki Tanács elnöke körül tömörültek.

Mindhárom koncepció „szövetkezetpárti” volt, csak más-más tartalommal, más ütemmel és más feltételek,

módszerek alkalmazásával. A magyar agrárpolitika egyébként sem ekkor, sem később nem fogalmazta meg sem

az állami gazdaságok (össznépi), sem a családi gazdaságok kizárólagosságát. Nagyüzem mellett állt – nem

kapitalista módon. Megkísérelte, hogy jelszóból hivatalos tétellé tegye: két út – két világ. Ez illeszkedett az

általános politikai feltételrendszerhez, a nemzetközi helyzethez is. A kolhozgondokról hallgatott a politika, az

egyéni vállalkozásra épülő agrártermelés pedig túlhaladottnak minősíttetett. (A „lengyel út” sajnálkozás tárgyát

képezte.)

A megoldási változatokra és a módszerekre – részben az ütemezésre is – az MSZMP KB 1958. decemberi ülése

üti rá a pecsétet, de addig ádáz viták zajlanak, elterjesztések, fel- és bejelentések születnek a háromféle

koncepció ügyében. Viták természetesen később is keletkeznek. Kiújulnak egy-egy új intézkedés előkészítése

kapcsán – még 1980 tavaszán is a termelőszövetkezeti tagok, magánszemélyek traktor- és tehergépkocsi

vásárlásának engedélyezése tárgyában –, de Losonczi Pál miniszteri kanevezése (1960) után már más jellegűek

és formájúak a viták, majd a céljuk is más lesz.

Jobboldali pártközpont?

A Politikai Bizottság nem terjesztett a Központi Bizottság elé három változatot. Az Központi 1958. decemberi

KB ülésén csak egy, már agyonvitatott koncepció szerepelt. Ez távolról sem csak a második, a „pártközponti”

elgondolásokra épült, mégis egyértelműen kimondják, hogy a Pártközpont Mezőgazdasági Osztályán jobboldali

elhajlásról lehet beszélni. Két évvel 1956 után – súlyos következményeket sejtető vád ez.

Az FM-ben is gátolják revizionista maradványok a termelőszövetkezetek fejlesztését, amit Dögei baloldalisága

nem ment! – ez is a többnapos vita egyik megállapítása. „Fő veszély a jobboldali elhajlás, s ez legélesebben a

mezőgazdasági politikában jelentkezik” – szögezi le Révai József. (Sokszor megkapja ezt még – burkoltabb

fogalmazásban – később is az agrárpolitika.) „Ők még úgy vannak (ti. Fehér Lajosék), hogy nem tudják

magukat egyértelműen leszögezni a termelőszövetkezetek mellett, van bennük bizonyos naivitás ezekkel az

alacsonyabb fokú termelőszövetkezetekkel szemben. Fetisizálják a termelés elsődlegességét” – fogalmazza a

vádakat egy másik, szintén kapásból ítélkező felszólaló.

A témával egyébként nem először találkozik 1958 decemberében a Központi Bizottság. A falusi politikai

helyzet tárgyalásánál (1958 áprilisában), a falu és a szövetkezet, a parasztság és a politikai bizalom

párhuzamokban már többen érintették előzetesen a témát. Már akkor szó esik az FM és a Pártközpont

ellentétéről, Tömpe István a szektásveszélyt nevezi fő veszélynek. Többen kiállnak a fokozatosság mellett.

Nyers Rezső, a SZOVOSZ elnöke, sokévi, évtizedes falusi feladatnak prognosztizálja a szövetkezeti fejlesztést.

Ám ezek a jelzések sem akkor, sem később nem találtak fogadókészségre.

Nem tekinthető elégséges magyarázatnak, hogy az állami szervek többnyire balra álltak a pártközponti

agrárpolitikától. Nem, bár tény, hogy minden alkalmat megragadtak arra, hogy annak hitelét rontsák. Az FM

nagyaktíván (1958. július 14-én) Keresztes Mihály, a miniszter első helyettese kijelenti: „A parasztságnak nem

ígérhetjük, hogy a végtelenségig egyéni gazdálkodó maradhat. Le kellene szögezni, hogy mennyi a türelmi idő.”

Késleltetik az agrártéziseket alátámasztó kormányhatározat (a 3004-es) kiadását, a kisárutermelőket védő,

„narodnyik” gazdaságpolitikának nevezik a pártközponti agrárnézeteket, amiről beszélni sem érdemes. Mindez

egy politikai – irányítási – szempontból kényes időszakban nem kevés, mégsem ad kellő választ a pártközponti

koncepció későbbi, csaknem teljes és gyors feladására.

„Nem szabad engedélyezni mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezését…”

A fenti mondat 1960-ban szerepelt az MSZMP Politikai Bizottsága számára benyújtott, a Pártközpontban

fogalmazott jelentésben, illetve annak javaslati részében. Akkor az egyéni gazdák kezelésében volt még 2,1

millió kataszteri hold szántó, s a kert–szőlő terület zöme. Erre vonatkozott tehát az indítvány, tételes előírással.

Nevezetesen, nem szabad engedélyezni mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezését a következő helyeken:

– Szabolcs, Hajdú, Bács, Csongrád és Pest megyék gyenge termőképességű homokjain;

– a Zselicség és az Őrség rossz minőségű földjein;

– az erdős és hegyes vidékek nagyüzemi művelésre alkalmatlan, szétszórt területein;


– a történelmi borvidékeken;

– az olyan városok és iparvidékek körzetében, ahol sűrűn laknak kétlakiak.

Ezeken a területeken az adottságoknak megfelelően szakcsoportokat (málna, spárga, gyümölcstermelő stb.)

lehetne alakítani.

Miért nem valósult meg ez a józan indítvány? Miért nem lehetett az agrártermelés fejlesztésének magyar útján

ez egy jellegzetes állomás? Miért nem győzött az ésszerűség, a költségtakarékos, a gazdaságos megoldásra való

törekvés? Egyszerűen szólva: azért, amiért a többi esetben sem. A részletes és érdemi válasz még további

kutatásokat, új elemzéseket kíván.

Elsikkadt tervek, elfojtott szándékok

Ismeretes, hogy 1958 márciusától több munkacsoport, az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztálya és az FM

számos tanulmányt, tervet készített a meglévő szövetkezetek erősítésére, a munkadíjazás, az anyagi érdekeltség

növelésére, s főleg: a mezőgazdaság tejes kollektivizálására, ahogyan nevezték, a szocialista átszervezés

befejezésére. A nyárra elkészüld tervezetek 15 éves időtávlatban gondolkodtak és több változatban. Akkor még

egyetlen változat sem számolt teljes kollektivizálással, s feltételezték, hogy a szövetkezetek 20%-át az

egyszerűbb szövetkezeti formában megalakuló szervezetek adják. Az egy évre jutó átlagos beruházási

szükségletet is – az előzőekkel összefüggésben – különböző összegben vették figyelembe. Évi 4 milliárd (15

évre 60 milliárd) forintot az I., és évi 2,5 milliárd (összesen 40 milliárd) forintot a II. változatban.

A Pártközpont Mezőgazdasági Osztályán – az előzetes minisztériumi, megyei vitákat figyelembe véve – új

tervezet készül, amit megvitat az Agrárpolitikai Bizottság, s megküldik a Magyar Tudományos Akadémia, a

Népfront stb. részére is. Előzetes véleményt kérnek az MSZMP vezetőitől is. A tervezet több új előirányzatot

tartalmazott, így kimondta:

– törvényben kell előírni, hogy a termelőszövetkezetek a kiosztható jövedelem 35%-a erejéig fizessenek

földjáradékot;

– a belépéskor részjegyet kell a tagoknak biztosítani, amelyre évente osztalékot kapnak. A részjegyvásárlásra

kaphassanak hosszúlejáratú személyi hitelt, s a részjegy egy része legyen örökölhető;

– a közös gazdálkodás csak a szántóföldi növénytermelésben legyen közvetlen cél, a gazdálkodás többi ágának

nagyüzemi lehetőségeit a növénytermelő szövetkezetek alapozzák meg;

– az egyszerűbb mezőgazdasági szövetkezetek, társulások megalakítása kapjon széles körű támogatást,

ugyanazok a kedvezmények illessék meg, mint amilyeneket a kormány a termelőszövetkezeteknek nyújt.

Már a vázlatos felsorolásból is következtetni lehet arra, hogy a tervezet nagy vitát váltott ki. A

Termelőszövetkezeti Tanács és a Földművelésügyi Minisztérium több ponton közös nevezőre jutott a

pártközponti tervezet elutasításában, a célokban való kétkedésben, visszahúzónak, a magas földjáradék

fizetésének lehetősége és kötelező előírása miatt a vagyonosok számára kedvezőnek, a növénytermesztő

szövetkezetet nem tisztázott szervezetűnek stb. ítélték. Erdei Ferenc más véleményen volt: éppen az

agrártézisekre való visszatérést igényelte, elvetve a termelőszövetkezeti szervezés öncélúságát. Hasonló

véleményt hangoztat, valójában a családi gazdaság biztonsága mellett áll ki, Rázsó Imre akadémikus, a

mezőgazdasági géptan műegyetemi és agráregyetemi professzora, míg Szabó Pál író a kereskedelem, mások a

szakemberek anyagi érdekeltsége növelésével egészítik ki az elgondolásokat.

Akkor is „felzárkóztunk”?

Megküldi észrevételeit a tervezetre a KB több osztályvezetője és Kádár János is. Az 1958. július 23-én kelt,

Keserű Jánosnak küldött levelében leírja, hogy álláspontját majd a Politikai Bizottság és a KB ülésén fejti ki, de

néhány megjegyzést tesz. Szükségesnek tartja, hogy a tervezetben utaljanak a termelőszövetkezeti szervezéssel

kapcsolatos megalkuvó, passzív, engedékeny (jobboldali) magatartásra, valamint az előző évek tanulságaira.

Hiányolja Kádár János a tennivalók között a politikai feladatok címzett felsorolását, kiosztását, továbbá:

„okvetlen és megnevezetten utalni kellene a nemzetközi fejlődés legjobb eredményeire és tapasztalataira

(legalább a bolgár és a csehszlovák tapasztalatokra). Hiszen nem elszigetelve élünk és foglalkozunk ezekkel a

kérdésekkel a világban.”


Az összegyűjtött vélemények, észrevételek és bizonyos „elvárások” megismerése után új határozati javaslat

készül. Egyik kisebb, a másik nagyobb anyagi vonzattal – de végül csak egy átszervezési változattal. Ezt

terjesztették be, ezt fogadták el 1958 végén. A Központi Bizottság ülését követő aktíván, 1959. január 14-én

Kádár János a politikai indokokat emelte ki, hivatkozott a csehek, a románok, az albánok már nagyobb

kollektivizálási eredményeire. A közgazdasági érveket lényegében elhárította. Megemlítette a résztvevők előtt

az átszervezés elnyújtását, az 1965-ig való megvalósításáról szóló elképzelést is, ami ellen többen felléptek,

köztük én is – mondotta az MSZMIP első titkára a mezőgazdasági átszervezés többszáz fős „parancsnoki

gárdája” előtt. A „hadművelet” tehát a közeli és teljes átalakításért folyt. Az úgynevezett kettős feladat

(átszervezés is, termelés is) megoldhatóságát is csak így látta biztosíthatónak a politikai vezetés. A

közgazdasági, üzemszervezési elveket hangoztató úgynevezett ökonomisták ekkor elveszítették a csatát,

pontosabban: visszavonultak, hogy később, majd a hatvanas évek végén, új helyzetet teremtve és felismerve,

időlegesen nyerhessenek.

A termelőszövetkezetek szervezése az 1958. decemberi határozat szerint, sőt azt „túlteljesítve” lezajlott, és

1961-ben befejezést nyert.

A szakszövetkezeti, társulási megoldásokat csak kevés helyen ismerték el, a részjegyeket csak Baranya

megyében, s még egy-két vidéken alkalmazták. Ez a megoldás súlyos milliárdokba került – ha csak az

anyagiakat tekintjük – s több éven át ellátási (legtovább kertészeti árukból) gondokat is magával hozott.

* 1898-ban gróf Károlyi Sándor által alapított termelő-, fogyasztási és értékesítő szövetkezet. 1947-ig

működhetett. (A szerk.)

** Szőke Mátyás ekkor a gépállomásokat felügyelő FM miniszterhelyettese.

2. Képek

história 1994-08

Documents